Hiányzik a beszéd első része. Ez a bizonyos hiányzó rész a birtokomban lévő, 1991-ben rögzített, Réti Lászlóval készített interjú szerint hozzá, azaz a Párttörténeti Intézet egykori igazgatójához (1948–1956) került, aki az úgynevezett fehér könyv első változatát szerkesztette. Végül azonban az összeállítás – Kádár 1956-os, Réti által tálalt szerepe miatt – nem jelent meg. Utóbb egy héttagú szerkesztőbizottságot jelöltek ki, amely aztán elkészítette az ismert és megjelentetett változatot.
Ennyit elöljáróban. Ami Kádár beszédének megmaradt részét illeti, álljon itt néhány fontos kiemelés!
„Ebben az időben (október 31-én – K. A.) – a tűzszünet után – olyan jelenségek mutatkoztak, hogy a kormányt radikálisan meg kell változtatni és a kommunisták zömétől meg kell szabadítani; továbbá nézeteltérés volt a semlegesség kérdésében és még egy csomó alapvető kérdésben: mit tennénk, ha a szovjet csapatok újra behatolnának Budapestre a kormány megkérdezése nélkül – mert ezt is várni lehetett, ez a kérdés is felmerült. Lehetett látni ezt a szovjet csapatok bizonyos mozgásán, ami azt mutatta, hogy újra be akarnak hatolni Budapestre. Felmerült, mi történjék ebben az esetben. Voltak olyan vélemények – elsősorban Losonczynak volt ez a véleménye, de Nagy Imre is támogatta őt –, hogy ha ezt megtennék, akkor ki kell adni a magyar hadseregnek a parancsot a tüzelésre a szovjet csapatok ellen. Nekem ellenkező volt a véleményem, azt mondtam, hogy ezt nem tehetjük meg, és megmondhatom, hogy Dobinak is ez volt nagyon szilárdan a véleménye.
[…] Felmerült, hogy én és mások kifelé vállaljuk azt a felelősséget, amit a kormányban való jelenlétünk egyébként is ránk hárított, vagy együtt, Nagy Imréékkel hívjuk be a szovjet csapatokat. (Kádár nem mond igazat! – K. A.) Mivel ebben a tekintetben nézeteltérések voltak, elhatároztuk, hogy kilépünk a kormányból, és más utat keresünk.”
(Ami Kádár távozását illeti: Münnich Ferenc hívta fel őt többször telefonon, és javasolta, hogy menjenek be a szovjet követségre. Kádár kezdetben vonakodott, végül azonban engedett. A követségi megbeszélés után Tökölre távoztak, onnan pedig – megint Kádár vonakodása ellenére – Moszkvába vitték őket.)
„Két nagyon fontos dolog történt – folytatta Kádár. – Egyik, hogy Nagy Imre mint miniszterelnök, amikor a szovjet csapatok a mi kérésünkre újra benyomultak Budapestre (Kádár újfent csúsztat: senki se hívta be a szovjet csapatokat, jöttek maguktól! – K. A.), kijelentette, hogy a magyar egységeknek ellent kell állni, a kormány a helyén van. Ez volt az egyik lépés. A másik lépésük – politikailag még nehezebb helyzetet teremtett, nagyobb politikai konfliktusra vezetett – az volt, hogy ennek a csoportnak igen jelentős része kért és kapott a jugoszláv követségen menedékjogot, és ott ülnek még a mai napig is. (Nagy Imréék – mint köztudott – november 4-én menekültek a budapesti jugoszláv követségre, és 22-én este fél 7-kor távoztak onnan. A szovjetek hurcolták el őket 23-én Romániába. – K. A.) Ez rendkívül súlyos konfliktus a mi szempontunkból is.
[…] Budapesten a következő jellemzi politikailag a helyzetet a mi véleményünk szerint, ahogyan az este próbáltuk a véleményünket kialakítani: az a tapasztalatunk, hogy az ellenforradalom és sajnos mindjárt meg kell mondani, hogy az ellenforradalomnak jelenleg is a küzdőtársai még mindig harcot folytatnak ellenünk. Így harcot folytat ellenünk az intelligencia igen nagy csoportja: írók, újságírók, egyetemi ifjúság stb. Én a határt nem tudom hol megvonni, de tény, hogy egy általános taktikai fordulat állott be. Ez kb. a tegnapi napon lett nyilvánvalóvá. Jelszavakban is kiadták, feliratokban is terjesztik, hogy a fegyveres harc véget ért, a fő fegyverük a sztrájk és a bojkott. […] Milyen követeléseket támasztanak? Az elvtársak egy része járt gyárakban, más küldöttségekkel én magam is beszéltem. A követelések majdnem teljesen azonosak. Ilyenek vannak: a szovjet csapatokat vonják ki. Honnan? (Kádár is nagyon jól tudja, hogy a szovjet csapatok Magyarország területéről való kivonását követelik az emberek, mégis szónoki fordulatot alkalmaz. Később is megesik nála. – K. A.) […] Vannak ilyen követelések is: a gyárakban semmiféle pártélet ne legyen, pártszervezkedés ne bontsa meg a munkások sorait. Proklamálja a kormány, hogy a többpártrendszer alapján áll, és általános titkos szavazást fog elrendelni. Nagy Imre és Maléter alakítson koalíciós kormányt. Vagy: Nagy Imrét és Malétert vegyék be a jelenlegi kormányba. Proklamálja a forradalmi kormány is, hogy majd a semlegesség álláspontjára fog helyezkedni. Mondja meg a kormány, hogy mikor ül le tárgyalni a szovjet csapatok kivonásáról, és hasonló. Vagy: ne vigyenek ki a szovjet csapatok Magyarországról embereket… Követelik az üzemi autonómiát, a munkástanácsokat, de követelik azt is, senkit se tartóztassanak le.
[…] A delegációk többfélék. Egyrészt vannak a becsületes szándékúak. Tényleg ki lesznek vonva a szovjet csapatok? Az ember megmondja nekik, hogy ez se a párt, se a szovjet kormány számára nemkívánatos, kellemetlen, és higgyék el, hogy a szovjet és a magyar kormány abban a percben és olyan mértékben, ahogy lehetővé válik, kivonja Budapest, majd az egész Magyarország területéről a szovjet csapatokat.”
Kádár ekkor még így beszél, hiszen az embereket le kell szerelni, később azonban gyökeresen megváltozik a véleménye. Egyébként a szovjet csapatok ügyét többször érintették a párt testületi ülésein, illetve a magyar–szovjet tárgyalásokon. 1957. május 27-én egyezményt írtak alá a csapatok jogi helyzetéről; ez viszont azt sugallta, hogy addig jogellenesen tartózkodtak Magyarországon… 1958 nyarán pedig egy hadosztállyal csökkentették a létszámukat. Az 1958. június 6-i KB-ülésen Kádár János beszámolójában a következőket mondta: „… ha kizárólag a belső dolgainkat nézzük, minden további nélkül ki lehetne vonni… Ami azonban a külső provokáció lehetőségét illeti – ami fennáll –, mi nem vagyunk képesek védeni saját független államunkat és a szocialista tábort ezen a részen, mert a korszerű védelem olyan technikai felkészültséget kíván, amilyennel mi nem rendelkezünk.”
Mindenesetre még harminchárom évnek kellett elmúlnia, hogy az ideiglenesen Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok elhagyják az országot.
„Fájdalmas kérdésekről kell szólni. Elhatároztuk, hogy a jelenleg meglévő volt párt- és állami vezetők egy részét semmi szín alatt vezető posztra állítani nem lehet, mert káros és veszedelmes…”
Sem az akkori intézőbizottsági üléseken, sem a később megjelent különböző memoárokban nem esett szó azokról, akik a szóban forgó időben, azaz a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulásakor Szolnokon voltak! Sőt maga Kádár sem volt hajlandó a Szolnokon történtekről beszélni. November 13-i beszédében úgy állítja be a dolgokat, hogy a felsorolt személyek azért nem kerülhetnek be az új politikai vezetésbe, mert kiszolgálták a Rákosi-rendszert, és kompromittálták magukat.
A valóságban mi volt a helyzet? 1956. október 27-én a pártközpontból több kommunista vezetőt – családtagjaikkal együtt – kiszállítottak a Szovjetunióba. Védelmet, illetve menedékjogot kértek és kaptak. Mások viszont – akik szintén kiszolgálták a Rákosi-rendszert, vagy nem érezték biztonságban magukat – Tökölre menekültek. November 4-én ide szállították a Honvédelmi Minisztériumból a főtisztek egy részét is. Kádár Jánost – Münnich Ferenccel együtt – szintén november 4-én hozták vissza a Szovjetunióból a szolnoki laktanyába. Szerov hadseregtábornok, KGB-főnök – emlékezhetünk: a tárgyaló magyar küldöttség letartóztatója Tökölön – biztos, ami biztos alapon, Kádártól függetlenül, visszahozat néhány általa fontosnak tartott személyt is, akik ugyancsak a szolnoki laktanyában kötnek ki. November 5-én Tökölről Szolnokra szállítják a Munkás-Paraszt Kormányban szereplő politikusokat és főtiszteket.
Szándékuk ellenére tehát különböző politikai irányzatú csoportokat hoztak össze Szolnokon a szovjetek. A Munkás-Paraszt Kormány kiáltványát – a birtokomban lévő adatok szerint – kisebb-nagyobb feltételekkel csak tizenketten ismerték el. A többiek vagy nem tudták, hogy Kádár élvezi a szovjet kormány bizalmát, vagy egyszerűen nem akarták tudomásul venni, és a régi pártbürokrácia szellemében tevékenykedtek, azaz megjelentették például a Szabad Nép című lapot, felvették a kapcsolatot az ott lévő régi pártapparátus tagjaival, és így tovább. Éles vita bontakozott ki a két csoport között, amely elhatárolódott egymástól. Jószerével nem is volt közöttük beszélő viszony. Sőt Kádár híveit meg is fenyegették. Kádár kérésére aztán Apró Antal próbált a csoportok között valamilyen kompromisszumos megoldást kialakítani, de nem sikerült neki.
Időközben Münnich, Ilku Pál, Uszta Gyula és Gyurkó Lajos november 5-én a kora esti órákban helikopterrel a mátyásföldi szovjet parancsnokságra repülnek. Indokuk az, hogy a kormány részére fegyveres erőt biztosítsanak. A valóság azonban vélhetően abban keresendő, hogy nem akarnak konfliktust a régi pártapparátus tagjaival. De Kádárnak sincs nyugta: Moszkvából keresik – Budapesten. S miután nem találják, értesítik Szolnokon a szovjet katonai vezetőket, hogy november 6-án 24 óráig szállítsák a fővárosba. Kádárt – nyolc hívével együtt – páncéloskonvoj hozza fel Budapestre. A mátyásföldi parancsnokságon kétórás technikai pihenőt tartanak, amely vélhetően tájékozódás, konverzáció is, és utána mennek a Parlamentbe. A Szolnokon maradt ellenfelek egy részét közvetlen úton, repülőgépen szállítják vissza Moszkvába. Andics Erzsébet, Berei Andor, Piros László és még ketten azonban Szolnokon maradnak. Ezt bizonyítja Andics és Berei november 10-i keltezéssel az intézőbizottsághoz küldött levele, amelyben többek között az áll: „… semmiképpen sem tartanánk helyesnek és pártszerűnek, hogy minket – akár hosszabb, akár rövidebb időre – emigrációba kényszerítsenek, vagy sorsunkról meghallgatásunk nélkül döntsenek. Ezért kérjük, tegyék lehetővé, hogy Budapestre mehessünk… 1956. november 10.”
Feltehetőleg Kádár tudta nélkül Münnich Ferenc ad engedélyt Andicsnak, Bereinek és Pirosnak, hogy Budapestre jöhessenek. Kádár november 13-i beszédében utal rá, hogy találkozott Andiccsal és Pirossal az előző napon. Szavaiból kiérződik, hogy bosszantja a tény, de valamiért, talán a „pártegység” miatt nem akar a történtekről beszélni. De minduntalan szóba kerül a személyük, s ez is mutatja, hogy mennyire irritálta Kádárt a jelenlétük. November 15-én aztán eléri, hogy még itthon maradt szolnoki ellenfelei is Moszkvában kössenek ki, tehát Andics, Berei és Piros. A moszkvai emigrációban élő magyar politikusok aztán az úgynevezett hűségnyilatkozat után, 1958-tól kezdenek fokozatosan hazaszivárogni. Kivétel: Rákosi.
Visszatérve Kádár november 13-i beszédére:
„Másik feladatunk, hogy elhatároljuk magunkat a Nagy Imre– Losonczy-féle csoporttól – mondja. – Ez rendkívül fontos. […] Mi azonban egyelőre a jugoszláv kormánnyal tárgyalunk, mert hiszen náluk vannak. Nagy Imre még annyit sem üzent, hogy Á vagy B. Ha mi elkezdünk futni utánuk jobbra, balra, kezdődik a régi nóta. Nem mondom azt, hogy ezek közül nem kerülhet be még valaki a vezetésbe. Például Donáth is. Donáthnak viszont az lesz a kívánsága, hogy Losonczy is, és így tovább. Lehetetlen viszont, hogy alapvető kérdésekben többféle álláspont legyen, viszont ha bejönnek, ez elkerülhetetlen lenne, és tudjuk, hogy sajnos már egyszer ebbe ment tönkre az ország és a párt. Tehát elvileg el kell magunkat határolni, de ez nem jelentheti azt, hogy pokolba a szóban forgó emberekkel… Jugoszlávia is rendkívül nagy kínban van. Én megmondtam, hogy a jugoszláv nagykövet továbbítsa ezt az egész problémát kormányának. A mi megítélésünk szerint kellemetlen a helyzet a mi számunkra is. Jobb lett volna, ha az amerikai követségre mentek volna. (Nagy Imre karakteréhez nehezen illett volna, hogy az amerikai nagykövetségen kössön ki. Távolabbi terve valószínűleg az volt, hogy ha a helyzet úgy alakul, Jugoszláviába távozzon, és onnan folytassa az ellenállást. – K. A.) De mivel a felkelés ideológiai vezetői (figyelem: az ellenforradalom helyett nem először a felkelés szót használja! – K. A.) egy csoportban vannak, és a jugoszláv követségen ülnek – mondtam a jugoszláv követnek –, ez azt is jelenti, hogy az atyaisten sem fogja lemosni a jugoszláv kormányról, hogy támogatta a felkelést. […] Megmondtam ennek a jugoszláv nagykövetnek, hogy vajon miért mentek hozzájuk a csoport tagjai. Azt válaszolta, hogy féltek a pogromtól. Azt mondtam, ezt nem lehet elfogadni, és nem is fenyegette őket ilyen veszély. Beszélgettem munkásdelegáció tagjaival, és követelték, hogy vegyük be Nagy Imrééket is a kormányba. Mondtam, hogy ez mindenekelőtt Nagy Imrééken múlik. Ameddig ő elhatárolja magát tőlünk, hogyan mondjuk mi meg neki, hogy támogassa a kormányt.
[…] Minden vita először veszekedéssel kezdődik, a vége, hogy megértik, ha a fő kérdésekről beszélgetünk. Megkérdezik, több párt lesz-e? Nem tudom megmondani, több párt lesz-e. (Mintha ingerült volna és türelmetlen. – K. A.) […] Meg kell mondani, ne azon vitatkozzanak, egy- vagy többpártrendszerrel lesz-e népi demokrácia, hanem egyáltalán legyen népi demokrácia. Ha az ember így veti fel a kérdést, megértik a dolgozók.”
origo.hu
Kiderült, hogy mikor indul a magyar űrhajós a Nemzetközi Űrállomásra
