Mikor Ingo Potrykus, a zürichi Növénytudományi Intézet nyugalmazott professzora 2000-ben, több- évi munka után arról számolhatott be a világsajtónak, hogy laboratóriumában sikerült A-vitaminos rizst előállítani, azt gondolta, felfedezése hamarosan gyermekek millióit mentheti meg a haláltól és a vakságtól a harmadik világban.
Sok-sok kudarccal végződött kísérlet után végre sikerült három új gént beültetni a japonica rizs Tajpej 309-es fajtájába: kettőt a nárciszból izoláltak, egyet pedig egy baktériumból. Az új, megváltoztatott génállományú rizst ezáltal sikerült „rávenni” arra, hogy béta-karotint termeljen. Ebből az emberi szervezet A-vitamint állít elő. (Az A-vitamin nélkülözhetetlen a látáshoz és a csontozat egészséges fejlődéséhez.)
A sárgás színéről „aranyrizsnek” keresztelt élelmiszer azonban nem a szegények asztalára, hanem a génmódosított élelmiszerekről dúló vita középpontjába került, ami meglepte és elkeserítette a professzort.
– Az európai polgárok nem érzik ennek a technológiának az előnyeit – fogalmazott kérdésemre Potrykus. Arra a két tényre utalt, hogy egyrészt kontinensünkön nem jellemző az éhínség, másrészt pedig a világon itt a legnagyobb az ellenállás a génmódosított növényekkel szemben. – Nem érzik annak a közvetlen negatív hatásait sem, hogy mezőgazdaságunk nem rendelkezik ezzel a technológiával, és emiatt ez a technológia nem is tudja itt megmutatni igazi lehetőségeit – mondta Potrykus, akivel pár hete Budapesten beszélgettem, amikor a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta a neves tudóst.
A Time magazin 2000. július 31-i száma a címlapon a remény magvainak nevezte Potrykus aranyrizsét. A rizs ugyanis, amely az ázsiai országok lakóinak alapvető tápláléka, egyébként nem tartalmaz karotint. Márpedig a kóros A-vitaminhiány miatt becslések szerint évi egymillió gyermek hal meg csak Ázsiában, és további 350 ezer veszíti el látását. A publicitás ellenére a „remény magvai” hat évvel a felfedezésük után még mindig nem juthattak el a rászorulókhoz. Potrykus a „szélsőségesen szigorú” európai szabályozást hibáztatja.
Ám az aranyrizs története nem csak e szabályozás okán rejteget tanulságokat a kutatók, a politikai döntéshozók, a technológia támogatói és kritikusai számára. Az aranyrizs 2000-ben szenzációs hírnek számított, amit a biotechnológiai ipar is örömmel nyugtázott, hiszen a találmány épp jókor érkezett: Európában és a világ más részein is a génmódosított élelmiszerek körül dúló sajtóháborúban vesztésre álltak a GM-növényekbe dollármilliárdokat fektető vállalatok.
Nem egyszerűen arról volt szó, hogy a technológia kapcsán számtalan tudományos és áltudományos kifogás látott napvilágot a megelőző években. Nem csak arról, hogy a sajtó egy része hatásos címeket kreált a világ legnagyobb környezetvédő szervezete, a Greenpeace által használt kifejezésből – Frankenstein-étel –, ekképp szuggerálva a génmódosított ételek természetellenességét. Arról is szó volt, hogy a fogyasztók vajmi keveset érezhettek a biotechnológia áldásaiból, és ez nem kis kárt okozott a technológia megítélésében.
A mai napig egyetlen cég sem dobott a piacra például olyan GM-növényt, amely közvetlenül a fogyasztó érdekeit tartotta volna szem előtt – hacsak nem fogadjuk el tényként, hogy bizonyos GM-növények esetében a vegyszerfelhasználás csökken, és így, az iparág szerint, végső soron egészségesebb növények kerülnek a fogyasztó asztalára. A kereskedelmi forgalomba került GM-növények elsősorban a termelő munkáját segítik: a génmódosított növény nem lett nagyobb tápértékű, nem lett ízletesebb, és igazából érezhetően olcsóbb sem, legfeljebb könnyebb permetezni, vagy ellenállóbb valamely totális gyomirtóval szemben.
– Ezen nincs mit csodálkozni – mondta Potrykus. – A cégek ügyfelei nem a fogyasztók, hanem a növénytermesztők. A vállalatnak pedig először olyan termékkel kell előállnia, amely az ügyfelei számára érdekes. Például a gyomirtóval szemben ellenálló szójával vagy kukoricával. Minden céget ez a gondolkozás vezet, ezért nem is látnak piacot az aranyrizshez hasonló termékek számára.
A biotechnológiai cégeknek tehát találniuk kellett olyan érvet, amellyel termékeik hasznát a fogyasztóknak is bizonyíthatták. Ez az érv pedig ugyanaz, mint amellyel évtizedekkel ezelőtt, a zöldforradalom idején a vegyipari óriások és a nagyüzemi termelés újabb módozatait terjesztő agrármérnökök előálltak: ez az új technológia kínálhat megoldást arra, hogy a mezőgazdaság termelékenysége tovább növekedhessen, és a túlnépesedő föld lakóit hosszú távon is el lehessen látni élelmiszerrel, méghozzá úgy, hogy ez a környezet számára kisebb vegyszerterhelést jelentsen. A biotechnológia hívei megkérdezik a környezetvédőket: miként etessünk 2050-ben 9-10 milliárd embert, amennyiben a műtrágyákkal és vegyszerekkel már nemigen növelhetjük a termésátlagot? Megoldást jelenthet-e a biotermesztés, ha a föld lakóinak nyugati színvonalon való ellátásához a mezőgazdasági termelést a jelenlegihez képest 400 százalékkal (!) kell emelnünk?1
Ugyanakkor az is tény: GM-növényekkel a fejlődő országok az elmúlt tíz évben többnyire csak segélyek formájában találkoztak, és volt, amikor e segélyeket vissza is utasították. (A szárazság sújtotta Zambia nem engedett például ilyen szállítmányokat területére). Ráadásul több neves szakértő – egy korábbi interjújában maga Norman Borlaug is – figyelmeztetett arra, hogy az élelmiszergondokra a GM-növények egyelőre nem kínálnak átfogó megoldást a fejlődő országokban, miközben például a vitaminhiányos táplálkozás csökkentésére hatékony eszköznek bizonyult az úgynevezett konyhakertprogram, amelynek útmutatásait követve a harmadik világ szegényei maguk termelhetik meg azt a zöldségmennyiséget, amely fedezi a minimális vitaminszükségletüket.
Potrykus azonban más okot is említ, amikor arról kérdezem, miért nem használnak még ilyen növényeket tömegesen a fejlődő országok lakói, akiknek erre állítólag nagy szükségük lenne.
– Az európai hozzáállás teljesen „megfertőzte” a fejlődő országok gondolkodását – mondja. – Nem azt nézik, hogy mi a helyzet az Egyesült Államokban, hanem hogy miképpen szabályozzák ezt Európában. De az európai teljesen eszement szabályozás. Csakhogy az európai gondolkodás átterjed a fejlődő országokra, de miközben Európában egyelőre nem okoz érzékelhető károkat, azokban az országokban nagyon is kártékony hatása van.
Annyi bizonyos, a túlnépesedés érve a fejlett országok jól táplált és fogyatkozó számú lakóinak többségét nem hatja meg. Sőt mióta Rachel Carson 1962-ben megírta Csendes tavasz című munkáját, és ezzel elindította a zöldforradalom elleni mozgalmakat, valamint közvetve az organikus gazdálkodást is, a környezetért aggódók fülében rosszul csengenek a rovarirtó, gyomirtó és műtrágya szavak, amelyeket sokunk súlyos katasztrófákkal, élő vizeink elszennyezésével társít. Ebbe a sorba most bekerültek a GM-növények is – még akkor is, ha az iparág azt ígéri, az új növényekkel épp a kemikáliák felhasználását lehet csökkenteni.
E küzdelem kellős közepén született meg tehát az aranyrizs, az első igazi olyan GM-növény, amellyel az iparág bizonyíthatta, hogy a biotechnológia immár kézzelfogható megoldást kínál a fejlődő országok élelmiszergondjaira.
Az első euforikus híradások után hamarosan megjelentek a vita másik oldalán állók egyre lesújtóbb véleményei is. Potrykus találmányát a GM-növények ellenzői a biotechnológiai ipar trójai falovának kiáltották ki, amely csak arra lesz jó, hogy a génmódosított növényeket fejlesztő cégek kedvezőbb képet alakíthassanak ki a technológiáról. A Greenpeace pedig megjegyezte: majd félmillió hektáron kellene ültetni ilyen növényt, hogy az aranyrizs érezhetően javítson az ázsiaiak helyzetén. Ez pedig csupán azt eredményezné, hogy a külföldi cégek drága technológiája terjedne el a térségben, a mezőgazdaságban pedig erősebb lenne a nagy területeken egyféle növényt termesztő nagyüzemi forma. Az, amit sokan az egyféleség veszedelmének2 tekintenek. A szervezet olyan adatokat közölt, hogy az aranyrizsből majdnem napi tízkilónyit kellene fogyasztani ahhoz, hogy fedezze az ember A-vitamin-szükségletét. Ez nem csupán a mennyiség miatt elképzelhetetlen, hanem azért is, mert Ázsia szegényeinek ennél sokkal kevesebb rizs is luxust jelent.
A professzor, aki úgy hitte, munkája az emberiség javát szolgálja, hamarosan azt vette észre, a GM-növények elleni mozgalom hovatovább szitokszóként használja az aranyrizs kifejezést, és a Greenpeace a „bolondok aranyaként” emlegeti a növényt.
Potrykus, aki azóta nyugdíjba vonult, és az aranyrizs terjesztésére létrehozott humanitárius szervezet elnökeként teljes energiáját a növény sikerének szenteli, Budapesten elismerte: az aranyrizs valóban csak egy kisebb részét tudja fedezni a napi A-vitamin-szükségletnek, de mint hangsúlyozta, ez a mennyiség a semmihez viszonyítva életmentő lehet. A budapesti székfoglalón kiosztott összefoglalóban az is szerepelt, hogy „ma már léteznek olyan magas A-provitamin-tartalmú vonalak, amelyek akár a szükségesnél több A-provitamint juttatnak a szervezetbe”.
Svájcban, ahol Potrykus professzor egykor kifejlesztette az aranyrizst, november végén népszavazást tartanak, amelynek tétje az, hogy bevezetnek-e moratóriumot, azaz ideiglenes tilalmat a GM-növények termesztésére. Az előzetes közvélemény-kutatások szerint a lakosság többsége támogatni fogja szavazatával a moratóriumot. Potrykus nem titkolja keserűségét.
– Európa nem nagyon érdekel, mert Európa kihalófélben lévő kultúra – mondja a népesedési statisztikákra utalva. – Európa vesztésre áll. És nem veszi észre, hogy a mai nyitott világpiacon csak úgy biztosíthatja túlélését, ha versenyképes marad. Márpedig Európa mindent megtesz annak érdekében, hogy ne legyen versenyképes.
Mint ismeretes, az Európai Unióban kötelező külön jelölést alkalmazni a génmódosított növényi alapanyagot tartalmazó élelmiszeren. Több uniós tagállam – köztük Magyarország – pedig moratóriumot hirdetett a GM-növények termesztésére, azaz ezekben az országokban tilos termeszteni ilyen növényeket még takarmány céljaira is.
Ám akármennyire elkeseríti is Potrykust a GM-növények elleni fellépés Európában, meg kell jegyeznünk, hogy nem csupán ez hátráltatta az aranyrizs elterjedését. 2000-ben az őt ért kritikák után még hátravolt a feketeleves. Amikor kutatótársával, Peter Beyerrel aranyrizsmagokat akartak küldeni a Fülöp-szigeteki Nemzetközi Rizskutató Intézetbe (IRRI), nem várt nehézségekbe ütköztek: kiderült, hogy Potrykus és Beyer az aranyrizs előállításával harminckét cég több mint hetven (!) szabadalmát sértette meg. E szabadalmak mindegyikét meg kellett volna szerezniük ahhoz, hogy a rizst ingyen odaadhassák az intézetnek használatra, hogy megkezdődhessen az aranyrizs termesztésbe vonása Ázsiában.
Nem arról van szó, hogy a két tudós ellopta más kutatók eredményeit; ez a megdöbbentő szám sokkal inkább azt az igyekezetet tükrözi, amellyel a vetőmagüzletben – kiváltképp a génmódosított növények esetében – érdekelt vállalatok ügyes jogászaikkal igyekeznek a lehető legjobban levédeni termékeiket. Nem csupán a kikísérletezett új növényre próbálnak jogi védettséget biztosítani, hanem előállításuk egyes lépéseit is szabadalmaztatják. A kutatók így kísérleteik során – tudtukon kívül – egyre több szabadalmi jogot sértenek. Ha előállnak a kész termékkel, bonyolult jogi procedúra kezdődhet, amelyben képzett jogászok próbálják meg kideríteni, sérültek-e mások szabadalmi jogai, és ha igen, miképpen lehetne a jogsértést feloldani. Az aranyrizs esetében kis túlzással azt mondhatnánk: így vagy úgy minden nagy agrárcégnek (a Monsantónak, a DuPont-nak és a későbbi Syngentának) is volt szellemi tőkéje az aranyrizsben. Talán az egyetlen szabadalommentes eleme az új növénynek az a Tajpej 309-es volt, amelybe az új géneket beültették, és amelyet a két kutató a Fülöp-szigeteki rizsintézettől kapott. Attól a rizsintézettől, amelyet 1959-ben épp a Rockefeller Alapítvány (amely most Potrykus munkáját is támogatta) segítségével hoztak létre, és amely intézet keretében a Norman Borlaug által nemesített Tajpej 309-es a zöldforradalommal együtt megérkezett Ázsiába.
Negyven év alatt azonban nagyot változott a világ: amit Borlaug akkor ingyen megtehetett, már csak nagy nehézségek árán tehette meg Potrykus. Kiderült, még ha alapítványi és közpénzből finanszírozott állami kutatásról van is szó, akkor is könnyen megtörténhet, hogy a szabadalmi jogok miatt a munka gyümölcse bizonyos magánvállalatok kezébe kerül.
Ennek oka abban keresendő, hogy időközben némileg kiterjesztették a szabadalmi jogokat. A múlt században ugyanis, ahogy mezőgazdasági növényeink nemesítésében egyre látványosabb eredményeket értek el a kutatók, a növénynemesítő vállalkozások részéről is egyre erősebb lett az igény, hogy e növényeket szabadalmaztatni lehessen. Ez az igény nagyon is érthető: egy-egy új fajta kifejlesztése rengeteg munkába és pénzbe kerül, amelynek megtérülése csak úgy remélhető, ha e munka gyümölcsét, a vetőmagot később nem vetheti el bárki úgy, hogy közben nem fizet érte a nemesítőknek.
A korábbi gyakorlat szerint – amely nem tette lehetővé, hogy a természetben fellelhető javakra, élő szervezetekre szabadalmi oltalmat nyújtsanak be – ez a jogi védelem nem volt lehetséges. A fordulópontot a szabadalmi jogok kiterjesztése és egy 1961-ben megkötött nemzetközi egyezmény jelentette, amely későbbi kiegészítéseivel lehetővé teszi, hogy a nemesítők által fejlesztett növényt és az ehhez szükséges eljárásokat, bizonyos korlátozásokkal, ugyanúgy szabadalmaztatni lehessen, mint mondjuk Edison izzóját. (Az egyezményhez eddig hatvan ország csatlakozott, köztük Magyarország is.)
A szabadalmakkal megnyílt az út afelé, hogy az új növények, vetőmagok kifejlesztése és értékesítése soha nem látott mértékben jövedelmező üzletté váljon. Ráadásul egyre kevésbé jellemző az a gyakorlat, hogy a gazda a terméséből félretesz vetőmagot a jövő évi vetésre. A különféle hibrid fajták (ezek nem GM-növények!) vetőmagjainak megjelenésével ez eleve lehetetlenné vált, a génmódosított növények vetőmagjainál pedig a növény egyenesen a kifejlesztő cég szellemi terméke lesz, amely terméket a növénytermesztő minden évben újra és újra kénytelen megvásárolni: ha bebizonyosodna, hogy vetőmagot tesz el a GM-termésből a következő évre, a vállalat perelhet, mint ahogy ez nem egy esetben meg is történt.
Mivel a vetőmagok előállítása egyre inkább a legnagyobb cégek kezében összpontosul, és a géntechnológia nem olcsó mulatság, s mert a gazdák egyre inkább kénytelenek a vetőmagot újra és újra, minden évben megvásárolni, nagy pénzek vándoroltak ebbe az üzletágba. Akkora összegek, hogy sokan azt állítják: hamarosan a vetőmagüzlet több pénzt fog megmozgatni, mint a gyógyszeripar. (Köztudott, hogy a nagy nyugati nyugdíjbiztosítók is tetemes pénzeket fektettek biotechnológiai cégekbe.)
Potrykus professzornak mégis sikerült meggyőznie a cégeket, hogy adják fel szabadalmi jogaikat az aranyrizsben. „Melyik vállalat akarja azt a negatív hírverést, amit az okozna, hogy börtönbe kerülök a szegénység elleni küzdelmem miatt?” – tette fel a kérdést még 2001-ben, és a cégek valóban nem akarták ezt. A brit AstraZeneca (később a Novartissal Syngenta néven alakított közös agráróriást), amely az Európai Unió, a Rockefeller Alapítvány mellett a kutatást támogatta, beleegyezett abba is, hogy a tudósoknak joguk legyen odaadni az aranyrizst a fejlődő országok kispénzű földműveseinek. A vállalatok sorban megegyeztek Potrykusszal, igaz, Potrykus szerint még így is évekbe telhet, amíg először vetnek aranyrizst Ázsiában az általa túlpolitizált és túlzottan szigorúnak tartott szabályozás miatt.
Ám hiába volt a professzor sikere a szabadalmak miatt előállt nehézségek leküzdésében, a kérdés újabb frontvonalat nyitott a már amúgy is elmérgesedett vitában. „Biokalózkodás”3 – ez volt az újabb mozgósító jelszó, amelyet az aranyrizs létrehozójának fejéhez vágtak. (A biokalózkodás kifejezés azt a gyakorlatot takarja, amelylyel a magáncégek új növényeiket, sőt a természetben előforduló növények génrészleteit, hatóanyagait szabadalmaztatják szinte követhetetlen sebességgel.)
– Én az aranyrizsért dolgozom – mondta erre vonatkozó kérdésemre a sokat próbált Ingo Potrykus. – A jövőért dolgozom, ahol ezt a technológiát közkincsként (a public domainben)4 lehet majd használni. Ez az egy érdekel, a többi problémát nem nekem kell megoldanom.
A kritikusokat azonban vajmi kevéssé érdekli Potrykus indíttatása, és arra mutatnak rá: egyre inkább megszűnik a gazda lehetősége, hogy saját maga termelje meg a vetőmagot, és a szabadalmi jogokkal felvértezett mezőgazdasági óriáscégek soha nem látott mértékű beleszólást szereztek abban, hogy mit és hogyan vetnek majd a XXI. század földjein.
– Nevezzük ezt modern gyarmatosítási módszernek. Aki kontrollálja az élelmet, az kontrollálja a világot – mondja kérdésemre Pusztai Árpád professzor, a világ legrégebbi élelmiszer-kutató intézetének, a skóciai Rowett Institute-nak az egykori kutatója. – Meglehetősen kifinomult módszer, nem szükséges, hogy óriási hadsereget tartsanak fenn hozzá – mondja a professzor, aki mindazonáltal hangsúlyozza: a génmódosított növények politikai szempontjaihoz nem ért, ám élelmiszer-biztonsági szempontjaihoz annál inkább. Ez utóbbi szakértelme sodorta bajba 1998-ban, amikor is különös körülmények között kényszerült távozni az intézettől egy nyilatkozata okán. Ezt a véleményét akkor felkapta a sajtó, Pusztai Árpád megállapításait pedig világszerte a mai napig előszeretettel idézik szakértőként a környezetvédő szervezetek, ahogy a biotechnológiát támogató tudósok is – természetesen más-más előjellel.
Folytatjuk
1. A malthusi érv
A genetika és Thomas Malthus túlnépesedésről szóló elmélete már régóta „kéz a kézben jár”: maga Darwin is elismeri, hogy Malthus nagy hatással volt rá. A biotechnológiai cégek sem most először vették elő a túlnépesedésről szóló érveket: e vállalatok többségének tipikus fejlődéstörténete, hogy vegyipari óriások és vetőmaggyártó cégek összeolvadásán alapszik megszületésük. Riportunk előző részében már szót ejtettünk róla, hogy a Monsanto vegyipari cégként kezdte működését, és a hatvanas–hetvenes években meghatározó mezőgazdasági vegyszergyártóvá vált.
Az amerikai DuPont vegyipari óriás a világ egyik legnagyobb vetőmaggyártójával, az amerikai Pioneer Hi-Breddel egyesült 1999-ben, felismervén a vetőmagban és a biotechnológiában rejlő üzleti lehetőségeket.
A Monsanto és a DuPont összességében ma már az Egyesült Államok vetőmaggyártásának 73 százalékát birtokolja.
Hasonló története van az európai óriásnak, a Syngentának, amely 2000-ben jött létre, miután a svájci Novartis, amelynek korábban vetőmag-érdekeltségei is voltak, egyesült a brit–svájci AstraZeneca mezőgazdasági-vegyipari konszernjével, a Zeneca Agrochemicalsszel. A Syngenta elődei, csakúgy, ahogy a Monsanto és a DuPont, a nyugati világ legnagyobb gyomirtó- és növényvédőszer-gyártói voltak a zöldforradalom idején, és e technológiák bevezetésének megokolására is gyakorta felhozták a túlnépesedés problémáját.
2. Az egyféleség veszedelmei
Sok jótéteménye mellett a nagyüzemi mezőgazdaság egyik legtöbbet kárhoztatott következménye, hogy nagy területen ugyanazt a fajta növényt termesztik, a sokféleség megőrzése tehát nem tartozik az elsődleges célok közé. Ennek következtében az utóbbi száz esztendőben drasztikusan csökkent a kultivált fajták száma, hiszen ez a gondolkodás előnyben részesíti a legbőségesebben termő és legkönnyebben művelhető fajtákat. Az Egyesült Államok mezőgazdasági minisztériumának kimutatása szerint egy évszázad alatt a fajták 97 százaléka tűnt el az amerikai termelésből. Csak néhány példa: a korábbi 7089 almaféle közül 6211-et már nem termesztenek. A 408-féle paradicsomból 79 maradt termesztésben, a 285-féle uborkából 16. A sokféleség eltűnése mellett mindez azzal a veszéllyel is jár, hogy egy adott fajtára veszélyes károkozó sokkal nagyobb pusztítást tud végezni az ültetvényeken.
3. Biokalózkodás
Bizonyos értelemben a „biokalózkodás” egy évszázad óta folyó világméretű küzdelem, versenyfutás országok, ma már leginkább vállalatok között, hogy kedvező tulajdonságú növényeket, mi több, ezekért a tulajdonságokért felelős géneket gyűjtsenek, amelyekkel ellenállóbb, nagyobb termést adó növényeket lehet létrehozni. Ennek jegyében már a múlt századelőn expedíciók indultak korábban nehezen megközelíthető, egzotikus tájakra, hogy az évezredek óta nem nemesített fajtákat megszerezve frissíthessék a termesztésbe vont növények génállományát. Minden fejlett ország bekapcsolódott ebbe a folyamatba, felismervén, hogy növekvő népességét csak az tudja ellátni elegendő élelemmel, aki a legjobb tulajdonságú növényekkel rendelkezik. Szélsőséges példa: Hitler 1941-ben külön kommandót küldött Leningrádba, hogy a világhírű orosz nemesítő, Nyikolaj Ivanovics Vavilov vetőmaggyűjteményét megszerezze – ami nem járt sikerrel.
Sokan úgy érzik, az új gének megszerzésének és felhasználásának módja sokszor nem tisztességes. A helyzetet bonyolítja, hogy a növények hagyományos nemesítésének vagy genetikai módosításának jogi vonatkozásait nem csak az 1961-es egyezmény szabályozza.
Elsődlegesen irányadó emellett a fejlett ipari államokban elfogadott szabadalmi rendszer, amely nem engedélyezi ugyan a természetben szabadon megtalálható élő szervezetek szabadalmaztatását, ám az azokból mesterségesen izolált génekét már igen. A biokalózkodás kifejezés sok esetben arra a jelenségre utal, hogy az őslakosság által évezredek óta használt növény kedvező tulajdonságaiért felelős géneket izolál egy vállalat, és azt saját termékeibe beépítve üzleti haszonra tesz szert, miközben e kutatások gyümölcséből a növényt emberöltők óta nemesítő ország lakói nem részesülnek, sőt az új termékért nekik is ugyanúgy fizetni kell.
Ezzel ellentétes szemléletű az 1992-ben Rio de Janeiróban elfogadott egyezmény a biológiai sokféleségről, amely természeti forrásként deklarálja a genetikai anyagot, és kimondja, hogy annak az országnak, amelyből az értékes génekkel megáldott növény származik, valamilyen formában joga van e kutatásokban részt venni, vagy annak gyümölcseit élvezni. Az Egyesült Államok, noha csatlakozott az ENSZ-egyezményhez, a mai napig nem ratifikálta a konvenciót.
4. A közkincs
Az internetes Wikipédia meghatározása szerint a közkincs (angolul: public domain) szerzői jogi fogalom; olyan művet, alkotást jelent, amely korlátozás nélkül felhasználható, másolható vagy átdolgozható.
Közkincs lehet egy alkotás, amennyiben szerzője közkincsnek minősíti, valamint akkor, ha szerzői jogi védelmi ideje lejárt.
A közkincs a licencek egy formája, vagy tekinthető a licenc hiányának is, vagyis amikor a felhasználást semmilyen licencfeltétel nem korlátozza.
