Elég szörnyű, ha valaki tudatosan és következetesen törvénytelenséget követ el, s ha valaki törvényes eszközökkel akar ellene fellépni, akkor az utóbbi kerül hátrányba – tette ezt a több szempontból is figyelemre méltó kijelentést az SZDSZ-es politikus, Ungár Klára. A „szörnyűség”, amire utal, pártja részéről határozott morális ítélkezést és felelősségre vonást sürget a „közjó” érdekében. Pontosabban azt követeli, hogy a főváros XII. kerületében létrehozott, második világháborús emlékhelyen lévő szobrot, a turulmadarat el kell távolítani. Tény, hogy a Fővárosi Közgyűlés baloldali–liberális többsége nem járult hozzá a felállításához. Ugyanakkor az események menetében az is erősen megmutatkozott, hogy az SZDSZ és értelmiségi holdudvara ennek kapcsán miként manipulálja a közvéleményt. A helybéli lakosság és a döntéshozók kegyeleti törekvéseit kiforgatva, félremagyarázva országos botránnyá igyekezett dagasztani az emlékhely ügyét. Tudatosan keverve az engedélyezés körüli előzetes vitákat, a kerületi polgármester „önkényes” lépéseit és az általuk vélt ideológiai veszélyeket.
Talán el is hinném a jobbító szándékot, ha törvénysértés történt, legyen meg a következménye, meg azt is, hogy a rendszerváltozás óta példátlan esetről van szó – mint a politikusnő említi –, hiszen a kerület szembeszegült a fővárossal. Egy dolog viszont nagyon zavar. Jól emlékszem ugyanis arra, amikor ugyanennek a pártnak a színeiben a demokrácia és az emberi jogok harcosai a kilencvenes évek közepén mélyen hallgattak védencük és kegyeltjük, néhai Fenyő János jogtiprásairól.
Igaz, a szerepek később megcserélődtek. Ma már köztudomású, amit abban az időszakban csupán sejthettünk, hogy a fehérgalléros bűnözés gazdasági fortélyait nyíltan gyakorló „frontember” és a hozzá csatlakozó érdekszövetség az SZDSZ és az MSZP hallgatólagos támogatását élvezte. És ahogyan az említett személy hatalma és befolyása nőtt, úgy keresték e pártok belső köreiből már az ő kedvét, támogatását, pénzét. Ez derült ki egykori bizalmasa szavaiból is, persze csak Fenyő János 1998-ban történt utcai kivégzése után.
Amikor 1994-ben és 1996-ban durva, „maffiás” módszereiről és másoknak tudatosan kárt okozó üzleti tranzakcióiról írtam, amelyeknek számos kárvallottja volt, már célozgattak politikai támogatottságára. Nem akartam hinni ebben a cinizmusban, bár azt sem hittem el, amikor a Magyar Nemzetben feltett kérdéseimre Pető Iván és Szekeres Imre tagadták, hogy jó viszonyban lennének vele, és különböző célú térnyerési törekvéseiben támogatnák őt.
Egy évtizednyi idő talán elég egyfajta amnéziához, de ahhoz is jó, hogy visszaemlékezzünk arra, miként ítélték meg akkoriban az említett pártok berkeiben az amoralitást. A másokon való keresztülgázolást, a lopást, a csalást, a hazugságot, hiszen ugyanebben a szellemi környezetben most vehemensen követelik építési szabálytalanságra hivatkozva egy szobor kényszerbontását. Már csak azért is, mert az 1994-től 1998-ig terjedő időszakban ugyanaz a koalíció gyakorolta a hatalmat, mint a ma. S mert a néhai Fenyő János által jegyzett, sajtóbirodalmával összefüggő vagy attól függetlennek látszó gazdasági akciók, törvénysértések, a köz érdekével valóban szemben álló építkezései igen látványosan zajlottak. Mindezt több éven át volt módom figyelemmel kísérni.
Számos vérlázító eseményt elevenít fel bennem az emlékhely helyszíne, a XII. kerület is. Itt folyt ugyanis a médiacézár egyéb jogtiprásai közül az egyik legnagyobb felháborodást kiváltó, a környezetet szétdúló magánépítkezése. Nem akárhol, hanem a Sváb-hegy tetején. Az Alkony utca 13. nem mindennapi története a bennfentesebb média, az akkori politikai „elit” számára rendkívül kényes témának számított. Úgy tettek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy külföldön bejegyzett cég – mert ez volt építtetőként és tulajdonosként elhintve – csak úgy, úri passzióból letarolhatja a hegyoldalt. Hangsúlyozom, ez volt a jogsértések egyik, látható eleme. Amelyre – csakúgy, mint a többire – valahol a „háttérben” bátorítást adtak.
Úgy 1993–1994 körül több száz XII. kerületi polgár nevében a Hegyvidék nevű civil szerveződés határozottan fellépett a természetrongálás ellen, megpróbálták az építkezéssel kapcsolatos valós adatokat, tulajdoni viszonyokat kideríteni. Magyarán: ki vagy kik állnak a történések hátterében? Annál inkább, mert mint saját bőrükön tapasztalták, kisebb építési szabálytalanságok esetén az önkormányzat mint elsőfokú építési hatóság rendkívül gyorsan tudott intézkedni, kényszerbontást elrendelni, büntetni.
Mi is történt pontosan? A szakvélemények szerint olyan mértékű környezetátalakítás, amelynek nyomán egy összefüggő, negyven-ötven éves erdős és bokros zöld területet tüntettek el. A több teherautóval érkező munkások nagy teljesítményű gépekkel halomra vágták és villámgyorsan szállították el a növényzetet. Vájni kezdték a talajt, majd feltöltötték a lejtős terepet. Kutyás őrök gondoskodtak arról, hogy sem a környékbeliek, sem a természetvédelmi hatóság munkatársai ne láthassák, mi történik valójában. Ha mégis, a bejelentések nyomán egy-két bátrabb hivatalnok bemerészkedett a területre, de megfélemlítve, megalázottan távozott onnan.
A látszatdemokrácia egyik színterén, a kerületi lakossági fórumon azért valamit mégiscsak mondani kellett a népnek. Főképp, hogy napnál világosabb volt a sorozatos törvénysértések ténye. Az érvényben lévő rendelkezések szerint ugyanis a zöld területnek csak a tíz százalékát lehetett volna beépíteni. Minden ködösítés ellenére kiszivárgott, hogy az építési engedélyt a „fantomcég” családi házra és árusítópavilonra (!) kérte, de ebből valahogyan egy csaknem kétezer négyzetméternyi objektum lett. Ugyan bőszen építkeztek, de semmiféle engedély nem volt az uszodára, a hegybe ékelt kerítésre, illetve magára a betonmonstrumra sem.
Amikor a helybéli lakosság követelni kezdte, hogy a kerület vezetői fedjék fel az előttük titkolt építtető kilétét, 1993 novemberében még az SZDSZ-hez kötődő Sebes Gábor volt a polgármester. Igaz ugyan, hogy később kegyvesztetté vált a fővárossal folytatott forrásmegosztási vita miatt. Ez – mint később egy személyes beszélgetésen utalt rá – azt is jelentette, hogy pártjának bosszúja nem maradt el, szinte minden érvényesülési lehetőséget elvágtak előle. A Sváb-hegyen történt, többszörösen is törvénybe ütköző építkezésekkel kapcsolatos cikkeim nyomán hozzám intézett levelében megpróbált rávilágítani szorult helyzetére. Egy helyütt ezt írta: „Komolyan gondolta, hogy néhány rosszul fizetett hivatalnok meg egy polgármester Magyarországon meg tudott volna akadályozni egy kutyákkal őrzött területen egy szabálytalan építkezést? A másik oldalon egy gátlástalan ember áll ügyvédekkel körülbástyázva. Tízmilliós adósságokat nem fizet ki, miért zavartatta volna magát néhány határozattól és pénzbírságtól?”
A későbbiekben Sebes ecseteli, hogy az irányítása alatt álló polgármesteri hivatalban miként próbáltak „ellenállni”, de egyszerűen nem volt megfelelő eszköz, végrehajtási hatalom a kezükben. Utal rá, hogy ők első ízben nem adtak engedélyt az építkezésre, de aztán „átnyúltak” rajtuk, és rájöttek, fölösleges ellenállniuk, legfeljebb pénzbírságot szabnak ki, amit majd egyszer kifizetnek.
Néhány év múltán ez meg is történt. A jegyző büszkén újságolta, hogy a csaknem nyolcmillió forintos építésrendészeti bírság befolyt az önkormányzat kasszájába. Nem rossz üzlet egy félmilliárdra értékelt ingatlan és a környezetre veszélyes kerítés-erődítmény ellentételeként.
De amíg idáig eljutunk, még történik egy s más. A polgármester (S. G.), talán bizonyos körök nyomására, talán tartva a még nagyobb botránytól, megpróbálta elmagyarázni a helyi lakosságnak, a tényleges adófizetőknek, hogy azért nem tudják megállítani a tájrongálást és hatóságilag leállíttatni az építkezést, mert egy kanadai– ausztráliai cégről van szó, amelynek tulajdonosait nehéz elérni. (A valóságban a Fenyő János személyes luxusát szolgáló rezidencia voltaképp „adótechnikai” okokból szerepelt a Libériában bejegyzett Földgömb Kft. nevén. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy tudjuk, mindez zsebre vágott milliókkal gazdagította. De a nép kevéssel is beéri. Egy csöpp igazsággal, hogy aki őket képviseli, akiket az ő adójából fizetnek, az ő érdekeik mellett áll. Nem is sejtik, hogy mindez álom.)
A Fenyő–Vico–Földgömb-konglomerátum szemérmetlen praktikáin jót mosolyognak az akkori SZDSZ és MSZP egyes vezetői, hiszen oda jártak vendégségbe meg fogadásokra. Valahogy azt sem tudom elfelejteni, amint Kuncze Gábor (akkori belügyminiszter, ma pártelnök) és más szabadelvű meg „puritán” balos politikusok a Fenyő által adott ezerfős fogadáson s egyéb alkalmakkor a jelenlétükkel „hitelesítették” személyét, tették elfogadottá mindazt, amit a házigazda képviselt.
Néha az ember nagyon egyszerű példákon át látja meg a hamisságot, a kettős mércét, amikor például ennek a pártnak a képviselői az emberi szabadságjogokért „szállnak síkra”. Ez ugyanis csak azoknak a javát szolgálhatja, akik a brancshoz tartoznak. Akkor lehet riogatni, tiltakozni, mozgósítani.
Akaratlanul is vissza kell kanyarodnom az Alkony utcai építkezéshez, különösképpen az engedély nélkül felhúzott betonkerítés történetéhez. Az emberi szabadságjogokat különösen tisztelő „Fenyő baráti kört” ugyanis mindez nem zavarta, meg az sem, hogy ezzel egy tisztességes, jogkövető család életét csaknem tönkretették. Kötetnyi irat tanúskodik arról, hogy az az állampolgár, akinek a telkét a betonépítménnyel elrekesztették és értéktelenné tették, sem a közigazgatástól, sem a bíróságoktól nem kapott jogorvoslatot. A közigazgatási, a bírósági eljárás során napnál világosabb volt Fenyőék jogtiprása, a szakszerűtlenül felhúzott fal veszélyessége. Ám ahogy mondani szokták, mindig volt egy pont, ahol „elsikálták” az ügyet. Magam a megjelent cikkeken túl is próbáltam segíteni a kiszolgáltatott állampolgáron, informális kapcsolatokat keresve. Reméltem, talán lesz valaki, aki annyit mond a „nagyembernek” négyszemközt vagy akár egy partin: Öreg, fogd vissza magad, talán ezt mégse kéne… De nem mentem sokra. Láttam, hogy voltaképp ez a magatartás még imponált is az akkor regnáló hatalmi elitnek. Csakúgy, mint a hírhedtté vált lovarda ügye, amelyet természetvédelmi területből hasítottak ki Fenyőék számára Telkiben, fillérekért bérbe adva nekik. Ez hasonló kór- és kortörténet, a szintén építési engedély nélküli építményekkel, a megalázott és a törvényt betartani kívánó tisztviselők vergődéseivel, a tucatnyi, a bontásokat elrendelő, végre nem hajtott határozattal. Sokféle telefont kaptam akkoriban, hogy kik fordulnak meg a szintén elrekesztett birodalmon, a többi vendégházban. A természetvédők említést tettek Demszky Gábor lovas szenvedélyéről is, aki szintén a baráti krémhez tartozott. Ez a mozzanat engem kevéssé izgatott, sokkal inkább szerettem volna, ha az igazság és a jog akár icipicit is érvényesül. Máig előttem van annak a köztisztviselőnek az arca és bizakodó mosolya, aki azt mondta: „A tényállás napnál világosabb, az engedély nélküli házakat rövid időn belül lebontják…” Bár a bontások jogosságát bírói döntések tucatja támasztotta alá, soha nem kerítettek sort rájuk…
De úgy van az már (néha), hogy ahol az emberi tisztesség csődöt mond, igazságot tesz egy másik erő. Mert Fenyő János halála után valahogyan tűzvész kerekedett Telkiben, leégtek az épületek. Ekkortájt – többek között – azt kérdeztem egykori bizalmasaitól, mondanák már meg, miért érte meg a főnöküknek, barátjuknak, ezúttal csak az építkezéseket tekintve, tudatosan áthágni a törvényeket? „Miért, miért?” – somolyogtak. Mert „jutányosan” kapott mindent. Mert felajánlották neki, mert megígérték, ők majd elintézik. Ha panasz lenne, az egyik helyen, „olajoznak” a másikon, odaszólnak…
Egyszerű ez, akár a végeredmény.
origo.hu
„Kamu!” – Kálmán Olga kommentálta Ukrajna EU-s csatlakozását – videó
