Magyarországon a kormánypártok néhány hete feltűnő gyakorisággal használják a populizmus és a populista kifejezéseket. Honnan került a közbeszédbe ez a kifejezés?
– Az Egyesült Államokban az 1890-es években alakult People’s Party óta több „populista párt” is létezett, amelyek tulajdonképpen a több millió gazda hátrányos szociális helyzetének javításáért harcoltak. A fogalom használata talán ebben a kontextusban volt a legjogosabb. A „populizmus” kifejezés eredetéről és jelentéséről sokat lehetne beszélni, elmélkedni, ennek azonban nem sok értelme volna, mivel ezt a szót ma már eredeti jelentésétől erősen eltérő értelemben használják, s az utóbbi években már tisztán politikai, sőt propagandista szerepet játszik. A módszer egyszerű: ha a nép akaratának megnyilvánulása egybeesik a baloldali ideológiával, akkor „éljen a demokrácia”, ha viszont eltér tőle, akkor rögtön populizmusról van szó, s egyszerűen lepopulistázzák azt, aki a nép akaratát megfogalmazza. Ennek hátterében egyrészt az áll, hogy a baloldal sohasem emancipálta magát a marxizmustól, illetve attól a parasztok és gazdák iránt táplált gyűlölettől, amely a marxizmushoz kapcsolódik, s amely a XX. század során parasztok tömeges, sokmilliós elpusztításába torkollott. Másrészt a szociális kérdések elitista megközelítése egyre inkább ellentétbe kerül a fokozatosan öntudatra ébredő tömegekkel.
– Az ön megítélése szerint mivel magyarázható, hogy a baloldal nemcsak irányítani akarja a közbeszédet, de gyakorlatilag meg is írja annak szótárát?
– A baloldal retteg attól, hogy megszűnik a befolyása, és fellázad a nép. A szocializmus egyik sajátossága, hogy így vagy úgy, de burzsoák, burzsoá emberek elképzelései alapján jött létre. A szocializmusnak szinte minden egyes „alapítója” burzsoá származású és gondolkodású volt, akinek semmiféle személyes tapasztalata nem volt a munkáséletről. A szocializmus a XIX. századi burzsoázia hagyatéka a munkások számára, de – és ez nagyon fontos – egyáltalán nem a munkások (szavazók) igazi, mélyebb szükségletei hívták életre. Ráadásul a francia forradalom óta a testvériség – amely eredetileg egy evangéliumi érték, és annak nyomán él az emberek lelkében – testesülni akar a társadalmi struktúrákban, folyamatokban. Csakhogy a szocializmus úgy viszonyul a testvériséghez, mint a rák az egészséges organizmushoz.
– Ön russzológiával foglalkozik, így talán nem véletlen, hogy a populizmustól máris eljutottunk a szocializmushoz…
– A populizmus fogalmat nem lehet megérteni anélkül, hogy ne koncentrálnánk azokra a jelenségekre, amelyekre használják. Emellett az is lényeges, hogy tisztázzuk és megértsük azok ideológiai hátterét, akiknek a szájából ez a szó elhangzik.
– A populizmus szó azonban Nyugat-Európában is nagy népszerűségnek örvend. Mi ennek az oka?
– Nyugat-Európában, különösen Pim Fortuyn csírájában elfojtott „rendszerváltása” (2002) és a francia választók lázadása (2002) óta egyre nagyobb ütemben folyik a populistázás. Kiderült, hogy a „választók” elégedetlenségét sem mézesmadzaggal, sem korbáccsal nem lehet elnyomni, sőt maradandó és egyre mélyülő szakadék keletkezett az egyre szélesebb rétegek és az egyre bizalmatlanabb elit között. Egy tartós politikai és szociális válság kibontakozásának vagyunk tanúi. Ennek legfrissebb tünetét október elején láthattuk, amikor annak ellenére, hogy az uniós tagállamok lakóinak túlnyomó többsége kristálytisztán a politikusok tudtára adta, hogy nem támogatja Törökország uniós felvételét, az állam- és kormányfők szemrebbenés nélkül a csatlakozás előkészítésének folytatása mellett döntöttek.
– A baloldali politikusok mindennek ellenére előszeretettel beszélnek populizmusról, s gyakran nem is eredménytelenül.
– Néhány évvel azt követően, hogy a nyugat-európai baloldali médiagépezet bevezette és terjeszteni kezdte a populizmus kifejezést, a lakosság egy részével sikerült elfogadtatniuk a fogalom újfajta értelmezését, s a populizmus szó végtelen számú és rettenetesen erőszakos ismételgetése váltotta fel az igazság keresését. A jobboldal pedig nem védekezett ez ellen – ahogy korábban sem védekezett soha az agyafúrt baloldali lejáratási kampányok ellen.
– Ön mivel magyarázza a jobboldaliak passzivitását?
– Nyugat-Európában a második világháború óta létezik – sőt elvileg már azelőtt is létezett – egy bizonyos íratlan szerződés a jobboldal és a baloldal „kemény magjai” között a befolyási övezetek egyfajta felosztásáról. A szellemi életben a baloldal megkaparintotta az egyház korábbi befolyását. A médiában, az oktatásban, az egyetemeken, a könyvkiadásban, a művelődési alapítványban szintén baloldali hegemónia uralkodik, amit állami támogatással tartanak fenn, még akkor is, ha a nép többsége jobboldali kormányt választ. Így járulunk hozzá ahhoz is, hogy adónkból fenntartsuk a mesterséges baloldali fölényt a szellemi életben. Így aztán évtizedek óta kénytelenek vagyunk együtt élni azzal a közbeszéddel, amit a baloldal vezetett be, s amely által olykor létrehoz és terjeszt egyes fogalmakat, hogy azokon keresztül lássuk a világot – olykor pedig eltöröl bizonyosakat, amelyeken keresztül addig láttuk. A különböző fogalmak szerepe az, hogy rendezze azt a sok-sok – és gyakran zavaró – információt, amely a modern világban élő embert ostromolja. A fogalmak a szellemi élet termelőeszközei, amelyeknek van ideológiai potenciáljuk, s amelyeknek a kultúrára gyakorolt befolyását nem szabad alábecsülni… Míg Nyugat-Európában a túlreprezentáltságnak egyfajta negatív egyensúlya alakult ki, a totalitarista közelmúltból oly nehezen kilábaló Magyarországon alapvetően más a helyzet. Mind a szellemi, mind a gazdasági életben érezhető a régi nómenklatúra hegemóniája. Az MDF, majd később a Fidesz a nyugat-európai jobboldali partok visszafogott médiastratégiáját és imázsát akarta átvenni, és úgy gondolta, hogy ez a nyugati modell Magyarországon, teljesen más történelmi körülmények között is érvényesíthető. Ez pedig súlyos hiba volt. Ha ugyanis nem támadjuk eléggé az ellenfél leninista lejáratási technikáját, akkor növeljük sebezhetőségünket olyan perverz és agresszív jelszavak által, mint például hogy „állítsuk meg a Fidesz hazugsággyárát”. A patologikus hazudozók gyakran vádolják azzal a másikat, amit ők maguk tesznek vagy terveznek. Sztálin például a harmincas években azzal vádolta a nyugati országokat, hogy a hitleri Németországot és a Szovjetuniót egymás ellen uszítják, míg ő maga már a húszas évek óta azon töprengett, hogyan tudna a fasiszta Németország és a „kapitalista” országok közt a lehető legpusztítóbb háborút kirobbantatni, amely végén a Szovjetunió győztesként léphetne be. A „hazugsággyár” esetében is pont az ellenkezője igaz annak, amit el akarnak hitetni az emberekkel, hiszen – ezen a metaforán belül maradva – a baloldal és a baloldali médiagépezet sokkal jobban megfelel a „hazugsággyár” definíciójának, mint a Fidesz.
– A 2002-es parlamenti választások előtt a baloldali propagandagépezet győzelemre vitte az SZDSZ és az MSZP hajóját. A következő választásokhoz közeledve sokak számára aggodalomra ad okot, hogy ugyanez ugyanígy megismétlődhet. Lát valami kiutat?
– A magyar nép nagy része sajnos még mindig fogékony a leninista agitpropra. 1956-ban ez nem így volt. A forradalom leverése és megtorlása után azonban elkezdődött egy újabb és lényegesen tartósabb következménnyel járó folyamat: a megvesztegetés. A kádári diktatúra az életszínvonal emelésével próbálta megbékíteni a lakosságot, s valamilyen perverz hálából – mint a stewardess, aki a repülőgép elterítése után beleszeret a terroristába – sokan úgy kezdték érezni, hogy mindez Kádárnak köszönhető. Ami óriási tévedés volt, hiszen ez egyes-egyedül, kizárólag az ’56-osoknak volt köszönhető. Senki másnak. Ők adták jelét ugyanis annak, hogy a magyar nép tűrőképességének bizony vannak határai. A kádári rezsim pedig, rettegve egy újabb felkeléstől, emelte az életszínvonalat. Nem demokratikus okokból vagy együttérzésből, hanem félelemből. Sir John Harrington XVII. századi angol tudós egyik epigrammájában egészen pontosan körülírta azt a mechanizmust, amellyel a nép a bitorló iránt viseltedik. Ez Kádárra és a kádárizmusra is tökéletesen érvényes: „Az árulás sohasem hoz gyümölcsöt. Hogy miért? Mert ha hoz, senki nem meri többé árulásnak nevezni.” Fizikai értelemben a berlini fal már mindenhol összedőlt a világon.
Éppen ideje, hogy a szellemi életben is átvágják a szögesdrótot, lefegyverezzék a határőröket, és felrobbantsák a hamis „antifasiszta” védőfalat. Ha megteszik, ugyanúgy, ahogy a berlini fal lerombolása után történt, nem a fasizmus fog bejönni, hanem a szabadság friss szele. A gazdasági életben el kell kerülni a kartellesedést, és le kell szerelni a már létezőket, amihez egy kemény antikartellista felügyelő intézményre volna szükség.
Totalitarizmusról lehetetlen beszélni anélkül, hogy ne említsük meg az 1956-os forradalmat. Ez a forradalom ugyanis egy nagyon lényeges kísérlet volt az egyensúly helyreállítására. Ez volt a huszadik század egyetlen olyan forradalma, amelyben a mérsékeltség „robbant ki”. Az ötvenhatos forradalom megmentette a magyar nemzetet. Ma helyre kell állítani az ország egyensúlyát, és be kell fejezni a forradalmat: szabadságot a szellemi életben, egyenlőséget a törvények előtt, szolidaritást a gyengék iránt. S mindezt mérsékelten, méltóságosan és bátran.
Michiel Klinkhamer holland russzológus kutatóként és publicistaként dolgozik Amszterdamban. Cikkei holland és német lapokban jelennek meg, emellett szerkesztője egy Kelet-Európával foglalkozó, angol nyelvű folyóiratnak. Anyanyelvén kívül orosz, angol, francia, német, magyar, spanyol és olasz nyelven fordít, tolmácsol. Politológusként mindenekelőtt a kommunizmus történetével foglalkozik. Kitűnő magyarnyelv-tudása és Magyarország iránti érdeklődése még a nyolcvanas évek végére nyúlik vissza, amikor egy éven keresztül az ELTE történelem szakán tanult Budapesten. Marcel van Hamersvelddel közösen írt könyve, a Könyörtelen messianizmus magyar nyelven is olvasható (Kairosz, 1998).
