Összekötni a megoldott kévét

Négyszázharmincnyolcadik alkalommal zarándokoltak el a székelyek a Szűzanyához, hogy megmaradásukért könyörögjenek. Az idei csíksomlyói búcsún (amely a magyarság legnagyobb zarándokhelye) az eddigieknél is nagyobb, egyes becslések szerint félmilliós tömeg vett részt, köztük jelentős számban anyaországi és más országokból érkezett magyarok. A zarándokok a nemzeti megmaradás és a keresztény értékek védelméért imádkoztak.

Pünkösd idején Székelyföldön járva nyilvánvaló: minden út Csíksomlyóra vezet. Péntek reggeltől személygépkocsik és autóbuszok végeláthatatlan sora kerülgeti a környező falvakból-városokból elindult gyalogos keresztaljákat, hogy aztán szombat reggelre megteljen Csíkszereda, és a somlyói kegytemplomhoz vezető közel két kilométeres út egybefüggő embertömeggé változzon. A katolikus zarándokhelyre eljönnek a reformátusok és a más vallásúak is, mert az esemény jóval több egy Szűz Mária tiszteletére szervezett ünnepnél: a magyarság megmaradásának, a „még itt vagyunk” gondolatnak egy néma, de annál hangsúlyosabb demonstrációja. Sőt, az utóbbi években egyre több román ajkú zarándokkal is találkozni, akiket szintén rabul ejtett a hely spiritualitása, és ők is szükségesnek látják keresni a kapcsolatot a Napba Öltözött Asszonnyal.
Idén különös jelentősége volt a csíksomlyói búcsúnak, és ezt a sok emberen látható fekete trikó is igazolta, melynek elejére négy betűt festettek: IGEN. Mások – főleg az anyaországból érkezettek – kitűzőkkel hozták a szembejövők tudomására, hogy ők miként voksoltak december ötödikén, de ezt a helyiek senkitől sem kérdezték. Az erdélyi magyarság azzal jelezte álláspontját, hogy a Maradj velünk, Uram! mottóval megrendezett búcsúra minden eddigit felülmúló tömegben vett részt, jelezve, hogy Istenbe és a nemzetbe vetett hitét nem veszítette el. A Hármashalom-oltár elé idén is neves anyaországi közéleti személyiségek jöttek imádkozni, köztük a köztársasági elnök felesége, Mádl Dalma asszony.
– Itt mi mindannyian itthon vagyunk, és az a feladatunk, hogy felismerjük egymásban a testvért – kezdte bevezető beszédét Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, aki, miután felolvasta Leonardo Sandri vatikáni helyettes államtitkár üdvözlő levelét, kifejezte reményét, hogy az új pápa betartja elődje ígéretét, és következő romániai látogatásakor nem kerüli el a hívek többségét adó magyar katolikus közösség szent helyét a két Somlyó-hegy közötti nyerget.
Hajdó István főesperes, gyergyószentmiklósi plébános egy régi magyar búcsújáró énekkel kezdte prédikációját. „Koldusboton, törött mankón jövünk búcsút járni, szűzmáriás magyaroknak kopott unokái. Éjfél van a Duna táján, magyaroknak éjszakáján, nincs más, ki virrasszon. Baráttalan, testvértelen, hozzád ver a veszedelem, Boldogságos Asszony!” – idézte az éneket, majd imádkozott a haldokló anyanyelvüket a szent helyre elhozó csángó magyarokért. „Segítsd meg alvó nemzetünket, hogy a megoldott kévét együttes erővel összegyűjtsük!” – könyörgött a Szűzanyához, három kérdést ajánlva figyelmébe, mely záloga a magyarság megmaradásának: hit, anyanyelv, önrendelkezés. Beszédében arra figyelmeztetett, hogy az európai alkotmányból kihagyták azt az értéket, amelyre egész Európa épül, vagyis a kereszténységet. Idős testvéreinknek kegyes halált, a fiataloknak pedig könnyű bódulatot ígérnek, miközben meggyöngült a családok szentsége, és az emberekből hiányzik a helytálló öntudat. A romániai magyarság sorsáról szólva kifejtette: „Egyiptomban vagyunk, de nem vagyunk egyiptomiak”, ennek ellenére nem kell félni tőlünk, mert „a ti értékeiteket nem vesszük el, de a mienket sem adjuk”.
A szónok arra a kérdésre keresett választ: mit kell, mit lehet tenni a megmaradásért? A megoldást nem a bevásárlóközpontokban, a tévéreklámokban vagy a politikusok ígéreteiben kell keresni, hanem önmagunkban. A keresztény embernek az ég és a föld között kell választania. „Válasszátok az életet!” – biztatta az egybegyűlteket, megemlítve nekik a horvátok példáit, akiknek lerombolt házai előtt háború idején is ott lobogtak a száradó pelenkák, mint az élet lobogói. „Jaj annak a falunak, ahol a halottak zöme nem a falu szélén levő temetőben, hanem az asszonyok szíve alatt van” – mondta az abortuszok nagy számára célozva. „Istennek üres templomokra nincs szüksége – fejtette ki –, nem lehetünk hűtlenek a belénk szült Hargitához, Maroshoz, Olthoz, Küküllőhöz, nem hagyhatjuk el a gyulafehérvári ezeréves Szent István-székesegyházat, kincses Kolozsvárt s az aradi Golgotánkat.” A december ötödikei népszavazás kapcsán arról beszélt: a másfél milliónyi igennel szavazó felismerte, hogy a magyar nemzet, a nép nem alakulhat tömeggé. Hajdó István megköszönte a Tatabányáról Csíksomlyóra gyalogszerrel elzarándokoló polgármester áldozatát, azt remélve, hogy hátizsákjában nem hozott semmit, mert „mi nem akartunk semmit, csak az együvé tartozás isteni ajándékát”. Arra kérte az anyaországi zarándokokat, hogy ne vigyék haza üresen hátizsákjaikat, hanem töltsék meg a sokat szenvedett nép vallomásával: „Erdély lelke a hűség”, a legdrágább ajándék pedig a remény.
Az időjárás mindvégig kitartott – idén talán ez volt az első kellemesen meleg nap a Hargitán. A szentmise után a hatalmas tömeg nagy fegyelemmel vonult le a hegyről, a zarándokok egy része hazafelé is gyalog tette meg az utat. Bencsik János tatabányai polgármester pihenőszabadsága lejárt, így visszafelé már autóval teszi meg a közel nyolcszáz kilométert, magával vive a zarándoklat örök élményét.
– Kételyekkel telve indultam útnak – mesélte –, de azt kellett tapasztalnom, hogy nem annyira súlyos a helyzet, mint amilyennek látszik. A legnagyobb bizonyosságot éppen az út utolsó szakaszán, a Székelyudvarhely és Csíksomlyó közötti hatvan kilométeren kaptam meg, ahol nem egyedül, hanem egy négyszáz fős fiatal zarándokcsapattal mehettem. Az udvarhelyi gyerekek csattanós választ adtak arra a kérdésemre, hogy vannak-e közösségi felelősséget vállaló fiatalok: mivel az időjárási viszonyok miatt nem gyalogolhattunk a mezőn, a hosszú emberkígyónak a nagy forgalmú úton kellett végigmennie – sorolta a polgármester.
A háromnapos út alatt példás fegyelemmel, állandó őrséggel és egymásra figyeléssel sikerült elkerülni minden bajt, és igazi közösséggé kovácsolódtak össze. Amikor vasárnap délután visszaérkeztek Székelyudvarhelyre, és bevonultak a templomba, látszott az arcukon, hogy lelkük összekapcsolódott, és immár megszenvedett tudásuk is van a világról. Jó volna ezt otthon is megtanulni, és arra is figyelni, hogy ha valaki autóval elzarándokol a Székelyföldre, ahol gyalogló keresztaljákkal találkozik, akkor nem kötelező nyomni a dudát. Bőven elég mosolyogni és integetni, akkor is érteni fogják.
Csíksomlyóra menni nemcsak egy kirándulás, hanem egy komoly belső út is. Az ember a nyeregben megtapasztalja a létfenntartó erő azon energiáit, melyekkel az egyéni és a kollektív életünk is erősödik. Ha alázattal leheveredünk a kegyhely előtti mezőn, úgy járunk, mint a mesebeli legény a gyógyító fűvel: még a saját magunk által vágott sebek is behegedhetnek.