Aranyhíd

K ö n y v e s h á z

„Hálás szeretettel emlékszem vissza nagyapámra, Szabó Ferencre és nagyanyámra, Kósa Zsuzsannára, akiket a történelem vihara a máramarosi hegyek közül Zemplénbe vetett, amelynek történelmi levegőjéből igyekeztek minél többet (eleinte mesék, legendák formájában) átadni nekem. Igaz magyarságukat, emberszeretetüket magamban hordozom – mindhalálig.” Így ajánlja nagyszülei emlékének Csorba Csaba történész Regélő váraink című kötetét, amelyet haszonnal forgathat minden felnőtt, akinek nem voltak ilyen mesélős kedvű nagyszülei, és minden szülő, aki érdekes és igaz meséket szeretne mesélni a gyermekeinek. A kötet nagy és súlyos – ami nem hibája, hiszen a bemutatott várakról ritkaságoknak számító XIX. századi metszetekkel van tele, és a tipográfiája is nagyvonalú –, pedig útikönyvnek sem volna rossz: egy-egy kirándulás előtt nemcsak az ismeretszerzésben segít, de érzelmileg is ráhangol egy-egy helyszínre. Csorba Csabának ugyanis az a legnagyobb erénye, hogy nemcsak leírja, hanem nagy képzelőerővel meséli el a történelmi Magyarország mintegy négy tucat fontos várának történetét. Az utószóban bevallja, hogy tudatosan tekinti egyenrangúnak a legendákat a történelmi tényekkel, és csak akkor javítja ki a népi emlékezetet, ha az valamiben csúnyán tévedett. Nem vitatja azonban sem a vetekedő tündérek, sem a kútba rejtett kincsek, sem a várépítő óriások létét. Miért is tenné?
Nem tartozik-e a köveknél is jobban Dévához Kőmíves Kelemenné kisfiáért megszakadt szíve? Lehet-e vitatni, hogy Krasznahorkán Serédy Zsófia keze halálában is megálljt int, és ugyan kinek jutott volna eszébe olyan lehetetlen helyen várat építeni, mint Bálványos, ha nem egy tündérkirálynak? A szerző bőségesen idéz a várakhoz kapcsolódó irodalmi művekből, sőt a korabeli pletykákból is, például a bővérű murányi Széchy Máriáról, a szerencsétlen csejtei Báthory Erzsébetről és a huszti beteglátogatókról, finoman megemlítve, hogy azért a valóság nem volt olyan színes, mint Jókai képzelete.
Szót ejt arról is, hogy most milyen állapotban vannak az épületek, mit tártak fel az ásatások, ha utazik az ember, mit érdemes megnézni a környéken. Nagy erénye a kötetnek, hogy olyan elfeledett, messzi várakról is szó esik benne, mint Törcsvár vagy Nándorfehérvár, mert sokszor úgy tűnik, mintha nem is emlékeznénk rá, hogy a déli harangszó a mi nemzetünk dicsőségét zengi. A székelyek úgy tartják, hogy a váraikat építő tündérek aranyhidakon közlekedtek az erősségek között. Csorba Csaba szerint ez a legenda annak emlékét őrzi, hogy a keleti végek őrzői fáklyajelekkel adtak hírt egymásnak. Pedig aki végigolvassa a hatvannál több magyar vár történetét, egy csepp kétsége sem marad afelől, hogy az egykori nagy haza várait ma is összekötik a láthatatlan aranyhidak.
(Csorba Csaba: Regélő váraink. Helikon Kiadó, Budapest, 2005. Ára: 3990 forint)