Napi sajtószemle

The New York Review of Books
Az amerikai liberális értelmiség kéthetente megjelenő „zászlóshajója” Az új világrend címmel hosszabb cikket közöl Tony Judt New York-i történésszel, akinek elemzésében ilyen bekezdések olvashatók: „Az Egyesült Államoknak Irakban, Afganisztánban és a Guantánamói-öbölben fenntartott saját vallatóközpontjaiban és börtöneiben legalább huszonhét fogva tartott »gyanúsítottat« öltek meg. Ez a szám nem tartalmazza a területen és törvényen kívüli, »célzott kivégzéseket«: ezt a gyakorlatot Benito Mussolini vezette be Normandiában 1937-ben a Rosselli testvérek meggyilkolásával, Izrael élénken folytatja, és most a Bush-kormányzat tette magáévá. Az Amnesty International jelentése hatvan olyan állítólagos bebörtönzési és vallatási gyakorlatot sorol fel, amelyeket rutinszerűen alkalmaznak amerikai fogolyközpontokban – főként Guantánamóban. Ezek közé tartozik a megfulladás szimulálására szolgáló hideg vízbe merítés, a test szőrzetének és a hajnak a levágása, testrészek elektromos sokkolása, megszégyenítés (például rávizeléssel), szexuális cukkolás, a vallási hiedelmek gúnyolása, felfüggesztés bilincselt állapotban és fizikai gyakorlat kimerülésig (például sziklák cipelése), valamint színlelt kivégzések. Ezek a gyakorlatok ismerősek azoknak, akik az ötvenes években Kelet-Európát, illetve a hetvenes és nyolcvanas években Latin-Amerikát tanulmányozták. Az amerikai vallatók azért újítottak is. Az egyik ilyen technika abból áll, hogy a gyanúsítottakat – és Koránjukat – akaratuk ellenére izraeli zászlókba csavarják: ami igazán nagylelkű gesztus egyetlen feltétlen szövetségesünk irányába, de ahhoz feltétlenül jó, hogy muzulmánok új nemzedéke a világon mindenütt e két országot azonosítsa egymással, és azonosan gyűlölje.” Judt később ezt írja: „Van már a mai Nyugat történetében precedens egy olyan országra, amely a nemzeti megszégyenülést és félelmet a szabadság korlátozására használja; olyan kormányra, amely az állandó háborút az állami politika eszközévé teszi, és gondoskodik politikai ellenségei megkínzásáról; egy olyan uralkodó osztályra, amely megosztó társadalmi célokat hajszol nemzeti »értékek« ürügyén; olyan kultúrára, amely páratlan elrendeltetését és felsőbbrendűségét vallja, valamint katonai képessége előtt borul le; egy olyan politikai rendszerre, amelyikben az uralkodó párt manipulálja az eljárási szabályokat, és azzal fenyeget, hogy a törvényt megváltoztatja akarata érvényesülése érdekében; ahol újságírókat megfélemlítenek, hogy vallják be tévedéseiket, és kérjék a köz bocsánatát. Főként az európaiaknak van tapasztalatuk egy ilyen rezsimmel. Szavuk is van rá. A szó nem »demokrácia«”. „A demokrácia látszatát kínáljuk 75 km/óra sebességgel száguldó páncélozott teherautóról, és ezt szabadságnak nevezzük… A világ fokozatosan veszíti el a hitét Amerikában.” Judt azzal zárja írását, hogy míg Bush a „szabadságot” látja „masírozni”, addig ő egy baljós hold felmenetelét.