Allah így figyelmeztet minket…

Ülünk a főváros, Iszlámábád katonai repülőterén, és várunk. Most ez kulcsszó mindenkinek: várni. Nekünk azért, mert a város fölött, ahova mennénk, vihar van, ezért nem repülhetnek a helikopterek. A Kasmír tartomány más részein, a hegyek között megtalált sebesülteknek azért kell várniuk, mert nincs elég légi eszköz a szállításukhoz. Pedig a pakisztáni légierő összes helikoptere dolgozik, és jó néhány amerikai óriás, kétrotoros Chinookot is átvezényeltek Afganisztánból, és folyamatosan ontják magukból a sérülteket. Az összes kórház tele van már a fővárosban és a környékén, de még mindig hozzák az áldozatokat, akiknek immár hétnapos sebeit most látja először orvos.
Reggel nyolc óra óta ülünk a csomagjaink mellett, miközben Herencsár Lajos, a Magyar Baptista Szeretetszolgálat önkéntese folyamatosan rója a köröket. A vezérkari sátorban széles mosollyal ígérnek helikoptert, de előbb szólni kell a kifutónál ténykedő ügyeletes tisztnek. Az viszont átirányít egy másik emberhez, aki átküld a vezérkari sátorhoz. A kör kezdődik elölről, közben telnek az órák, és egyre több csoport próbálkozik ugyanazzal, amivel mi: eljutni légi úton Baghba.
Dél körül ötcsillagos tábornok érkezik, leáll az élet. Akkurátusan megszemléli a helikoptereket, miközben stábjából valakinek megcsillan a szeme a Hungary felirat láttán. Kiderül, hogy családjával együtt sokszor járt Budapesten, és kellemes emlékeket őriz, ezért most már magas helyről van ígéretünk egy helikopterre. Azért várjuk meg, hogy kitisztuljon az idő a városban – kéri. Műholdas telefonon felhívjuk a szeretetszolgálat kutató-mentő csoportját (ők négy napja már a városban dolgoznak), akik valóban megerősítik, hogy vihar van arrafelé. Délután kettőkor megkapjuk az engedélyt a bepakolásra, s éppen megnyugodnánk, amikor a pilóta kijelenti: ő nem tudja, kik vagyunk, s kinek az utasítására ültünk fel a gépére, ezért azonnal szálljunk le. Egy amerikai repülésirányítóval van szerencsénk, aki korábban kedélyesen elbeszélgetett a magyar csapat két amerikai tagjával, így nem kell lecihelődnünk az orosz gyártmányú helikopterből, indulhatunk a városba.
Itt álljunk meg egy pillanatra: a Magyar Baptista Szeretetszolgálat öttagú csapatában két amerikai baptista önkéntes is helyet kapott (John Adams közel harminc évig volt az amerikai hadsereg különlegesen kiképzett katonája, a nyugdíjazása után pedig önkéntesként dolgozik; Debbie Hilliard pedig jelenleg is aktív tűzoltó). Mindez nemzetközi együttműködés révén jöhetett létre, melynek részeként augusztusban Budapesten képeztek ki amerikaiakat a nemzetközi humanitárius munkára. Ez az első valóban nemzetközi misszió, hiszen a két ország állampolgárai egy harmadik államba mentek segíteni. A második hullámmal érkező csapat (az első tíz ember vasárnap indult el Budapestről két keresőkutyával) feladata a túlélők életkörülményeinek javítása.
Végre elrugaszkodik a helikopter a földtől, s néhány másodperc múlva már az egyre magasabb hegyek között repülünk. Ekkor kezdjük megérteni, miért különleges a pakisztáni földrengés, és miért nehéz a mentés: a házak lehetetlen helyekre, gyalog nehezen megközelíthető, meredek hegyoldalakba épültek. Innen, a magasból megértjük a helyi hatóságok gondját is (az északi területek kilencszáz faluja közül hatszáz még mindig nem közelíthető meg közúton), hiszen öt-tíz kilométerenként látunk leszakadt hidat vagy földcsuszamlás miatt elzáródott útszakaszt.
Másfél órányi repülés után érkezünk meg Baghba. Felülről jól látszik, hogy a város (amelynek magja egy sűrűn beépített völgy, körülötte magas hegyekkel és a meredek oldalak telepöttyözve házakkal) épületeinek háromnegyede összedőlt. A katonai iskola focipályájára egyszerre négy helikopter szállhat le, s kétpercenként indulnak és érkeznek gépek – csak arra van idő, hogy gyorsan kidobáljuk az általunk hozott csomagokat, hogy aztán a gépet telerakják sebesülttel, és már indul is vissza a fővárosba. Hamar kiderül, hogy a magyarok egy másik leszállóhelyen, három kilométernyire vannak, de innen már teherautóval visznek tovább.
A másik táborban csak egy helikopternek van hely, ezért a sebesültek hozzátartozói szó szerint versenyfutást rendeznek az érkező gépek láttán. Nincs koordináció – nem a legsúlyosabb beteg kerül fel a gépre, hanem az, akinek a hordágyát a leggyorsabb és legerősebb férfiak vitték. Papp István nyíregyházi orvos végletesen elfertőződött, rothadó sebekről beszél – hét nappal vagyunk a tragédia után, de még mindig hoznak le a hegyekről olyan súlyosan sebesült áldozatokat, akiket addig nem látott orvos. A házilag ellátott sebek és a szabad ég alatt, minimális infrastruktúra nélkül eltöltött éjszakák sok esetben visszafordíthatatlan folyamatokat indítottak el a sebesültekben, mondják a magyar szakemberek, akik szerint emiatt még jó ideig és jelentősen nőni fog az áldozatok száma. (Kedd esti hivatalos adat szerint közel negyvenezren, a miniszterelnök becslése szerint pedig ötvenháromezren haltak meg.) Megnézzük a focipályán felállított ellátóhelyet: egy Londonból érkezett, de pakisztáni származású orvosnő egy pár négyzetméteres, padló nélküli sátorban volt kénytelen amputálásokat és komoly, azonnali beavatkozást igénylő műtéteket végezni.
A magyar csapat másik fele eközben a hegyet járja, segítve a romok közötti keresést. Sok helyütt a hozzátartozók neki sem fogtak a halottak kiásásának. A hegyi házakban ugyanis kevés esély volt a túlélésre, mert a többnyire agyagból tapasztott falak és a vastag, döngölt földdel szigetelt tető alatt nem maradt elegendő oxigén a túléléshez. Ha a külföldiek nekifogtak a keresésnek, akkor ők is megfogták a lapátot. Nem tudni, hogy a fájdalom okozta a külső szemlélőnek szokatlan közönyt, vagy arra voltak szocializálva, hogy határozott utasítás nélkül nem fognak neki a munkának.
Vasárnapra virradóra jókora viharra ébred a csapat. A kemény szél után komoly zuhatag érkezik, egyre több helyen ázik át a sátor. Nekem hajnali négykor kell felöltöznöm, és kuporogva várni a reggelt az egyre keményebb hidegben. Reggel aztán meglepődve látjuk a szomszédos ormokon megcsillanó fehérséget – a magasabb helyeken leesett az első hó. A folyamatosan szakadó esőben újabb házak omlanak össze a hegyoldalon a meglazuló talaj miatt, másokban pedig a legördülő sziklák tesznek kárt. A jéghideg, szakadó esőben egyre kétségbeesettebb emberek fegyelmezetten állnak a sorokban: az egyikben a katonaság oszt sátrat, a másikban Karacsiból érkező magánszemélyek adnak sátorponyvának alkalmas nejlonvégeket, a harmadik helyen pedig (a katonaság felügyeletével) a magyarok osztják a pokrócot. A helyi tábori kórház megkapta a mankókat és az orvosi eszközöket, a kétszáz egységcsomagot pedig (amelyben háztartásban is használatos dolgok: fertőtlenítőszer, kötszer, gumikesztyű, fájdalomcsillapító volt) felvitték a hegyekbe.
Amikor eljön a visszaindulás ideje, komoly dilemmába kerülünk. Ha elmegyünk a helyi katonai vezető által megígért helikopterrel, akkor néhány válságos helyzetben lévő beteg további várakozásra kényszerül. Ha viszont közúton próbálunk elindulni, a csapat életét kockáztatjuk a szakadékok között. A döntést a természet hozza meg helyettünk: mivel egész nap esik, aznap egyetlen helikopter sem tudott a városban leszállni. Délután felpakolunk a hadsereg által biztosított két járműre, és azok járnak jobban, akik nem látnak ki a ponyva alól. A százötven kilométeres út közel nyolc órát tart, és a felét sötétben tesszük meg. Több száz méter mély szakadékok fölött kanyarog a keskeny út, padka és korlát nélkül. Valahol félúton megállunk egy szünetre. A kiengedett keresőkutyák egyike hirtelen megáll, és jelezni kezd. Pár másodperc múlva a magasban asztalnyi szikla indul el, mely ráesik az útra, és onnan begurul a mélybe.
Az egyik járművünkre felkéredzkedik két fiatalember Karacsiból, akik a baráti-rokoni körből összegyűjtött pénzből hoznak élelmet és takarókat. Saleem Mirza nemrég még Amerikában élt, de hazaköltözött, mert szerinte 2001. szeptember 11. után nagyon megváltozott az ország, muzulmánként nagyon nehéz ott élni. A huszonéves fiatalember elmondja, egyre több muzulmán ember gondolkodik el azon, hogy a legutóbbi két földrengés Indonéziában, a legnagyobb muzulmán országban olyan területen volt, ahol belső ellentétek vannak, a két évvel ezelőtti iráni fölrengés is békétlen területen volt, most pedig a vitatott Kasmírban haltak meg több tízezren, ráadásul ramadán idején. – Allah így figyelmeztet minket, hogy legyen béke – mondja.
Éjfél felé érkezünk a százötvenmilliós ország mesterséges fővárosába, a vonalzóval megrajzolt Iszlámábádba. A város előtt működni kezdenek a mobiltelefonok, megírhatjuk a megnyugtató sms-eket: nem a mi helikopterünk zuhant le az este Baghban. Miközben a mentőcsapat hazaindul, a többiek megkezdik a Magyar Baptista Szeretetszolgálat menekülttáborának megszervezését. A hét végén Bagh város mellett száz fő befogadására alkalmas tábort nyitnak, ahol fekvőhellyel, takaróval és világítással felszerelt sátrak várják a tél elől menekülő, hajlék nélkül maradt embereket.