Hogyan legyél humoralista (107.)

Mária aranya – ez a körömvirág angol neve: Marygold. De nemcsak Mária aranya, hanem mindnyájunké. Égi ajándék, ahogy a többi növény is az. A magyar népi név, a kenyérbélvirág arra utal, hogy meg lehet enni. Eleink ették is minden bizonnyal. Befőzték levesekbe, hogy szép sárga legyen, sajtokat színeztek vele – csodálatos színe van. Színe?
Egynek-egynek valóban színe van, kadmiumsárga, narancssárga – de mikor tömegben látjuk magunk előtt, az már nem szín, hanem maga a varázslat.
A latin neve, a calendula arra utal, hogy az évnek szinte minden hónapjában virágzik. Hát ha nem is minden hónapban, de korán kezdi, és a késő fagyokig nyúlik. Tessék kipróbálni! Késő ősszel bevinni egypár bimbós szálat a szobába egy vázába, hetekig virít majd aprócska napfényként a mind korábban szürkülő délutánokon.
Most gyűjteni kell. (Idősíkeltolással kissé viszszább menve az időben: augusztus közepe felé.) Gyűjteni reggel tíz óra tájban, napfényben kell, mikor az estére összecsukódó szirmok teljesen kinyílnak. Megy az ember a tűző napban, jó, ha már inkább csak kalapban, viszi az ollót és egy kosarat. Mindenki másként vágja, én magam a barátomtól úgy láttam, hogy rövid szárat vágott, így teszek hát én is.
Aranylik előttünk a kert. Fél méter széles sávokban minden irányban sűrű ragyogás. Ahogy föléje hajlunk, érezni azt a fanyar, jellegzetes illatot. Ragacsos a kezünk, megfájdul a derekunk, mire tele lesznek a kosarak.
Soha szebb rakományt! Igyekszünk vele az árnyékba, a teraszra, sok volt már a nap. Nagy tálcákra szórjuk a kincset. Ha a kertben sűrű ragyogásnak mondtam, mit mondhatnék most a kiterített tömény aranyra?
Az élmény azért élmény, mert nincsenek rá szavak. Nem másodlagos valami, nem mű, nem festék és vászon, nem film, nem cellulózról jön műholdon át a dobozba a szánalmas konzerv-kotyvalék, amit színesnek neveznek.
Színes? Egyszer merüljön el a gyerekünk vagy mi magunk egy asztalnyi aranyvirág szemléletébe, akkor élhetjük csak át igazából, mi is az az élő szín. Lüktet, sugároz, elbódít és fölfrissít végül. – Nézd – mondja barátom –, nincs két egyforma fej.
Tényleg, nincs két egyforma. Most látni csak, hogy ahány, annyiféle. Sötétebb, világosabb, a közepe sárgásabb, barnásabb: a csoda egyedekre bomlik, ha alaposan szemügyre vesszük.
Visszanézünk a kertre: Istenem, hogy letaroltuk. Hagytunk ugyan magnak is, meg majd nyílik is, maradt is itt-ott, tudjuk, hogy pár nap múlva újra ragyogni fog, de most azért üres lett, hiába. Viszem haza a zsákmányomat: amit szedtem, az enyém. Nekiülök, és az ollóval levagdosom a fejekről a szirmokat. Ott terítem ki, ahol alszom, hogy álmomban is érezzem az illatot. Gyönyörűség volt gyűjteni, bánni vele, szétteríteni, forgatni, elmerülni benne. Ennyi ajándék elég is lenne – de hát végül tea lesz belőle, gyógyító.
Egész télen isszuk majd Marika aranyát – írhatta volna idáig Hamvas Béla. De még hű társa – az alkotásban is nemegyszer szerzőtársa, Kemény Katalin se „segített be” ezúttal… Hanem „csak”: Jánosik Zsuzsa. Ez a szellemiség jelenik meg Székely Orsolya – B. Marton Frigyes „Öreganyáink tudománya” című filmjében is, amelyet pár hónapja mutatott be a Duna Tv. (Jánosik Zsuzsa – mit „közreműködésével”: – egy személyben való főszereplésével.) Fölrémlenek (távolról) Hamvas Béla csodálatos esszéi, a „Cseresznyét szedni”, „A rántott leves”, „A babérliget-könyv”, „A Jóisten uzsonnája”.
Mindig csak a magam nevében beszélhettem – néz vissza életére-életművére Hamvas Béla (pedig 1935–1938 között vetette valamikor ezt és az alábbi gondolatokat papírra az 1968 vége felé eltávozott szépíró-néptanító-próféta.) Mögöttem, mellettem vagy velem, nem volt senki. Azzal, amit mondtam, senki sem azonosította magát. Inkább ellenkezett, vagy vitába szállt, vagy bosszúságot váltott ki, elvégre tényleg bosszantó, hogy amikor mindenki kollektív és csoportvéleményt vall, akkor legyen valaki, aki mindezekre fütyül, és csak a maga nevében szól.
Helyzettelen voltam, időszerűtlen, népszerűtlen, stílszerűtlen. Senki sem védett meg, magamnak kellett magam megvédenem. Senki sem felelt értem, magamnak kellett felelnem. A véleményért járó felelőségekért a felelősség egész súlya reám esett. Semmiféle csoportba nem tartoztam. (S így lassan kénytelen voltam annyira önmagammá válni – még jobban talán, mint eredetileg szándékom volt –, amennyire csak lehetett.)