Határon túlra pénz a magyar költségvetésből érthetetlen oknál fogva nem áramolhat közvetlenül, ezért különféle közalapítványokra van szükség ahhoz, hogy az anyaország anyagilag is támogasson bizonyos, a magyarság számára fontos célokat. A határon túli épített örökség megóvásában és kutatásában a Teleki László Alapítvány, illetve az alapítványhoz kapcsolódó hasonló nevű intézet vállal oroszlánrészt, bár időnként – kisebb összegekkel – az Illyés Alapítvány is hozzájárul hasonló célok támogatásához.
Szinte hihetetlen, de a magyar állam csupán 1999 óta támogatja a határon túlra került épített örökség megóvását, a rendelkezésre álló összeg általában százmillió forint körül van, hol több tíz–húsz millióval, hol kevesebb.
Az összeg felét többnyire Erdélyben használják fel, negyedét a Felvidéken, a többi eloszlik Kárpátalja és a délszláv utódállamok területére került épületek között.
A pályázatok elbírálásakor egyrészt azt veszik figyelembe, hogy a rendbe hozandó épület milyen történelmi és művészeti értéket képvisel, másrészt azt, hogy az adott helyen van-e olyan számottevő magyar közösség, amelynek összetartozását és helyben maradását segítené az épület megóvása. A megújuló örökség címet viselő program ezenkívül támogatja a határon túli települések és templomok, valamint a népi építészeti értékek felmérését.
Tudni kell persze azt is, hogy egy-egy település építészeti értékeinek felmérése egyáltalán nem jelent garanciát arra, hogy a ma még meglévő épületek később is megmaradnak a jelenlegi formájukban, végtére is az alapítvány nem hatóság. De annak is örülni kell, hogy legalább dokumentáció, fényképek készülnek arról, hogyan néznek ki azok az épületek, amelyek tanúi voltak a magyarság Kárpát-medencei történelmének.
A gyakorlat azt mutatja, hogy a felújításra – a civil szervezeteket is megelőzve – többnyire a történelmi egyházak pályáznak sikeresen, nemcsak azért, mert a már említett két előírásnak leginkább a templomok felelnek meg, hanem azért is, mert a támogatások elnyeréséhez tiszta tulajdonviszonyokra van szükség, és ezt általában az egyházi intézmények tudják felmutatni.
Évi nyolcvan–száz millió forintból még a magyarországinál alacsonyabb romániai, kárpátaljai munkabérek és anyagárak mellett sem lehet csodát tenni, az elmúlt hat évben mégis sikerült rendbe hozatni ennek a támogatásnak a segítségével például a gyulafehérvári székesegyház barokk sekrestyéjét, a szentélyt statikailag megerősíteni, elvégezni bizonyos tisztítási munkálatokat, és kijavítani a páratlan értékű ősi templom homlokzatát. A lendvai vár alatt megindult a löszhegy, ezt is a Teleki alapítvány segítségével sikerült megállítani. Felújították a csíksomlyói hegyen lévő Salvator-kápolnát, a mikházai ferences kolostort és templomot – amelynek oltárképei kalandos úton, a rablók kezéből kerültek vissza eredeti helyükre –, és ugyancsak magyarországi segítséggel újultak meg a csíkrákosi templom tornyára festett varázslatos táltosszimbólumok, így renoválták a felvidéki Kolosnéma középkori erődtemplomát, és az idén így adtak vagy adnak át több megújult kárpátaljai templomot.
Néhány éve szokássá vált, hogy a Teleki László Alapítvány munkatársai, illetve a határon túli épített örökség megóvásáért felelős szakemberek, együtt mindazokkal a művészettörténészekkel, restaurátorokkal és műemlékvédelmi szakemberekkel, akik a támogatások elbírálásában és a tervek megvalósulásában részt vettek, felkeresik azokat a határon túl került épületeket, amelyeken közös erővel segítettek.
Az idén az egykori máramarosi koronavárosra, a ma Ukrajnához tartozó Viskre és környékére esett a választás, és lapunk is lehetőséget kapott arra, hogy a műemlékvédelemmel foglalkozó csapattal tartson.
A társaság legszínesebb tagjai a restaurátorok: Mihály Ferenc farestaurátor, Kiss Loránd, Nagy Benjámin – aki legutóbb Kolozsváron annak a bájosan naiv barokk kapuzatnak a kutatását és restaurálását végezte, amely most a Szent Péter-templomot díszíti, de annak idején a főtéri Szent Mihály-székesegyház előtt állott – és Lángi József, akinek a nevéhez többek között a huszti református templom freskóinak feltárása köthető. Sokban hasonlít a munkájuk a detektívregények nyomozóinak feladatához, hol testüket vesztett szoborfejekről kell megállapítaniuk, kik is voltak, hol testetlen lábakról kideríteniük, hova tartozhatnak.
Szomorú, de nem tanácsos a nyilvánosság előtt beszélni arról, mennyi – elsősorban egyházi tulajdonban lévő – kincs vár arra, hogy újjászülessen, ugyanis szervezett rablóbandák fosztogatják az erdélyi templomokat. Volt olyan éjszaka, hogy hat templomot, plébániát fosztottak ki. Különösen nagy veszélyben vannak a szórványban lévő gyülekezetek templomai, soknak közülük olyan rossz az állapota, hogy ajtaja sincs, amelyet be lehetne zárni. A Teleki alapítvány ezért Veszélyeztetett templomok címmel civil kezdeményezést indított útjára, amelynek az a célja, hogy anyagi segítséget szerezzen ezeknek a rendkívül értékes épületeknek az őrzésére, illetve későbbi felújítására.
Éjfél körül érkezünk Viskre, ahol nagyszerűen működik a falusi turizmus. Férőhely könnyen akad: a Szovjetunió idején hatalmas kockaházakkal építették tele az egykori bájos, girbegurba utcás kisvárost. Aki teheti, szobát ad ki turistáknak, ez viszonylag biztos megélhetésnek tűnik. Bár a a városka utcáit a kockaházak uralják, maradt még egy-két régi, beregi stílusú porta, közülük egyet megvásárolt a helyi magyar közösség, és ha minden jól megy, tájháznak rendezi be.
A viski református templom ezerféle virággal beültetett kertjébe lépve visszarepül az ember az időben: a fazsindelyes tornyú templom első ránézésre eligazít: a történelmi erdélyi fejedelemség határán járunk.
A Teleki László Alapítvány az utóbbi években a harangtorony újrazsindelyezését, a középkorban épült templom épületének tüzetes átvizsgálását és a falakat megtámadó úgynevezett könnyezőgomba elleni védekezést támogatta.
Egy 1877-es leírásból, amelyet a viski gyülekezet lelkésze készített a templom átépítése előtt, egyértelműen tudható, hogy a falakat festmények díszítették, amelyeket protestáns ízlés szerint lemeszeltek. Lángi József restaurátor megtalálta ezeknek a falképeknek a részleteit a templom felmérése során, dokumentálta is, de tekintettel arra, hogy jelenleg nincs pénz a festmények rendbehozatalára, a megtalált részleteket kénytelen volt lefedni egy könnyen eltávolítható anyaggal. Ugyancsak megkezdődött a viski famennyezet festett képeinek feltárása, de a teljes restauráláshoz további pénzre volna szükség.
A viski templom kapcsán – és a kárpátaljai út folyamán újra és újra – szóba került a műemlékvédelmi szakemberek egyik visszatérő gondja, amelyet a falusi kőművesek és a víz csatájaként írhatnánk le, és amelyet természetesen mindig a víz nyer meg. Arról van szó, hogy amikor az öreg templomok vizesedni kezdenek, a helyi gyülekezet kőművesei általában betonnal igyekeznek útját állni a nedvességnek. A víz persze kikerüli a betont, és bekúszik a falakba, nosza, körbecementezik a lábazatot is. Ekkor a víz magasabbra húzódik… Sok értékes freskó semmisült meg már így, ennek a kilátástalan küzdelemnek csak a vízelvezető csövek, a drének segítségével lehet véget vetni. Erre nagyszerű példát láthattunk Huszton, ahol a Teleki alapítvány segítségével csodálatosan újjászületett a középkori templom.
Husztról szinte mindenkinek a romvár bús düledékei jutnak eszébe, joggal. A pusztulás hangulatát a mai település a XIX. századinál erősebben mutatja ki az utazónak: az egykor minden bizonnyal hangulatos, sok kultúrájú városból egy-két épület kivételével gyakorlatilag semmi sem maradt, a szocializmus szürkesége utcáról utcára felzabálta. Egész Kárpátaljára jellemző, hogy az emberek érthetetlen – vagy nagyon is érthető? – okból önként, maguktól festik szürkére a házaikat. Egész falvak burkolódznak a legsivárabb cementszínbe, Huszton hatványozottan így van ez, romossá pusztult kommunista lakótelepekkel súlyosbítva, ahol az emberek egykedvűen ücsörögnek a hónaljig érő gazban vagy olyan erkélyeken, amelyek oldala már a Szovjetunió idején sem volt meg.
És a sok rondaság között – mintha az elmúlt évszázadokban nem is történt volna semmi rossz – ott üldögél egy kicsi dombon, mint valami gyönyörű hattyú – a hófehér falakkal körülvett, erdélyi stílusú huszti református templom, ami a Teleki alapítvány jóvoltából visszanyerte eredeti szépségét.
Előfordul, hogy egy műemlék esetében valójában nem lehet megmondani, mit is jelent az a szó, hogy eredeti. A huszti református templomot például átépítették a XIX. század végén, akkor alakították ki a most is látható neogótikus mennyezetet. Csakhogy ehhez az előző, XVII–XVIII. századi festett, virágos deszkamennyezetet használták fel, a festett deszkák a padlásról jól látszanak.
De ez a templom tartogatott ennél nagyobb meglepetést is. Előkerült ugyanis a karzat alatti falszakaszon egy freskórészlet, amely lábakat ábrázolt. A további kutatások kiderítették, hogy ezek a középkorban ide festett lábak a magyar szent királyokhoz tartoznak, a freskók tudniillik folytatódtak a karzat mögött. Igen ám, de a karzat sem akármilyen: a barokk korban készült és gyönyörű. A freskó az értékesebb vagy a karzat?
Végül a templom felújítását felügyelő műemlékvédelmi szakemberek úgy döntöttek, hogy mindkettő marad. Jelenleg némi nyaktekergetés és kisebb tornamutatványok árán a freskó látható a karzat mögötti részen is, s ha elkészül a szakszerű világítás, egyszerűbb lesz a műélvezet.
Később, immár a huszti vár felé gyalogolva Lángi József restaurátor elmesélte, hogy a freskók a szentélybe „kanyarodva” is folytatódnak, sőt a szentély oszlopai is tele vannak festve, de ezek a képek – ismét csak a pénz hiánya miatt – továbbra is a mészréteg alatt maradnak.
A feltárást nem könnyítik meg a vallási megfontolások sem: több erdélyi református templomban a mai napig előfordul, hogy a lelkész lefüggönyözteti a csodálatosan feltárt középkori freskókat, mert a reformáció előtti időkből ott maradt képek ellenkeznek a protestáns szemlélettel.
Huszt romváráról remélhetően hallott mindenki, aki valaha magyar iskolába járt, azt viszont kevesen tudják, hogy ez az egykor hatalmas és hadászati szempontból az egyik legfontosabb magyar vár nem ostrom, hanem villámcsapások, illetve az elhanyagoltság miatt lett romvár. Sőt: az utóbbi 15 esztendőben is rengeteget pusztult, az ukrán állam ugyanis azonkívül, hogy egyszer elpucoltatta a várfalakra nőtt bozót egy részét, a kisujját sem mozdította a várromért. A várhoz felmászni is igencsak izzasztó, körüljárni pedig csak a legelszántabbaknak ajánlható. Hogy erre a kalandra mégis vállalkozott a csapat elszántabb része, az egy fiatal és zseniális hadtörténésznek, Szuleczky Emesének köszönhető, aki egyetemista korában – éppen a Kölcsey-versnek köszönhetően – szeretett bele a várromba, és azóta megszállottan kutatja a történetét. Az a rengeteg érdekes adat, amelyet összeszedett, remélhetően hamarosan monográfiában is megjelenik.
Emese nagyszerű előadó, akinek a szavai nyomán a gazzal benőtt kövek várrá nőnek, ahol idegen ajkú zsoldosok nyüzsögnek, ahová beviharzik Kemény János erdélyi fejedelem özvegye, és azonnal a kamrakulcsot követeli. A csalán helyén lovukat itató vitézeket látunk, és a völgyben nem lakótelepet, hanem a tatár seregek nyomán felszálló porfelleget, és nini, ott jön Evlia Cselebi, a török utazó, hogy majd jócskán kiszínezve leírja mindazt, amit a várban látott. És ott áll a kedves, vékony alak, és „csend vala, felleg alól száll fel az éjjeli hold”, aki többször is visszajött ide, hogy megírja két változatban is a versét, amelyben az ostoba viszálykodások miatt elveszített egykori dicsőség szimbólumává emeli a romvárat.
A magaslat lábánál ezüstösen kanyarog kelet felől a Tisza, hogy a naplementében lassan lángoló aranyszalaggá változzon. Az ember szédülten forog, hogy mindent befogadhasson ebből a csodából.
Másnap reggel Bene község felé folytatjuk utunkat. Ennek a magyar határhoz egészen közel fekvő kis falunak a szintén középkori templomát nem a viszálykodás, nem a villámcsapás, hanem a legutóbbi árvíz tette romhalmazzá, de ott jártunkkor – szintén magyarországi támogatásból – már gyönyörűen újjászületve várta a híveket.
Az utolsó helyszín Hetyen eldugott, apró kárpátaljai falucska, ahol a Teleki alapítvány a több mint kétszáz éves, tüneményes fa harangtorony helyreállítását támogatja. Itt is, mint annyi más helyen, nem annyira az idő, hanem a már emlegetett alábetonozás pusztította leginkább a fa alkatrészeket, elsősorban ezt az állapotot kell megszüntetni. Valaki a társaságból megjegyzi, mennyire ráépült a falu a haranglábra, és nincs olyan pont, ahonnét teljes egészében gyönyörködni lehetne benne. Ám az is igaz, a régiek nem azért építették gyönyörűre, hogy álljanak és nézegessék, hanem azért, hogy jobbá tegyék az életüket.
Veszélyeztetett templomok
Jelentősen átrendeződött az elmúlt évtizedekben a határon túlra került, egykor magyar többségű települések etnikai térképe a magyarság rovására. Sok kis falu elnéptelenedett, az egykori dicsőséges múltra csak a gazdátlanná vált, omlásnak indult templomok emlékeztetnek. Árpád-kori, valamint gótikus templomok, reneszánsz és barokk épületek – a magyar nemzeti örökség pótolhatatlan értékei – kerültek végveszélybe. A Teleki László Alapítvány az Erdélyi Református Egyházkerülettel együttműködésben szeretné megmenteni a végső enyészettől ezeket az épületeket. A számítások szerint egy-egy ilyen épület őrzése és alapszintű gondozása évi százötvenezer forintból megoldható lenne. Ehhez keres az alapítvány támogatókat, akiknek a nevét tábla őrizné a megmentendő templom falán. A veszélyeztetett templomok listájára olyan épületek is felkerültek, mint a magyarigeni templom, ahol Bod Péter szolgált, valamint több, az egykori Fehér és Kolozs megyében lévő gyönyörűséges Árpád-kori épület, amelyek némelyikébe már beesik az eső. A programról a Teleki László Alapítvány titkárságán lehet érdeklődni.
