A Duna ajándéka

Jurij Andruhovicsnál olvasom, hogy a Duna-tájon – ebben az örök átmeneti zónában Európa és Nem-Európa között – milliószám élnek emberek, akiktől elrabolták a hajdani paradicsomot, és most zavarodottak, dühösek, fáradtak, múlt iránti szerelmük az egeket ostromolja. Hagyják őket békén a jövővel, hiszen a jövő fekete lyuk. A temetői szolgáltatások naponta emelkedő árai: az a jövő. Az ukrán eszszéista azt is írja, hogy a Duna a Nílus másik neve. Hérodotosz meg azt írja, hogy Egyiptom a Nílus ajándéka. Én meg azt kérdem, hogy vajon mi a Duna ajándéka? Andruhovics szerint Közép-Európa történetében a Duna-monarchia utópiája tűnik az egyetlen impozáns árnyalatnak. Jó, de miért nem a respublika, kérdem megint én indignálódva. Nem volt elég a Habsburgokból, Romanovokból, Hohenzollernekből? A Duna ajándéka Baden, Hohenzollern, Württemberg, Bajorország, Felső- és Alsó-Ausztria, Szlovákia? A Duna ajándéka a Duna-táj volna?
Legyen most a Duna ajándéka a delta.
Ha valahol igazán átérezzük a hatalmas folyam, a víz szentségét, az a folyó legalsó szakasza és a delta. Itt tényleg minden a víz. Amerre csak nézünk, mindenütt víz. Nem látjuk a Dunát a víztől. Mintha a teremtés ősforrásai felé csorognánk. Ez már nem is folyó, hanem egyszerűen csak víz. Hatalmas tömegű fluidum. Úgy is mint teremtő erő, lehetőség, kezdet. Mindenek forrása. Az életé is. A mezopotámiai és óind terémtésmítoszok kavargó ősvizei, az őskáosz parttalanul hömpölygő folyói jutnak eszünkbe. A víz a teremtés első mozzanata. Először a megtermékenyítő víz létezett, a folyó, az ősóceán, abból merült föl, bukkant elő a szilárd pont, a sziget. Az éden. A latin fluvius természetes vízfolyást, eret, patakot jelent. Az influenza, influencia pedig a befolyás. Sorsunk befolyásolói az égitestek, a bolygók és a csillagok. A vízbe, a folyóba történő alámerülés – legyen az a Duna, a Tisza, a Gangesz vagy a Jordán – nem más, mint elfogadás, felolvadás. Nemcsak belenyugvás a sorsunkba, hanem visszatérés a mindenségbe, a nagy egészbe, a formálatlan biztonságba. Lélektanilag: vágy az anyaöl után – a keresztény magyarázat szerint: felolvadás az Atyában. A folyón való átkelés előtt a görögök gyakran imát mondtak a folyamistenhez, fésülködtek, tetvészkedtek, hajat vágtak, megtisztálkodtak. Nemcsak a lemerülés, de a vízből való felemelkedés is szakrális cselekmény: a teremtés szimbóluma. A születésé, az öntudatra ébredésé. Az elkülönülésé. A víz tisztít, lemossa bűneinket. Az éjszakai meztelen fürdőzés pogány rítusában a folyékony őselem, a víz a termékenység biztosítéka. A korai keresztények szerint a természetes vizek – források, folyók és tavak – magukban hordozzák a megszentelés erejét. Nem is kell egyebet tennünk, mint kérnünk Istent, hogy engedje ennek az erőnek a kifejeződését. A kereszt és a keresztelés szó sok nyelvben más tőről fakad. Kreuz és Taufe. A latin crux, crucis és baptismus, ebből a spanyol cruz és bautismo. Kereszt s mellette a görög baptizo (elmerítés, fürdetés, megmosás), a keresztelés. A mosakodás az egyik legősibb rituális cselekedet: a bűnbánat, a megtisztulás szertartása. A keresztelés – akár lemosás, akár alámerülés – a halált és a feltámadást idézi. A folyóba merülő test meghal, a bűnös, tévelygő, piszkos ember helyett a megújult, tiszta lény támad fel a habokból.
Varázslatos világ a delta. Mesevilág és szörnyűség. Csoda és kegyetlen valóság együtt. Ha kimondjuk – Duna-delta –, egyszerre idéződik bennünk a védelemre nem szoruló, vad természet csodája és a maláriás láz, a mocsári szúnyoghad, a leprasziget, a diktatúra évtizedeiben halálra dolgoztatott fegyencek, politikai foglyok, az ’56 után vagy később semmiért elítélt magyarok rémképe. Mi most maradjunk a csodánál. Itt még a helynevek is mesések: Mahmudia, Caraorman, Gorgova. És Babadag (ahol mostanság a romániai amerikai katonai támaszpontok egyike épül). Ez az ötezer négyzet-kilométernyi terület megragad, marasztal. Szó szerint is, mert lápjai, mocsarai az idegennek alig-alig járhatók, aki belekeveredik, könnyen végleg ott ragadhat. Itt minden mozog, inog, billeg, hullámzik, fodrozódik, hajlong, sülylyed és emelkedik. A szélesen hömpölygő folyó százezer tonnaszám rakja le, teríti el a homokot, zátonyokat és szigeteket épít, aztán saját munkáját kerülgeti, eltorlaszolja önnön útját, majd egy nagy lélegzettel, egyetlen hatalmas áradással az egészet a tengerbe mossa. Évi 70 millió tonna hordalékot, évente tíz Kheopsz-piramist rak le a deltában a Duna. Itt nagyon is kézzelfogható, amit az eleai iskola mestere, a Kr. e. 580 körül született Xenophanész a megkövült ősmaradványok fölött töprengve megállapít, hogy a világ folyton mozgásban van, a tenger szárazfölddé válik, a föld tengerré lesz. Nekünk pedig ebben a látszólag folytonos változásban kell meglelnünk a maradandót. Úszó szigetecskék, csatornák, pocséták, holtágak, tünékeny tavak és erecskék, lápok, vizenyők, ingó-bingó mocsarak és illékony, el-, majd ismét feltünedező csatornák vízi és nádi labirintusa ez. Hal-, vad- és madárparadicsom. És ha az, akkor a halászok, vadászok, kutatók és természetbarátok édene is. Kirándulóhajók és halászbárkák, rezervátumok, kikötők, kamionok, tengerjáró és kotróhajók, ladikok, egy helyben ringó, kopott lakóhajók, uszályok, hatalmas daruk, konténerek, tartályhajók világa. A gyékényvágó cigányé, a delta csavargójáé, aki pipája fölött bámulja füstös képét a sömlyék csillanó vizében. Az ortodoxnál is ortodoxabb lipováné, a dunai kozáké, akinek ősei a XVII. században menekültek Bukovinába, majd ide a deltába, s akinek hitetlen unokája már nem a Donhoz igyekszik, nem Oroszországba vagy Ukrajnába tér vissza, hanem Izraelbe és Kanadába vándorol ki. A mokányok is a delta. A hajdani móc pásztorok, akik az Erdélyi-érchegységből hajtották juhnyájaikat Dobrudzsa enyhe telébe, a Duna kövér mocsaraira. A jürük törökök nomád népe, akik hajdanán délről vándoroltak a deltához évről évre.
Nádiringó című kötetében Palocsay Zsigmond, a delta szerelmese felteszi a kérdést: vajon „mit tesz a folyó magával”, mielőtt elveszítené a nevét (és önmagát)? Mi történik, mielőtt feloldódna, végképp eltűnne a sós vízben? Nem a válasz érdekes, hanem egy mellékes állítás: a vízi világ bolondja úgy érzi, hogy a „belejutás” nem lehet a folyó célja. Mintha a Duna valahol Silistra környékén rájönne, hogy nem lesz ez így jó, vissza az egész. Mintha húzódozna. Meanderezni kéne, tekeregni összevissza. Azaz dehogy összevissza. Nagyon is precízen, minden talpalatnyi helyet kihasználva, bőven ömölve, mégis sumákul araszolva, kilométeres kanyarokban is csak centiket haladva előre. Mint a Meandrosz Kis-Ázsiában, amelyről ez az egész – folyókanyar, meanderes díszítés meg minden – a nevét kapta, amely úgy csalinkázik a hajdani Milétosz s az Égei-tenger felé, akár az ökörhugyozás. Késő bánat, itt már nincs mit tenni, nem lehet sompolyogni, itt hömpölyögni kell. A Duna kirohanása – vagy inkább berohanása – ez. A dicső vég. Ott, ahol a folyó és a tenger találkozik, ott már tiszta időben sem látszik a part, elhagytunk mindent, csatornákat, hullámzó talajú mozgó szigeteket, nádtengert, elhagytuk a torkollás megfoghatatlan pontját, elhagytuk a nulla kilométert, mindenütt csak víz, víz és víz. Nincs itt már semmi, ami korábban a folyó volt, nincs part, meder és morotva, nincs semmi, csakis a levegő és a víz. Felhők, párák, fény, nap és víz. És ez még mindig a Duna, mert hosszú kilométereken át a folyó a tengerben is folyó, itt már tényleg parttalanul ömlik, más színű, más hőmérsékletű, édesvizű áramlás marad még sokáig, míg végleg felszívódik, eltűnik, felolvad a vízben. Víz a vízben.