Élő múzeumként, műemlékként is szolgál a Gödöllő melletti baromfigénbank, de az intézmény rendeltetése ezen jóval túlmutat: az itt folyó munka biztosítja, hogy fennmaradjanak az őshonos magyar baromfifajták. A bemutatott genotípusok a tenyésztés biológiai alapját adhatják: tartanak itt fehér, sárga, kendermagos, fogolyszínű tyúkot, erdélyi kopasz vagy csóré nyakú tyúkot, parlagi gyöngytyúkot, fodros tollú magyar ludat, réz- és bronzpulykát. Látogatásunkkor nem nézhettük meg az egyébként szabadon tartott állatokat, a baromfivészről szóló hírek miatt elzárták őket.
A világ tenyészbaromfi-ellátása nagymértékben koncentrálódott és globalizálódott; néhány óriáscég tartja kezében a baromfi-nemesítést, s mindössze három-négy tyúkfajta leszármazottait tenyésztik intenzíven (zárt tartásban), különválasztva a hús- és a tojástermelésre alkalmas szárnyasokat. Az így nemesített és forgalmazott fajták mindössze néhány ezreléket jelentenek a faj óriási genetikai változatosságához képest; viszont az őshonosok száma rohamosan csökken. A cél a lehető a legnagyobb tömegű hús, illetve tojás előállítása – a nemesítés magas költségei csak nagyarányú termeléssel ellensúlyozhatók.
A genetikai állomány szűkülése óriási veszélyeket rejt; globális járvány esetén a tenyészanyag-utánpótlás is veszélybe kerülhet. A tavalyelőtti holland baromfivész egy-két szülőpár-állomány viszonylag elszigetelt betegségét jelentette, de a „végtermék szintjén” – ahogy Hidas András, a gödöllői Kisállat-tenyésztési és -takarmányozási Kutatóintézet igazgatója fogalmaz – olyan kiesést jelentett a kór okozta pusztulás, hogy a piaci vákuumot megérezte az egész kontinens (az eset kissé fellendítette a magyar húscsirkeágazatot, egy ideig mi is exportálhattunk Hollandiába).
Az intenzív, iparszerű tartásban igyekeznek a környezettől függetleníteni az állatokat. Így viszont a szárnyasok különlegesen érzékenyekké válnak, nehezen bírják például a hőingadozást, állandó klímát kell biztosítani számukra. A húshibridek roszszul viselik a hideg- és melegfrontot, és belepusztulhatnak, ha megáznak az esőben. Régebben a nemesítés célja csupán az volt, hogy az állat találja meg magának az élelmet a tanya körül, legyen ellenálló a betegségekkel szemben, és viszonylag jó termelőképességet mutasson. Az így kialakult genotípusok jó túlélőnek bizonyultak a pusztai szabad tartásban, fürgeségük folytán gyakran még a ragadozók támadásait is megúszhatták.
– Amikor extenzív körülmények között, vagyis szabadon együtt tartottuk az őshonos réz- és bronzpulykát, valamint a túltenyésztett húspulykát, az utóbbi napok alatt elpusztult. Meg sem találta a takarmányát – emlékszik vissza Hidas András.
Az intenzív tartású csirke ízületei gyakran sötétek, fekete erek szövik át őket. Ennek vázfejlődési probléma az oka; az állat combja könnyen bevérzik, kificamodik. A tenyészcsirkék nemesítésénél a szelekció célja csupán az volt, hogy a mell és a comb nagy legyen, a csontos váz viszont nem követte ezeket a változásokat.
Extenzív tartásban lassabban fejlődnek az állatok, s nagyobb a helyigényük is. (Húshibridből viszont húsz kilót lehet tartani egyetlen négyzetméteren.) Mivel többet mozognak, az elfogyasztott takarmány egy részét „lejárják”, ráadásul a zsigereik fejlettebbek, erősebbek, s nagyobb lesz a szívük és tüdejük – tehát a kevésbé értékes részeik – aránya. A szabad tartásban nevelt baromfi drágább, a magyar fogyasztó pedig nagyon árérzékeny. Ráadásul az őshonos szárnyas sokak számára kevéssé kívánatos, hiszen „áramvonalasabb”, a melle nem olyan telt, a combja nem olyan erős, nincs rajta annyi hús, mint a bolti csirkén, húsának színe pedig sötétebb. Mindezek ellenére az őshonos fajták élvezeti értéke jóval magasabb, mint az intenzíven tartott állatoké; s mert alacsonyabb a húsuk víztartalma, sütésnél nem ugrik össze. Hidas András szerint „vadasabb jellegű” az ilyen hús, inkább fácánra, mint csirkére emlékeztet. S bár erre vonatkozóan még nincsenek mérvadó kutatási eredmények, valószínű, hogy a szabad tartásban nevelt baromfi húsa egészségesebb is, magasabb a beltartalmi értéke, hiszen jóval kevesebb benne a víz és több a fehérje.
– Magyarországon az Újházy-tyúklevest az éttermek többségében letojt, csontos tojóhibridből készítik, és alig van benne hús. A rántani való csirkét viszont egyre több étteremben filézik, különben nem sül át rendesen a comb, olyan sok hús van rajta – mondja Hidas.
Az előnyök ellenére a magyar őshonos fajták – jelen állapotukban legalábbis – alkalmatlanok az ipari méretű tenyésztésre, mert az így nevelt példányok különböző méretűek, s a gépi feldolgozásnál alapkövetelmény a homogenitás: a vágó, tolltisztító, daraboló gépek egyenméretre vannak beállítva. Az eltérő nagyságú egyedeket rossz helyen vágná el a gép, esetleg nem szedné le teljesen a tollat, vagy „megverné” a bőrt, ami véraláfutást okoz. A kézi munka bevonása viszont költségnövekedést eredményezne. Hidas András szerint az őshonosokból két-három év alatt homogén testsúlyú tenyészállományt lehetne kialakítani, ehhez a munkához is megfelelő az intézet infrastruktúrája.
Az őshonosok rezisztenciát mutatnak egyes fertőző baromfibetegségekkel szemben, de még nem lehet tudni, mennyire igaz ez a madárinfluenzára. A tenyésztő cégek és az akadémiai intézmények szerte a világon óriási pénzeket költenek a speciális fertőzésekkel szembeni rezisztencia kialakítására és az általános ellenálló képességre, a stressztűrő készség fokozására is keresnek génváltozatokat. A baromfibetegségek elleni küzdelem csak Amerikában évente tizenötmilliárd dollárba kerül. A fejlődő országokban, amelyeket manapság árasztanak el húshibridekkel, példamutató az őshonos állatok megőrzésére irányuló törekvés. Vietnam és Kína is elkezdte a maga génmegőrzési programjait – Magyarország nem.
– A génmegőrzés lehetőségének utolsó óráit éljük. Ha nem lesz megfelelő támogatás, rövidesen be kell fejeznünk a tevékenységünket, el kell adnunk az állatokat – panaszolja Hidas András. – A génbank fenntartásának éves költsége harmincöt–negyvenöt millió forint; tavaly harminc százalékkal csökkentették az intézet támogatásának öszszegét, miközben a génmegőrzési támogatások gyakorlatilag megszűntek. Pillanatnyilag az egyedüli pozitív fejlemény a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériummal kötött ötéves együttműködési megállapodás. Ez ugyan csekély mértékben enyhíti a gondokat, de legalább jelzi az állami szándékot e fajták fenntartására. Azonban a jövő évi költségvetés várhatóan további húsz százalékkal csökkenti a mezőgazdasági kutatóintézetek állami támogatását. Az agrár-környezetgazdálkodási programból az őshonos fajtáknak csak az ökológiai feltételek melletti tartására jut némi kompenzációs támogatás, a fenntartó tenyésztésre egyáltalán nem – annak ellenére, hogy e fajtákat tavaly az Országgyűlés nemzeti kincsnek nyilvánította.
A szabad tartásban nevelt baromfi hazánkban mindössze a forgalom másfél-két százalékát teszi ki, hiszen a magas tartási költségek miatt ennek az ára kétszer annyi, mint a „gyári” szárnyasokból előállított termékeké. A magyar boltokban kapható ökotartású csirke ráadásul Franciaországban őshonos. Bárány László, a Magyar Szabad Tartásos Baromfitermelők Szövetségének elnöke szerint ennek oka az, hogy a franciák már évtizedekkel ezelőtt nekiláttak őshonos fajtáik piaci célú nemesítésének, s mára ott tartanak, hogy ezek – szép sárga bőrük és telt húsuk miatt – külsőre is vonzóak a vásárlók számára, ugyanakkor homogén méretük lehetővé teszi a gépi feldolgozást. Az exportcsirke környezetgazdasági értéke vitathatatlan, hiszen a takarmányozás során semmiféle antibiotikumot, növekedésgyorsítót, állati fehérjét nem kap.
Minden ellenkező várakozással ellentétben a madárinfluenzától leginkább féltett, szabadon tartott állatok iránti kereslet nem csökkent, sőt tizenöt–húsz százalékkal emelkedett, mióta szárnyra keltek a baromfivészről szóló hírek. Ennek oka Bárány szerint az, hogy a csirkekedvelők inkább bíznak a garantáltan ellenőrzött minőségű húsban, mint a baromfigyári termékben.
origo.hu
Kiderült, hogy mikor indul a magyar űrhajós a Nemzetközi Űrállomásra
