Francia normalizálódás

A szükségállapot bevezetése megtette a hatását, és míg az utóbbi hetekben Franciaországban a helyzet egyre fokozódott, az utóbbi napokban kezd normalizálódni. Az éjszakánként felgyújtott autók száma ugyanis száz körülire csökkent, ami egy, a CNN-nek nyilatkozó rendőrségi szóvivő szerint a normális szintnek tekinthető. Ha ez így igaz, akkor az üzleti barométerek analógiájára a közgazdasági és társadalmi kutatóintézetek bevezethetik a szociális barométert, amely havi rendszerességgel közli a felgyújtott autók számát.
A Der Spiegel, hogy a franciák segítségére siessen, megkérdezte Tariq Ramadant, az iszlám egy széles körben elismert vezető ideológusát, hogy megítélése szerint a mozlim bevándorlók valóban érdekeltek-e az integrációban, vagy éppen az elkülönülést helyezik előtérbe. Ramadan szerint az európai mozlimok túlnyomó többsége értékeli, hogy egy demokratikus, alkotmányos országban élnek, és hogy az állam garantálja a lelkiismereti és vallási szabadságot. De a kölcsönös bizalom gyakran hiányzik, ennek pedig az az eredménye, hogy a félelem és a rasszizmus erős Franciaországban, Nagy-Britanniában, Hollandiában és Németországban. Arra a kérdésre, hogy szemben a korábbi lengyel, olasz, spanyol és portugál bevándoroltakkal mi teszi oly nehézzé a mozlimok integrációját, két, szerinte alapvető tényezőt nevezett meg. Az egyik, hogy ma már a bevándorlás nem egyedileg történik, hanem tömegessé és folyamatossá vált. Tehát az egyik probléma a bevándorlás mértékében keresendő. A másik ok, hogy a vallás a mozlim bevándorlók számára elválaszthatatlan társadalmi gyökereiktől és azonosságtudatuktól. Azt gondolják, hogy ha marokkóiból vagy algériaiból franciákká változnak, az rossz mozlimokká teszi őket. Ez nehezíti meg az integrációt, mert a mozlimokat választás elé állítja az önfeladás vagy a (saját közösségükbe való) önelszigetelés között. Maga Ramadan egy liberális európai iszlám mellett érvel, bár valószínűleg egyik oldal számára sem elég meggyőzően, mert az Egyesült Államokban radikálisnak tartják, és nem is adtak neki beutazási engedélyt.
Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy nincs is mihez integrálódniuk a mostani bevándorlóknak, mégpedig sem anyagi, sem spirituális értelemben. A hatvanas évek gyors gazdasági növekedése és középosztályosodása, az alacsony munkanélküliség (és persze a bevándoroltak akkor még alacsony száma) a bevándorlók első generációja számára még nyújthatta az anyagi integrálódás perspektíváját. A nyolcvanas évektől felerősödött neoliberális gazdaságfilozófia és gyakorlat azonban még a nem bevándorló, őshonos európaiak társadalmi szerkezetét is erodálja, nemhogy a bevándorlókét. Spirituális értelemben pedig az Európát jellemző liberális nihil aligha lehet vonzó egy természetes ösztöneitől hajtva közösségre vágyó nemzedéknek.