Kolbászok (3.)

Copy és righter Kolbász Kálmán

Kolbász Buzád
Hurkád, 1896. január 1.–Hencshedrehely, 1969. január 31.
Hát, náluk se kolbászból fonták a kerítést, annyi szent. Azt meg, hogy több nap, mint kolbász – tudták magukról. Tízen voltak testvérek. Szülei napszámosok voltak, de volt néhány hold földjük is az úgynevezett „kényteleni szőlőkben”. A név elárulja, milyen volt itt a föld, de ezért sok bajuk támadt az új világban.
Buzád egyedül tanulhatott szakmát a családból. Szárazmalomban, szélmalomban, gőzmalomban egyaránt dolgozott. Végül mégis késes lett, azt tanulhatta ki egy becsületes és a szegényt szánó mesternél. Szeretett bejárni Tengődre, ahol később a Byll tollnéven újságíró Blau Kóbival, valamint Keresztes Kiss Lénárd gyógyszerésszel és a „pisze doktornak” hívott Hevesi (Weinberger) Dezsővel találkozgatott titkokban, akik szocialista-kommunista irományokkal látták el az éles eszű segédlegényt. Blauban az volt az érdekes, hogy csak halálakor derült ki: valójában Granernek hívták, és Magyar Ünnep címmel baloldali lapot adott ki egy ideig Porlódon. A Szentlékek Patika gyógyszerésze pedig nem mással, mint Tömörkény (Steingassner) Istvánnal, a segédjével kötötte össze a bajuszt a Opodeldoe Camphorata készítésének dolgában, a magyar irodalom örök dicsőségére. Tömörkény nemcsak a gyógyszerészre, a szakmára is rávágta az ajtót, és a szegények, vízenjárók, pákászok, külvárosi proletárok, a tarisnyás hasú tanyai magyarok írója lett. Az orvost, akit egy nyugat-európai útja során Katalóniában, a forradalom fészkében ért a halál, annyira szerették szociális gondoskodása miatt a tengődiek, hogy sokáig az a hír járta: kő volt a koporsójában, egyszer majd hazajön a pisze doktor.
Buzád felszabadulván egy tizenhárom gyerekes család lányát, Nehéz Hófehérkét vette feleségül, aki meg is ajándékozta hét kedves törpével. Csakhogy ezek egyre nőttek, és etetni kellett őket. Bánya az egész környéken nem volt.
A 3o-as évek elején bankkölcsönt vettek fel, és ők is a „kényteleni szőlőkben” építettek egy házat, amelyet a kölcsön megemésztett, és a bank elárvereztette.
Mivel nem volt lehetősége a szakmájában elhelyezkedni, Buzád kénytelen volt ötvenfilléres napszámért dolgozni. A felesége és két nagyobbik leánya is dolgozott. Őszintén szólva nem is volt sok ideje a munkásmozgalomra.
1945 hozta meg számukra a fordulatot. A svábok által nem egészen önszántukból elhagyott egyik községbe telepedtek le. Az asztalon még meleg volt a leves. A földet meg kellett váltani, ezenfelül a beszolgáltatást is teljesíteni kellett. Padláslesöprésnek hívta ezt akkor a nép, aki nem értette a magasztos célokat. Az őslakosok gyűlölték a betelepülteket, ezért külön két termelőszövetkezetbe kellett bepofozni, akarom mondani, behívni a nyakaskodókat 1950-ben.
Aztán a fiatalok megoldották a kérdést. Ha lassan is, de létrejöttek vegyes házasságok. Buzád négy gyermekét temette el, amelynél nincs nagyobb bánat. Talán emiatt dőlt ő is ki a sorból, és tíz éven át ágyban fekvő beteg volt. Mondjuk ki, ivott is cefetül. Felesége öt évvel élte túl az urát. Ha ma is élnének, örvendhetnének a huszonnyolc unokának és a hét dédunokának. És a jó sornak, amelyben a mai, nyolcvanas évekbeli parasztok élnek Magyarországon.

Kolbász Dömötör
Hurkád, 1924. október 2.
Egy életet eléggé meghatároz az, ha valaki anyjának tíz testvére van, és az mind fiú. Csak a nagyon gazdagok és a nagyon szegények engedhetik meg maguknak a nagy gyermekáldást. Dömötöréknél se mosdottak borral és törüIköztek kolbásszal, ahogy mondani szokás. A kolbászt azt szereti csak igazán, akinek nincsen. De nem az, akit ezért a névért gúnyolnak. Minden fiú kubikos volt, ami nem a meggazdagodás útja.
Rizsesen és Hurkádon a két világháború közötti iparosok közül összesen a legtöbben cipészek (55), kocsmárosok (42), asztalosok (32), kovácsok (31), cséplőiparosok (30) és borbélyok (21) voltak. Világos, hogy Dömötör cipész lett. Gúnyolták is a falubéliek:
Csizmadia, pipaszár,
Ugrik, mint a kan agár!
Elugrott a pipaszár,
Mögmaradt a csizmaszár!
De azért irigyelhették Dömötört, aki ipart tanulhatott. Persze nyáron ugyanúgy a földön dolgozott, mint a többi. Hogy meglegyen a téli ruha. Annyi volt a könnyebbség, hogy a saját mesterénél szolgált. Az ő dolga volt egész évben az állatok ellátása is, de azért a háromlábú suszterszéktől sem zavarták el.
Amikor felszabadult, a szomszédos Rizsesről nézett ki magának asszonynak valót. Ez ritka nagy merészség volt, és persze lányszöketéssel végződött. Vagyis inkább kezdődött. Maga Dömötör bácsi mondta el nekem magnetofonra, hogy viccelt meg két idegen legényt Rizsesen, ahol ő is idegen volt valójában, bár ismerték.
„Jelösnapi bált a kocsmába’ a szerböknél csak búcsúkor röndöztek. A tánctudást ilyenkó mérhették össze a legényök. Mán délután, a templom kertjibe rákezdték. Ott vót a falu (akkorába mán inkább nagyközség) apraja-nagyja. Éccő két algyői legény előpattant, és e’kezdték járni. Sénki sé mert odamönni. Hát a rizsesi legényök hun vannak? A Felfödi Laci, a legnagyobb táncos, a Ljubo mög a többi öreglegény a kocsmába’ ittak. A legtöbb mög mán nős vót. Korán möntek ezök a dógok akkoriba’. Na mi lössz, ki menti mög a rizsesiek böcsületit? Hát én nem vótam valami nagy táncos, de beugrottam a két legény közé, öszszefogóztam velük, de én csak úgy igazgattam a lábomat, mintha tudnám járni. Az éggyiket möglöktem, a másikat mögrántottam. Aszontam nekik: Mit lükdölődtök? Vagy táncójjatok röndösen, vagy mönnyetök az anyátok valagába! Möglepődtek a legényök, nem tudták, mit szójjanak. El is möntek. Hát éngöm akkó mögéljenöztek a rizsesiek.¨
Dömötör 1944-ben megkapta a behívóját, de nem rukkolt be, inkább a tanyákon bujkált. A szabad dúlásig, ahogy a volt jegyző merte nevezni a fölszabadulást, nem is állt be. De az új, demokratikus hadseregbe mindjárt. Azonnal belépett a pártba is. A tsz szervezésekor természetesen alapító tag volt.
Az első komoly pártmegbízása az volt, hogy megbízták a környék egyetlen államosított téglagyárának a vezetésével. Nevették is: Mit tud ez a varga a tégláról? ­ Később személyzeti előadó lett téglafronton. Ekkor érte az ellenforradalom. Ekkor ismét fegyvert fogott a néphatalom megvédése érdekében, és 1957 májusáig tagja volt a karhatalomnak. Ezután két téglagyárból ontotta a téglákat. Közben tégla- és kerámia ipari technikumot, a marxista-leninista egyetemet, és több tanfolyamot végzett el. Az ő gyáraiban gyártottak először kerti törpéket alagútkemencében.
Olyan törpéket gyártott samottból, magas hőfokon, hogy egy ház régen összedől, de egy samott törpe soha. Ma is tele van az ország velük, s dicséri Kolbász Dömötör keze munkáját és előrelátását. Gyártotta is őket nyugdíjba vonulásáig. Pártfunkcióit azután is megtartotta.
Egy fia volt – ami szokatlan a Kolbászoknál –, aki Moszkvában végzett, és szovjet felesége volt. A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsánál dolgozva jött rá, hogy samott kerámiát nemcsak a törpéknél, de az űrhajók borításaként is alkalmazni lehet. Ezért megkapta a Szovjetunió Hősi Halottja kitüntetést. Poszt Kerámia.
Kolbász Dömötör kitüntetései: Munkás-Paraszt Hatalomért emlékérem (emiatt a fiának csak az alsó ponthatárt kellett elérnie a felvételinél). Négyszeres Kiváló Dolgozó, Munka Érdemrend Ezüst fokozata.

Kolbász József
Hurkád, 1900. június 2.–Porlód, 1980. október 2.
Mi más lett volna, mint a legtöbb Kolbász? Napszámos, kubikos, bére. Persze volt nyolc gyereke. De ez se újdonság. Az se, hogy nem szopta senki kolbászát – magyarul nem élősködött senkin.
József a háborús viszonyok és a szülők nehéz anyagi körülményei miatt nem is tanulhatott tovább. A háború után hamar megismerte a kubikosok nehéz életét. 1922-ben már a Hurkád környéki földmunkás mozgalomban találjuk. Egy év múlva tagja az illegális kommunista csoportnak. Három ízben is le volt tartóztatva, röplapterjesztésért, illegális összejövetelen való részvételért, na és persze lázításért. Cellatársai szerették, mert sok betyármondát tudott Rózsa Sándorról. Egy párat én is magnetofonszalagra rögzítettem:
„Öregapám ladikkal e’járt kecézni. Vagyis kecehálóval halászni. A kecehálónak olyan csúcsos, zsákformája vót, és a víz fenekin húzódott. Éccő a Kutyaliknál e’vitték a Sándor embörei.
Tud kend bocskort fűzni?, kérdözte a Nagyparaszt.
Tudok hát.
Nohát akkó, fűzzön kend két pár bocskort.
Adtak neki bűrt, ű mög mögfűzte a két párat. A bétyárok közbe paprikást főztek. Kinálták:
Ögyék kend.
Még a fazekát is telerakták paprikással. Mondták néki:
A száját mögtörűjje kend, mer ha a babiloni templom tornyára mén kend, akkó is mögtaláljuk. Vagyis hát, hogy hallgasson, no.
Másszó is tanálkozott öregapám Rúzsával. Vót neki éggy tehene, de azt a Sándor legényei éggy éjje’ e’kötötték. Nagyapám nem vót rest, e’mönt Rúzsa Sándorhon. Né kérdözzétök, hogyan. Rúzsa erre magához hívta az emböreit.
Hát tik onnan visztök, ahun csak éggy van?! Nem mögmontam, hogy onnét nem szabad! Csak ahun több állat van, onnan.
De bizony a tehén mán lé vót vágva. Ezér' az öregapám választhatott éggy másikat. A saját tehenibű' viszont nem övött. A Sándor szerette az olyan égyenös emböröket, akik kimondják az igazat, nem félnek tűle.
Ez mög a gróf Pallavicini jószágkormányzójárul szól. Ezt is úgy hallottam. E’pusztította a sövényháziakat, mer a dohánykertészök télön nem akartak kikőtözni. Éccaka lakoltatta ki a népet, de az egészet. Möghallotta ezt Rúzsa Sándor. Egész Algyőt mögszállta a lovasaiva’, mer ott lakott ez a Palásti nevű jószágkormányzó. Vasárnap délután vót. Akkó bemönt Rúzsa Sándor négyédmagáva’, és főkő’tötte az ágybú Palástit, me’ beteg vót. Elősző inni köllött neki. Aztán táncóni füttyszóra. Aztán möghalni.”
A történeteit egy kőbányai kocsmában is szerették. A párt oda szerezte be csaposnak, amikor már túl jól ismerték a csendőrök az arcát neki. Itt Vártok Rátold elvtárssal, fölsőbb összekötőjével partizánmozgalmat szervezett.
A felszabaduláskor megyei párttitkár meg egy kaszagyár igazgatója volt. Volt ő állami gazdasági igazgató, minisztériumi tanácsos, 56-ban majdnem akasztott ember is. Az újpesti pártbizottság revíziós bizottságának tagjaként ment pártnyugdíjba.
Kitüntetései: Szocialista Hazáért Érdemrend, Magyar Szabadság Érdemrend, SZOT arany.