Az utolsó Reggel

Enciklopédia énezer

Miért oly megdöbbentő az utolsó vacsora? Honnét benne az erő, a mesteri fok, a karmikus báj és tanítólagos bánat? Mindezt végső soron – de még az utolsó ítélet előtt – a dramaturgia teszi. Kezdet és vég finom összeindázódása a meghittség egy hosszúra nyújtott pillanatában. Az utolsó vacsora, ha úgy vesszük: a vég kezdete, a végzet kezdete. Jézus elébe megy önsorsának, mégsem önsorsrontás ez, hisz más fogja elárulni, és mások fogják megfeszíteni. Az utolsó vacsora dramaturgiailag teljes, de megtörténte idejében mégis inkább titok, a rózsafüzér későbbi titkaihoz hasonló titok, semmint tragédia. Tudati félvezető: Jézus tudja, hogy mi lesz, a többiek nem. A Mester szavai utólag nőnek meg, válnak profetikus jelentőségűekké – mire harmadszor kukorékol a kakas, elárulsz engem.
A vég stílusa – erről szól a mese. Filmszakadásról a film, áramszünetről a fény. A karriert a csúcson kell abbahagyni? Hegymászóként életünket a csúcson otthagyni. Méltó halál. Eschatologiai értelemben minden történet a befejezésénél kezdődik, a Hominidae is azóta ember, amióta temetkezik, bölcsőnk a sír. Amúgy nem nyilvánvaló, hogy egy történet értelme a befejeződésének stílusán múlik, pedig így van. Az utolsó vacsora ettől méltó és igazságos, s a történelembe vetett remény is ettől való.
Szeretnénk hinni, hogy ami megesett, az valamiért zuhant oly mélyre, de a magasság sokszor, akár egy kevély hegycsúcs, a hallgatás fátylába burkolódzik, a mélység pedig sokszor hiába kiált magyarázatért. Az a bizonyos nagy könyv, amelyik elvileg meg van írva, nemegyszer mintha Isten íróasztalfiókjában lapulna, csak kevesen olvasták, bár többen olvasnak benne.
Hankiss Elemér szerint mindaz, amit kiépítettünk magunk köré, ami kultúra és civilizáció álnév alatt fut, egyfajta védvonal a kozmikus értelmetlenség ellen. A király meztelen: teste az értelmetlenség, ruhája meg mindaz, ami a világot amúgy otthonossá teszi. A tárgyak, a képek, a zene. Biztonsági zár valamennyi – kuckóba zár –, s meglehet, e biztonsági zárak közül a történetiség is csak egy. Meglehet, a történetet csak mi találjuk ki. Szerkesztő kerestetik. Meglehet, a történet csak mentő körülmény, amely létezni enged. Előreenged az időben, csak ön után, uram. Steven Weinberg Az első három perc című könyvének zárómondata a következő: „Az univerzum megértését célzó kutatás egyike azon kevés dolgoknak, melyek az emberi létet egy kevéssel a komédia fölé emelik, s valamit kölcsönöznek neki a tragédia méltóságából.” A történet pedig egyike azon kevés dolgoknak, melyek során a szenvedőlegesség elegáns lehet.
Ezért oly mellbevágó, amikor egy emberi élet általunk belátható indok nélkül ér véget. Amikor nemcsak az ember, de a pedagógia is halott. A diszkóbaleset áldozata nem mondhatja, hogy intő jel volt. A terror áldozataira se foghatjuk rá, hogy valamiért megérdemelték a sorsukat. A remény hal meg utoljára, de az élő igazságtalanság itt grasszál köztünk, szedi értelmetlen áldozatait, s ez az áldozati rend legföljebb az általunk szellemileg beláthatatlan természetfölöttiben magasztosul okszerűvé. Kiszolgáltatottságunk, akár húson a kötél. Ezért sújt le különösképp, amikor valami, ami elvileg befejeződhetne értelmesen is, emberi mulasztás, nemtörődömség avagy érzéketlenség miatt végződik értelmetlenül. A Reggel című lap így végezte. Kis hadnagyom, búcsú nélkül hagytam el magát – búcsú nélkül ment el. Az utolsó, pénteki Reggel maga sem tudta, hogy távozni fog. Távozni a napilapok sorából. Nem voltak benne kódolt üzenetek, példabeszédek, visszamenőleg jelentékennyé váló sorok. A sorok közt sem volt semmi. A szerkesztőknek és munkatársaknak nem volt módjuk elbúcsúzni az olvasótól, visszatekinteni a rövid múltra, ünnepélyesen összegezni, s a vég csokoládéglazúrjával leönteni a történteket. A Reggel diszkóbalesetben múlt ki, nekicsapódott a korlátnak, s holtteste, a megmerevedett pénteki lap a metróaluljárókban okulás végett még mindig látható.
Öröklött immunhiány, szerzett immunhiány. Szerzett értelmetlenség terjed. Stílus nincs, drog van. Az utolsó vacsora többszörös történetisége szentségi homályba vész, ma szellemi diszkóbalesetben, az utolsó Reggel stílusában pusztul az, ami valakik által könnyűnek találtatik. A filmsorozat csak úgy megszakad, a nézőt még arra sem méltatják, hogy legalább arról tájékoztassák, miért nem butítják tovább kedvenc sorozatával. Ez az, amikor a buta is hülyére van véve – hülye azért nem vagyok. Nemcsak a pénzzel nem számolnak el, de ott tartunk, hogy a következő pillanattal sem kell már elszámolni, számolni – a felelőtlenség netovábbja: nincs folyt. köv.
Jut eszembe pedig minderről végszó gyanánt, hogy az Enciklopédia énezer rovat imént múlt épp ötesztendős. Csaknem egykorú az évezreddel: 2000. október 6-án indult, a könyv alakban is megjelent szövegtörzs utolsó írásának végkövetkeztetése pedig a mostani gondolatmenet lényegére hajaz. Hadd ollózzam hát ide. Idézzem magam magam.
„Újtestamentum bár van, de a világi emberiségnek még sincs végrendelete. Nyílt sebekkel, nyitott kérdésekkel, elhalt sikolyokkal, hamvukba holt kezdeményezésekkel és utópiákkal kell élnünk akármeddig. A főnix a szomszéd házban lakik, ez itt csak a hamu.”