Ha az öreg megéhezik

„Századparancsnokunk két társunkat arra kényszerítette, hogy meztelenre vetkőzzenek, majd térdeljenek le, egy katonára pedig ráparancsolt, hogy széklábat dugjon a fiúk fenekébe. Egy másik társunknak hátrabilincselte a kezét, és könyörtelenül elverte a meztelen, védtelen kiskatonát. Máskor cigarettát etetett velünk, vagy elvette a pénzünket. Éjszakánként részegen bejár a körletbe, és riadót fúj, majd azt követeli tőlünk, hogy oda-vissza kússzunk a padlón. Kérjük önöket, hogy századunknál állítsák vissza a rendet, mert parancsnokaink erre nem hajlandók!” (Panaszos levél részlete)

Kolja hevenyészett levélkét dobott ki a vonatablakon, amikor a szerelvény az egyik vasútállomáson megállt. Ebben tudatta szüleivel, hogy azért nem adott életjelet magáról, mert a hadsereg erőszakosan besorozta, és éppen Csecsenföldre szállítják. A húszéves fiú már leszerelt, a katonai szolgálat azonban olyannyira megviselte, hogy képtelen fegyelmezni magát, hangja remeg, időnként elcsuklik, amikor besorozásának történetét meséli.
– Azon a napon korán indultam munkába, mert sok feladat várt rám, de soha nem értem be a munkahelyemre, mert a Komszomolszkaja metróállomásnál igazoltattak a rendőrök, majd bekísértek a rendőrőrsre. Nem sokkal később átszállítottak az egyik laktanyába, ahol a sorozásra váró fiúk közé állítottak. Hiába mondtam, hogy alkalmatlan vagyok a katonai szolgálatra, és erről orvosi igazolásom van, mégis egészségesnek találtak! Kéthavi kiképzés után az észak-kaukázusi frontra vezényeltek, miközben megtiltották, hogy értesítsem szüleimet a hollétemről.
Miután a családnak sikerült felkutatnia Kolját, értesítették az Oroszországi Katonaanyák Bizottságainak Szövetségét, amely védőszárnyai alá vette. Ez a szervezet hosszú évek óta küzd eredményesen a bakák érdekeiért. Sok tízezer kiskatona ügyében jártak már el, s aki megismeri a szövetség aktivistáit, könnyen belátja, hogy a szervezetben dolgozó amazonok képesek sikeresen harcolni a vaskalapos orosz főtisztek ellen.
– Hetekbe telt, amíg kollégáim kiderítették Kolja pontos tartózkodási helyét. Azután jogászaink felvették a kapcsolatot a helyi parancsnoksággal, és féléves huzavona kezdődött, amelynek eredményeként sikerült hivatalosan is igazolni, hogy Kolja valóban beteg, katonai szolgálatra nem való. Ennek ellenére mindössze annyi történt, hogy Csecsenföldről békés vidékre vezényelték, de polgári szolgálat keretében további másfél évig kellett szolgálnia – emlékezett vissza az esetre Valentina Melnyikova, a szövetség vezetője.
Az Orosz Föderációban már hosszú évek óta gyakorlat a kényszersorozás, amely hasonlatos az emberrabláshoz. És minden esetben a hadsereg vádol! A fiatalokat a hazájuk elleni kötelességük elmulasztásáért teszi felelőssé. Évente kétszer küldik ki a behívókat, de a hadsereg egyre nehezebben képes akár csak megközelíteni is a tervezett létszámot.
– Eszem ágában sincs a csecsenek fogságába esni, és kínzások közepette megdögleni! Pedig erre nagy esélye van minden bakának, akinek nincsenek összeköttetései. Én néhány száz dolcsiért vettem orvosi igazolást, hogy epilepsziás vagyok. Évente kell megújítanom, de így is megéri – mondja Jura, aki tökéletesen alkalmas a katonai szolgálatra, hiszen kutya baja sincs. De jól tudja, hogy még abban az esetben sem lenne értelme berukkolnia, ha nem a frontvonalra kerülne, hiszen az is egyenlő lenne a munkaszolgálattal. Most sztriptíztáncos egy éjszakai mulatóban. Jól keres, élvezi az életet.
– Én mint anya, úgy gondolom, hogy bűn besorozni a gyermekeinket a hadseregünkbe, mert az nem szolgálat, hanem rabság. Hadseregünk nem csupán anyagi, hanem erkölcsi válságban is van. Országunk a tizennyolc éves fiúkat egyszerűen két év rabságra ítéli – mutat rá szomorúan Marija Szedulova, a katonaanyák szervezetének egyik aktivistája.
Szerinte Oroszországban mindig azt hangoztatták büszkén, hogy milyen emberségesek, miközben országuk sohasem volt humánus az emberekhez. A kiskatonák példája is ezt mutatja, hiszen a fiúkat agyondolgoztatják, rosszul táplálják, sokszor megverik, megalázzák, s a kétesztendei szolgálat alatt mindössze egy hónapra mehetnek haza szabadságra.
– Az unokámnak még tíz éve van a behívóig, mégis már most azon gondolkodom, hogy miképpen szabadítsam meg tőle! Békeidőben még csak-csak megoldom, de attól félek, hogy kitervelnek valamilyen háborút! Mennyivel jobb lett volna, ha lányunokám születik! – mondja egy nagymama, akivel a híres GUM áruház melletti kis utcában ismerkedem össze.

Klavgyija néni őszintén aggódik, hiszen az orosz hadseregben évente háromezer kiskatona hal meg. Ez a szám nem tartalmazza a csecsenföldi áldozatokat. Ezek a fiatalok baleset, fertőzés, öngyilkosság vagy éppen gyilkosság áldozatai lesznek. Sokan nyomorékként vagy betegen térnek haza a szent kötelesség lerovását követően, majd jobb esetben is nyomorszintű nyugdíjból kénytelenek tengődni, már amennyiben sikerül bebizonyítaniuk a hadsereg bűnösségét.
– Én 2500 rubel nyugdíjat kapok – kezdi keserűen mondókáját a tolókocsiba kényszerült hadirokkant. – Itt, a Szergijev Poszad-kolostorban húztam meg magam, mert nem akartam a családom nyakán élni. A szerzetesek megengedik, hogy a kertben kolduljak.
Konsztantyin nyugdíja 18 ezer forintot ér. Ennyit kap, amiért feláldozta magát a hazájáért. És két kitüntetéssel is büszkélkedhet. Kosztya még az afganisztáni háborúban veszítette el a lábait. Baráti tűzben kapott végzetes találatot a társaival együtt. Alig élte túl a balesetet. Ő még a szovjet időben simán elintézte, hogy legalább némi rendszeres jövedelmet kapjon, amelyet szociális juttatások egészítenek ki, de napjainkban már ez sem könnyű feladat. Szergej Sumakovnak kegyetlenebb sors jutott – ő nyugdíj nélkül maradt.
– Az egyik tiszttársam lőtt meg. Szerelemféltésből tette, kis híján meghaltam. Hónapokig bénán feküdtem, mert a golyó a gerincemet is megsértette. Hosszú időbe telt, amíg ismét megtanultam bottal járni, de a két lábfejemet talán sosem fogom mozgatni.
Sumakov két évig feküdt a katonai kórházban. Időközben tudta nélkül leszerelték, minden járandóság, lakás nélkül az utcára tették. Esetét a katonai bíróság is tárgyalta, a jelenléte nélkül. A bíró döntése szerint azon a végzetes éjszakán hétköznapi baleset történt.
– Nem adom fel, annak ellenére, hogy a tiszttársam a védelmi miniszter sógora. Ráadásul nem ez volt az első erőszakos cselekménye. Korábban megsebesített egy közlegényt. Miután megtudta, hogy perújrafelvételt kértem, megfenyegetett, de engem már nem tud meglepni, felkészültem mindenre. Csak jöjjön ide!
Az orosz hadseregben évszázados hagyománya van a katonák, sőt a tisztek közötti erőszaknak. Ez a szovjet korszak idején sem változott meg. A frissen besorozott bakák az első évben csupán „lelkek”, akik az „öregeket” kénytelenek szolgálni. Ha az „öreg” például megéhezik, a „lélek” kénytelen neki mondjuk sonkát „szülni”. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy elképzeljük, milyen nagy feladat például az Északi-sarkvidék valamely apró bázisán luxuscikket szerezni.
– Ha a kiskatona nem „szüli meg” az „öregnek”, amit kér tőle, verést kap jutalmul. Állandó ütlegelésnek és megaláztatásnak teszi ki magát az, aki engedetlen. Hiába erős, gyakorlott sportoló, erővel nem jut semmire. Nálunk egy többszörös ifjúsági karatebajnokot is betörtek. Szó szerint betörték a fejét a fürdés ideje alatt – mesélte egyik moszkvai kollégám, aki a Távol-Keleten húzott le két évet.
A tisztek között szintén elfogadott az erőszak. A rangsornak megfelelően osztják a pofonokat, vagyis mindig a feljebbvaló ütheti meg a beosztottját. Képzelhetjük, hogy ha a tisztek így bánnak egymással, akkor miképpen viszonyulnak a közkatonákhoz. Jó esetben is ingyenmunkásoknak tartják őket, akiknek még ellátást is alig kell adni.
– Szilveszterkor egy egész sűrített tejes konzervet kaptunk, ez volt az ünnepi ajándék. Húsz dekát! Normális esetben hetente mindössze fél doboz jár, annak ellenére, hogy szinte mindig fizikai munkát kellett végeznünk. A napi menü általában káposztalevesből, hajdinakásából, krumpliból és az elmaradhatatlan fekete kenyérből áll – mondta egy moszkvai újságíró.
A fiúk szinte mindig éhesek. A családtól kapott csomagokból sokszor többet kapnak az „öregek”, mint a „kopaszok”, a kantinra pedig ritkán jut a kevéske zsebpénzből. Ezzel magyarázható, hogy miért olyan gyakori az orosz hadseregben a lopás. A katonák igyekeznek mindent pénzzé tenni vagy elcserélni, amihez csak hozzáférnek.
– A tisztek és az idősebb katonák általában italt vettek, a fiatalok pedig majdnem mindig ennivalót. Eladtuk a benzint, a ruhákat, de még a szerszámokat is. A fegyvereken és a lőszeren kívül mindent, ami mozdítható volt. A laktanyák körül élőkkel rendszeresen kereskedtünk, csak így lehetett túlélni.
Hiába, az üzlet az üzlet a hadseregben is. Ott még az ember is cseretárgy lehet. Akár élő, akár holt – emlékezett vissza szolgálati idejére a csecsenföldi veterán, Szergej. Arrafelé az elesett csecsen harcosok jelentenek nagy értéket, hiszen a muzulmán vallás megköveteli, hogy még napnyugta előtt eltemessék a halottat, ezzel a szokással pedig könnyű visszaélni.
– Hivatalosan általában fegyverekért adtuk át a hozzátartozóknak a halottakat. Elemi érdekünk volt, hogy minél kevesebb harci eszköz legyen a csecsenek kezén, de sokszor pénzt is követeltünk. Talán mondanom sem kell, hogy a fronton könnyű gazdátlan fegyverhez jutni, amelyet aztán szintén jó áron lehet továbbadni.

Kitűnő cseretárgy a fogságba esett baka is. A csecsenek korábban tömegesen kereskedtek orosz katonákkal. Legtöbbször a hozzátartozók fizettek értük, hiszen a hadsereg szinte az első perctől tiltotta a foglyok váltságdíjért való kiváltását.
– Miután megtudtam, hogy a fiamat elfogták a lázadók, néhány sorstársammal lementem Csecsenföldre, hogy kiváltsam a gyermekemet. Itthon eladtam az ékszereimet, a bundámat, majd a vastag dollárköteggel elindultam az ismeretlenbe. Legnagyobb meglepetésemre a helyi katonai vezetés közölte, hogy nem a hadsereg, hanem a nemzetbiztonsági szolgálat foglalkozik az eltűnt katonákkal – emlékszik vissza a hátborzongató történetre Marija. Az asszonyok kétségbeesése teljes volt, hiszen fiaikat a bűnözőkkel vették egy kalap alá. Mindeközben a tizennyolc-tizenkilenc éves fiúk élete veszélyben forgott. Ismeretes, hogy a csecsen harcosok gyakorta megkínozzák vagy kivégzik ellenségeiket. Mariján végül a haszavjürti ügyészség segített, ahol egy csecsen lázadót őriztek. Ezzel az emberrel sikerült kicseréltetnie a fiát.
– Rengeteg édesanya pusztult el akkoriban a bombázások alatt. A mieink bombáitól. Mások nyomtalanul eltűntek a háborús káoszban. Én szerencsés voltam, de sokan csak egy koporsót kaptak vissza a fiaik helyett, vagy még azt sem. Ők visszavárják gyermekeiket.
A halottak ügye is igen kuszán alakul a csecsen fronton, hiszen az aknák vagy a nagyobb lövedékek cafatokra tépik a katonákat – nincs test, amelyet a szülőknek vissza lehetne küldeni. Máskor a halál körülményei teszik lehetetlenné, hogy a család láthassa a halottat, pedig a pravoszláv vallás nyitott koporsós ravatalt ír elő.
– Lehegesztett cinkkoporsóban hozták haza a fiamat. Azt mondták, hogy fertőző betegségben hunyt el, ezért nem szabad felnyitni. Ma sem tudom, hogy őt temettem-e el. Kételkedem benne, mert az egyik ismerős fiú – aki hála istennek ma is él – családjához váratlanul beállított három katona egy cinkkoporsóval, amelyben állítólag ő feküdt. A fiatalember valóban a fronton harcolt, de akkor éppen a szabadságát töltötte otthon… – meséli könnyezve Tánya néni, egy szibériai hanti öregasszony.
Hasonló esetről a félig-meddig megbénult Szergej is tud. Szerinte a nevek, holttestek keveredését sokszor az okozta, hogy a frissen kiképzett „kopaszokat” azonnal a tűzvonalba küldték, ahol tömegesen estek el. Tudni kell, hogy a harctéren nem csupán a hadsereg, hanem más erők is részt vettek a hadműveletekben, ráadásul gyakorta összehangolatlanul. Így érthető, hogy a halottak összegyűjtése, azonosítása miért történik sokszor hibásan.
– Az emberéletnek csekély értéke van, a halottakat pedig még annyira sem becsülik, mint az élőket. Ráadásul a harcokat követően nagy a felfordulás, a katonák kimerültek, a halottak összegyűjtését ímmel-ámmal végzik. Az élőkkel, elsősorban a sebesültekkel foglalkoznak és persze az adott hadi helyzettel, például azzal, hogy nem támadnak-e ismét a csecsen lázadók – magyarázza a csecsenföldi veterán.

A katonaanyák szövetsége a hadsereg hivatalos tiltása ellenére arra buzdítja a szülőket, hogy nyissák fel a koporsót, és nézzék meg a fiukat. Győződjenek meg arról, valóban a gyermeküket kapták-e vissza, és amennyiben igen, az orosz hagyományoknak megfelelően búcsúzzanak el tőle.
– A katonáktól gyakorta egyszerűen elveszik a katonaigazolványukat, a hivatalos okiratukat, mert parancsnokaik attól tartanak, hogy megszöknek. Nagy butaság, hiszen ha valaki meg akar szökni, ezt az igazolványa nélkül is megteszi. Szóval az elesett kiskatonák sokszor okmányok nélkül fekszenek a harctéren – meséli szinte egykedvűen a nyugdíjazott tiszt.
Az első csecsen háborúban sokszor megtörtént: a friss erőket úgy vetették be a fronton, hogy még a hivatalos átvételükre sem került sor. Így a parancsnokoknak fogalmuk sem lehetett arról, melyik katona érkezett hozzájuk, hiszen nem került bele a nyilvántartásba. Az ügyintézés hiányossága miatt tucatjával tűntek el a fiatalok.
– Ez a jelenség teljes mértékben érthető, hiszen Oroszország a japán háború óta szinte folyamatosan hadban áll. Ilyen a harcoló ország szindrómája. Hasonló helyzet adódott 1991–92-ben Azerbajdzsánban és Örményországban, amikor javában tartott a karabahi háború, és a szovjet hadsereg már nem volt jelen – fogalmaz tömören Sztan Terzi közíró.
Persze – tegyük hozzá – nincs szükség háborúra ahhoz, hogy a tábornokok nagyobb hadsereget követeljenek, hiszen megteszik ezt békeidőben is. Oroszországban felmerült az önkéntes hadsereg létrehozásának lehetősége is, de a kísérletek eddig kudarcot vallottak. Napirenden voltak a tivornyák és a verekedések, ezért a szerződéses katonák fele az első néhány hónapban kilépett. Szóval a szovjet hadseregben tapasztalható jelenségek máig konzerválódtak, sőt a mostaniban megsokszorozódtak, megerősödtek.
– Sokévi munkánk mindennek ellenére eredményt is hozott: sikerült meggyőzni a hadsereg vezetőségét arról, hogy megérett az idő a reformokra, ahhoz pedig tudatváltozásra van szükség. Például a katonaszökevényeket ne minősítsék hazaárulóknak, hiszen azokat a fiatalokat a méltóságukban alázták meg, talán meg is kínozták, szóval ezek a fiúk csupán védekeznek, amikor elmenekülnek a csapatuktól – számol be a katonaanyák sikereiről Melnyikova.
Nem kétséges, hogy a kiskatonákat nem csupán az öregek használják ki, hanem a tisztek is. Házakat, utakat építenek, gyárakban dolgoznak, hogy parancsnokaiknak hasznot hajtsanak. A fiatalokkal minden munkát elvégeztetnek, olyat is, amire nem lehetne őket kötelezni. Gyakran mérgező vegyszerekkel bánnak balesetveszélyes körülmények között, védőfelszerelés nélkül…
– A duma már olyannyira megértette a reformok szükségességét, hogy önállóan, nélkülünk is vállalta annak végrehajtását. Partnerre talált az elnökben is, hiszen Vlagyimir Putyin a változások mellett állt ki. Az egyenruhának vissza kell kapnia a becsületét, mondta egyik beszédében. Most csupán a tábornoki lobbit kell legyőznie – foglalta össze a jelenlegi helyzetet Melnyikova elnök.
A katonaanyák addig is hangyaszorgalommal folytatják ténykedésüket, hogy minél kevesebb orosz fiatal érezze magát rabnak a hadseregben. Mindeközben azért néha-néha átfut valami hidegség az aktivistáik hátán, ha sötétedés után mennek hazafelé. Hiába, a birodalom hadserege máig félelmet kelt az emberekben. Marija is hátranéz hébe-hóba, ha későn megy hazafelé.
– Amennyi a sors könyvében meg van írva, annyit fogok élni. Minek félni? Szerintem normális emberi jelenség, hogy néha szorongok az éjszakai utcán. Igaz? – legyint a sokat látott aktivista asszony.