Pusztai Árpád azt mondja, amikor 1995-ben hozzálátott, hogy skóciai laboratóriumában tüzetesebben megvizsgáljon egy kísérleti génmódosított burgonyafajtát, még „lelkes híve volt” a technológiának. Ez a lelkesedése aztán az évek során némileg alábbhagyott. Olyannyira, hogy ma már e technológia egyik legismertebb kritikusának számít az egész világon. Szakterülete a táplálkozástudomány, ami lehetővé teszi számára, hogy a technológiával kapcsolatosan a legnagyobb közérdeklődésre számot tartó aggályokkal foglalkozhasson: az élelmiszer-biztonsággal.
Szakterületén elismerésre tett szert az 1956 után Nagy-Britanniában letelepedett magyar tudós, a rangos tudományos folyóiratok rendszeres szerzőjeként tartották számon. Amikor tíz évvel ezelőtt a neves skóciai Rowett táplálkozástudományi intézet professzoraként kezdte el vizsgálni a GM-burgonya hatásait, úgy vélte, ez a szakértelem elegendő lesz ahhoz, hogy kutatásainak eredményét általánosan elfogadják majd a tudományos körökben is.
Tévedett.
A Rowett kutatói és általában véve az európai élelmiszer-biztonság vizsgálóinak jó része akkoriban meglehetősen szkeptikusan állt a génkezelt növények piacra kerülését lehetővé tevő amerikai szabályozáshoz. Az amerikai szabályozás – ahogy azt riportsorozatunk előbbi részeiben említettük – a „lényegi azonosság” elvén nyugszik. Vagyis az élelmiszer-biztonság felügyeletét ellátó szervek, az FDA és az EPA (mely utóbbi elsősorban környezetbiztonsági kérdésekkel foglalkozik) abban az esetben, ha egy cég génmódosított növényt fejleszt ki, és az új növény „lényegében” megegyezik hagyományos megfelelőjével, megelégszik azzal, hogy a vállalat kijelentse: az az új tulajdonság, amelyet a növény a beültetett gének hatására mutat, nem hordoz veszélyt az elfogyasztójára nézve. Ha a növény az új gén beültetése után mondjuk egy addig általa nem előállított fehérjét termel, akkor az FDA elegendőnek ítéli, ha a fejlesztő cég saját vizsgálatai alapján kijelenti: az új fehérje jelenléte nem hordoz kockázatot.
A Rowett kutatóinak nem csupán az amerikai alapelvvel volt gondjuk, hanem az ebből adódó élelmiszer-biztonsági kísérleteket is fenntartásokkal kezelték. Például azt, hogy amikor az amerikai székhelyű Monsanto génmódosított burgonyájának engedélyezését kérte az EPA-tól, elegendő volt azt kijelentenie, hogy a kártevők ellen beültetett Bt-gén1 hatására termelt Bt-toxin nem ártalmas az egészséges immunrendszerű emberi szervezetre. (A Bt-toxinok a Bacillus thuringhiensis baktériumtörzsek által termelt fehérjék, amelyek csupán néhány rovarrendre veszélyesek – állítják széles körű kutatásokra alapozva a technológia alkalmazói. Ennek a baktériumnak e toxin termelését szabályozó génjét ültetik az úgynevezett Bt-növényekbe.)
A Monsanto a mellékhatás-vizsgálatokhoz nem is a növényből vonta ki a termelt Bt-toxint – mivel ez hoszszadalmasabb és drágább eljárást kíván –, hanem olyan Escherichia coli (E. coli) baktériumokkal termeltette meg a kísérlet céljára szolgáló anyagot, amelyekbe ugyanezt a gént ültették. Az EPA elfogadta az eljárást, és azóta a kísérleteknek ez a módja – vagyis hogy nem közvetlenül a növényt, csupán az új fehérjét vizsgálják, elkülönítve – gyakorlattá vált a növények engedélyeztetése során.
– E gondolkodás lényege az, hogy elfogadjuk: ha valahová beteszek egy gént, ezzel tisztán csak azt a tulajdonságot „viszem át”, amelyről úgy hiszem, hogy ez a gén kódolja. Az ötlet jó. Csak az a baj vele, hogy sokkal bonyolultabban működik – mondja Pusztai Árpád.
A professzor úgy látja, hogy mivel egy gén – egy-egy tulajdonság meghatározása mellett – komplexebb módon is hatást gyakorolhat a növényre, a gén átültetése olyan változást is előidézhet, amelyet nem lehet előre megjósolni, és tulajdonképpen az ember nem lehet bizonyos abban, hogy valójában miképp változtatja meg a módosítani kívánt növényt. Mire ez kiderül, lehet, hogy a növényt már évtizedek óta termesztik a földeken.
Az államilag finanszírozott Rowett tehát ekkoriban olyan módszerek kifejlesztésén dolgozott, amelyeknek az alkalmazása az amerikaitól eltérő élelmiszer-biztonsági követelményeket támasztana a génmódosított növényekkel szemben. Érthető, hogy az intézet ebbéli ténykedése iránt az iparág is élénk érdeklődést mutatott, hiszen a tét nem volt kicsi: a Rowettben folyó kutatások részét képezték annak a törekvésnek, hogy Európa kormányai más alapelveken nyugvó szabályozást alkalmazzanak majd ezekkel a növényekkel szemben, ami nyilvánvalóan érzékenyen érinti a technológiába fektető cégeket.
Pusztai professzor igyekezett úgy megtervezni a vizsgálatait, hogy ne csupán a tesztelt GM-burgonya által termelt új anyag hatásait, hanem az egész növény táplálkozástani jellemzőit vizsgálhassa. Három évvel kísérleteinek megkezdése után egyre nyugtalanítóbb eredményeket kapott: adatai azt mutatták, hogy a GM-burgonyán nevelt kísérleti patkányok társaiktól eltérően fejlődtek.
Ekkor már parázs vita folyt a brit médiában a GM-növényekről, és a napilapok előszeretettel hoztak cikkeket a technológia veszélyeiről. Nem csoda, hogy a sajtó szinte azonnal értesült a Rowett előzetes eredményeiről. Pusztai professzort – az intézet engedélyével – meghívták egy tévéműsorba, ahol százötven másodperce volt véleménye kifejtésére. Közölte: ha rajta múlna, nem fogyasztana génmódosított növényeket, és nem tartja helyénvalónak, hogy az ilyen növényeket fejlesztő cégek „kísérleti nyulakként használják polgártársainkat”. A „kísérleti nyúl” kifejezés megragadta az újságírók fantáziáját; ez a százharminc másodperc megváltoztatta Pusztai Árpád életét, és egyben újabb fejezetet nyitott a GM-növényekről szóló vitában.
A sajtó világgá kürtölte a hírt, a környezetvédelmi szervezetek zászlajukra tűzték Pusztai nevét, európai tisztviselők és a biotechnológiai ipar képviselői bombázták telefonjaikkal az intézetet. A Monsanto azonnal szakértőket akart küldeni a Rowettbe, hogy kiderítsék, mit is talált Pusztai, a Rowett munkatársai pedig azon gondolkoztak, vajon veszélybe került-e a vállalat által a Rowettnek korábban kutatásokra adott támogatás. A hirtelen a nemzetközi figyelem középpontjába került Rowett szinte pánikba esett. Sietett közölni, hogy előzetes adatokról van szó, és egy belső vizsgálatot követően, az általános zűrzavar közepette, nyugdíjazta Pusztait.
Ez csak olaj volt a tűzre a sajtó és az ellenzők számára, és sokan bizonyítottnak látták, hogy a professzor olyasmire bukkant, ami nem volt ínyére az iparágnak és a technológiát támogató, nagy befolyással bíró kutatóknak.
Jellemző az ügy által vetett hullámok erejére, hogy a neves tudósokat tömörítő londoni Royal Society hamarosan bizottságot alakított, hogy megvizsgálja a professzor eredményeit. Kisvártatva megszületett a döntés: a kísérletek „a tervezés, a kivitelezés és az elemzés sok tekintetében hibásak voltak”. A Royal Society szerint a patkányok rendellenes fejlődését nem a génmódosított burgonya, hanem valószínűsíthetően a nem megfelelő élelmezés okozta. A jelentés azt hangoztatta, hogy a kísérletben felhasznált GM-burgonya húsz százalékkal kevesebb fehérjét tartalmazott, mint az a hagyományos krumpli, amellyel a patkányok másik csoportját etették, illetve amelyekhez a fejletlenebb patkányokat hasonlította Pusztai.
A professzor azonban ma is kitart amellett: kísérleteit a lehető legkörültekintőbben folytatta le, és minden patkánytápnak azonos volt a fehérje- és energiatartalma.
– A tudományban nem veszik komolyan az ilyen furkósbotkritikát – mondja Pusztai Árpád. – Egy mindössze kétoldalas jelentést lobogtattak, amelyben semmi konkrétum nem volt. Jómagam valószínűleg több cikket publikáltam nagy tudományos folyóiratokban, mint a bizottság tagjai együttvéve, akik között nem volt táplálkozástani szakértő, csak molekuláris biológus. Az meg annyit ért a táplálkozástudományhoz, mint hajdú a harangöntéshez.
Igaz, a biotechnológiát művelők éppígy vélekednek Pusztai kompetenciájáról: hogyan mondhat ítéletet – kérdezik – egy táplálkozástudományi szakember a genetikai eljárásokról?
Az egyik legnevesebb brit orvostudományi lap szerint viszont nagyon is mondhatott. A Lancet ugyanis közlésre érdemesnek találta Pusztai Árpádék cikkét, amely ugyan a tévéműsorban elhangzottaknál sokkal óvatosabban fogalmazva, de megismételte a korábbi állítást: a patkányok tápcsatornájában észlelt rendellenességek a GM-diétára vezethetők vissza. A közlés körül azonban újabb kellemetlen incidens történt: a lap nagy körültekintéssel eljáró szerkesztője arról számolt be, hogy többen megpróbálták megakadályozni az írás megjelentetését, a Royal Society egyik tagja pedig azzal fenyegette meg, hogy elveszíti állását, amennyiben a tanulmány napvilágot lát.
Mindez ismét azoknak a véleményét erősítette, akik valamiféle összeesküvés nyomait fedezték fel az ügy hátterében.
Ezek után a GM-növények ellenzői, lett légyen szó laikusokról vagy jeles kutatókról, valóságos hőst láttak Pusztai Árpádban, aki szót mert emelni egy – szerintük – veszélyeket magában hordozó gyakorlat és a biotechnológiai ipar érdekei ellen. Ugyanakkor – bár a technológia kritikusai is tanult szakembereket tudnak felvonultatni a vitában – a biotechnológiát művelő tudósok közül sokan a mai napig meg vannak győződve arról, hogy Pusztai kísérletei hibásak voltak. A profeszszor erre azzal válaszol: ő éppen hogy több tudományt, „még több tudományt” kér számon egy olyan technológiától, amely szerinte még gyermekcipőben jár.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de jelenlegi formájában épp a genetikai módosítás az áltudomány – érvel hét évvel a történtek után a professzor. – És épp a nagy biotechnológiai vállalatok a tudományellenesek. Mert találtak egy meglehetősen primitív módszert a génátvitelre,3 amely nagyon gyenge tudományos alapokon áll, de mivel eladható terméket lehet létrehozni vele, és ez profitot hoz, azt mondják rá, hogy biztonságos.2
A professzor arra figyelmeztet: az örökítőanyag sokkal komplexebb rendszer, mint ahogy azt eddig gondoltuk, épp ezért egy új GM-növény mindenre kiterjedő élelmiszer-biztonsági vizsgálata akár száz évet is igénybe vehetne.
– Megértem, hogy a biotechnológiai vállalatok azt állítják, ez teljesen lehetetlenné tenné az ilyen növények kifejlesztését, mert túl nagy lenne a költség és az időtartam, de akkor sem mondhatok mást.
Pusztai Árpád véleménye nem hullott terméketlen talajra a technológiával szemben bizalmatlan Európában. A professzor több európai kormánytól is kapott már megbízást szakértői vélemények elkészítésére, és sokan az ő munkásságára hivatkozva ellenzik e növények termesztésbe vonását. Szakvéleményei tehát csöppet sem siettetik a génmódosított növények térnyerését kontinensünkön. A kutató pedig – ha éppen nem a világot járja számtalan meghívásnak eleget téve – ma már badacsonyi házában tölti az év egy részét, és a génmódosított növények hazai bírálóit – ahogy a világon sokan másokat is – segíti szakvéleményével abban, hogy hatékonyabban léphessenek fel a GM-növények környezet- és élelmiszer-biztonságáért. Mindez érezhetően nem lelkesíti sem a magyar piacot megcélzó biotechnológiai vállalatokat, sem pedig azokat a magyar szakembereket, akik a technológia magyarországi elterjesztéséért szállnak síkra.
Ez utóbbiak közé tartozik Dudits Dénes is, akinél talán senki sem képviseli aktívabban hazánkban a GM-növények pártját fogó tudósok véleményét és egyben a biotechnológiai ipar hosszú távú érdekeit. A Szegedi Biológiai Központ (SZBK) főigazgatója a géntechnológiát kritizáló kutatókkal, újságírókkal, környezetvédelmi szervezetek aktivistáival perlekedik, cikkeket ír és küld lapokba, ha úgy látja, hogy rossz színben tüntetik fel e tudományterületet. Beadványokat szerkeszt, leveleket fogalmaz, vitafórumokon vesz részt, egyszóval mindenütt ott van, ahol a génsebészetről folyik a vita, és nem kis vehemenciával veti magát a disputába.
Az SZBK, amelyet kilenc esztendeje vezet Dudits professzor, a magyar tudományos élet egyik sikertörténete, amelyet ma már nem lehet elválasztani az energikus főigazgató személyétől.
– Nyolcvanhatban ismertettük az első transzgenikus növényünket, tehát húsz éve ezt kutatjuk. Kísérleteink során a javítási szándék vezet bennünket. Aszálytűrő dohányt, búzát állítunk elő – mondja. – Ezért egy kicsit zavar, ha valaki azon kezd el vitatkozni velem, hogy milyen korlátolt vagyok a géntechnológia ügyeiben – céloz egynémely kritikusára.
Dudits Dénest persze ez ügyben még más is zavarja, többek között Pusztai Árpád tevékenysége is.
– Sikerült megfélemlíteni az embereket – jelenti ki kérdésemre Dudits Dénes. – Az emberek általában nem tudják, mi fán terem ez a technológia, és az ellene folytatott kampány elérte, hogy ha a piacon nagyobb burgonyát látnak a vásárlók, rögtön azt hiszik, az transzgenikus krumpli, vagy ha ízetlen paradicsomot esznek, az a gyanújuk támad, az is génmódosított növény. Az újságot olvasva az a kép alakult ki bennük, hogy én, a kutató lelöttyintem DNS-sel a növényt, ők megveszik a boltban, aztán feldobják tőle a talpukat.
Tegyük hozzá, Magyarországon ez már csak azért is lehetetlen, mert génmódosított paradicsom sehol a világon nincs forgalomban, az pedig szinte kizárt, hogy ilyen burgonyát lássunk egy magyar piacon. Termeszteni ugyanis Magyarországon – jelenleg – semmilyen GM-növényt nem lehet.
– Hogy nem ellenőrzött folyamat a génmódosítás? – kérdezi szemöldökét ráncolva. – Ez csupán egy a növénynemesítési módszerek közül, és azok között a leginkább kontroll alatt tartott eljárás, ahol a nemesítő pontosan tudja, hogy mit csinál.
A professzor hangsúlyozza: a hagyományos nemesítés során a teljes DNS-állomány egyesítése valóságos genetikai földrengést okoz, mégis értékes növények születtek ezzel az eljárással. Ha csupán egyetlen gént építünk be – érvel –, e gén beépítése sokkal kisebb valószínűséggel okoz problémát, mint az a módszer, amelyet évezredek óta használnak a nemesítők.
Igaz, a hagyományos növények nemesítésénél nem használták fel baktériumok, vírusok, állatok génjeit. Ám mindez Dudits Dénes szerint nem változtat a lényegen, mivel az új tulajdonságok vizsgálhatók és módosíthatók.
– Egy ilyen növény előállítása és tesztelése minimum nyolc–tíz év, ami sok esetben a gyógyszerkutatások időráfordítását is meghaladja – érvel. Így szerinte bőven van lehetőség a beépített gén hatásainak értékelésére, és csak abból a kísérleti növényből lesz fajta, amelyik javított tulajdonságokhoz vezetett és megfelel az élelmiszer-biztonsági előírásoknak.
Amit azonban Dudits Dénes igazán lesújtónak tart a kritikákban, az nem tudományos vonatkozású, hanem az ellenérvek gazdasági következményei.
– Őrült tempóban terjednek a világon a géntechnológiával nemesített növények, jön fel Kína és India. A mezőgazdaságitermék-áradat ugyanúgy el fogja mosni Európát, mint ahogy azt a textiliparban láttuk. Ráadásul Románia is nagyon előreszaladt, Bulgária szintén, nem beszélve Ukrajnáról és a csehekről.
A professzor attól tart: Magyarország nem sokáig tarthatja fenn a GM-növények tiltását jelentő moratóriumot, mert az uniós rendszer megköveteli a hagyományos, a bio- és a GM-növények egymásmellettiségét. Úgy véli, meg kell adni a fogyasztónak a választás lehetőségét, és legfőképpen esélyt teremteni a magyar gazdáknak, hogy az ország mezőgazdasága élni tudjon annak a biotechnológiának az előnyeivel, amely a profeszor szerint olcsóbbá teszi a termelést és „zöld” technológia. Dudits Dénes leginkább a génkezelt növények ipari alkalmazására és a csökkenő vegyszerhasználatra gondol, amikor környezetvédelmi előnyökről beszél: olyan korra, amikor bioüzemanyagot tankolhatunk gépkocsijainkba, mert a GM-kukoricából gazdaságosan állíthatjuk elő az etanolt. Ugyanez a növény környezetbarát műanyag alapanyagául is szolgálhat, és ekképp vegyiparunk még kevesebb olajat fogyaszt majd. Gyógyszert termelő növényeket, valóságos új természeti kincseket vethetnénk el az egyéb nyersanyagban nem bővelkedő magyar földeken.
Mindezek az elképzelések azonban a GM-növények egyre növekvő felhasználását feltételezik, és ez egyáltalán nem tetszik azoknak, akik Magyarország kedvező adottságait hangoztatják, és az európai fogyasztók körében egyre inkább tapasztalható igényt kihasználva a GM-mentes növényeket és a biotermékeket részesítenék előnyben. Olyan növényeknek a termesztését, amelyek piaca hosszú távon biztosított, de amely piacot az ország elveszítene, ha területén megjelennének a GM-növények. Szerintük tehát gazdaságilag sem indokolt, hogy feladjuk az óvatosság és kivárás taktikáját a GM-termékekkel szemben. Úgy tűnik hát, hogy nemcsak a technológia megítélése szempontjából, hanem a gazdasági hatást illetően is kibékíthetetlenek az álláspontok.
Dudits Dénes szerint a hazai mezőgazdaságban van helye a biogazdálkodásnak is, de a GM-mentességet hangoztató érvekre csak lemondóan legyint. Szerinte túlzott az az optimizmus, amellyel a génmódosítást ellenzők a hosszú távon biztosított piacról beszélnek: úgy látja, korlátozottak és időlegesek az ilyen piaci előnyök, ugyanakkor az árverseny kemény. Csak annyit mond tehát: egyedül „szilvalekvárfőzésre és falusi turizmusra nem lehet egy ország gazdaságát alapozni”.
A génmódosított növényekről szóló vita imigyen a magyar mezőgazdaság jövőjéről szóló vita is. Amelynek egy mezőgazdasági országban érthetően nem kis tétje van.
Folytatjuk
1. Génekről és egyéb állatfajtákról
A gének az örökítőanyagot alkotó DNS azon részletei, amelyek a szervezet működését és növekedését befolyásoló fehérjék szabályozásához és előállításához szükséges információkat tartalmazzák, és ilyeténképpen az élőlény egy-egy tulajdonságáért is felelősek.
Valójában ritka, hogy egy gén önmaga határoz meg egy tulajdonságot. A legtöbb esetben a gén (illetve több gén) és a környezeti hatások közötti szoros összefüggés játszik ebben szerepet.
A gének azonban csak egy kis részét teszik ki a DNS-nek, annak több mint 90 százaléka „hulladék”, tehát látszólag funkció nélküli örökítőanyag. A hulladék rész azonban nem csupán haszontalan információt tartalmaz, hanem állandó kölcsönhatásban áll a működő génekkel. Távoli példát említve, akár az emberi tudatalatti, éppúgy működik ez a genetikai süllyesztő: rég „elfeledett” információk bukkanhatnak fel innen és válhatnak működövé, ahogy a működők is éppúgy „lesüllyedhetnek” ide, ha diszfunkcionálissá válnak. A génmódosítás kritikusai gyakorta hangoztatják, hogy szükséges ennek a mechanizmusnak a jobb megértése.
2. A 35S promoter
A technológia egyik legtöbbet bírált eleme egy vírushoz kötődik. A karfiol-mozaikvírus örökítőanyagának egy kitüntetett részét előszeretettel használják fel ugyanis a növényi génátültetések során.
A karfiol-mozaikvírus egyébként önmagában, jelenlegi tudásunk szerint, a gerincesekre, így az emberre is ártalmatlan. A brokkolin, karfiolon tenyésző organizmust évezredek óta következmények nélkül fogyasztjuk, mivel növényeinken gyakran előfordul.
E vírus felhasználásának oka a következő. Amikor a kutatók új gént ültetnek be egy növénybe, nemcsak azt kell biztosítaniuk, hogy beépüljön a növény DNS-ébe, hanem azt is, hogy az új növényben „be legyen kapcsolva”, azaz a beültetett gént a növény használja, így szert tegyen az általa kódolt tulajdonságra. Ehhez a beültetett gén elé úgynevezett promotert kell helyezniük, amelyik gondoskodik a bekapcsolásról.
A karfiol-mozaikvírus örökítőanyagában egy ultraerős promoter található, amely szinte mindig bekapcsolja a mögé helyezett, beültetni kívánt gént. A 35S névre keresztelt promotert ezért szívesen használják a génmódosítási eljárás során, hiszen a kutató sikerének esélyeit növeli ez az igen sikeres szekvencia. Ilyenformán sok, ma már termesztett transzgenikus növényben megtalálható: a génmódosítást végzők így biztosítják, hogy az új gének ne tűnjenek el a növényi genom rengetegében.
Pont ezzel van a baj a kritikusok szerint. Természetellenes ugyanis – mondják –, hogy egy gén mindig és minden körülmények között „kifejeződjön”, egy ilyen beavatkozással durván megterhelik a növényi sejteket, és ez a stressz nem várt következményekhez vezethet. Az is gyakorta hangoztatott érv, hogy – mivel a tudomány jelenlegi állása szerint a génmódosítást végzők nem tudják szabályozni, hogy a növényi DNS melyik részén „landol” az új gén – a 35S promoter a növényben meglévő, de nem használt gént kapcsol be, mondjuk egy ott alvó, évmilliókkal ezelőtt a növényi genomba integrálódott vírusét.
A technológiát pártoló tudósok alaptalan rémálomnak minősítik ezeket a felvetéseket, és arra hívják fel a figyelmet, hogy csupán a természetben egyébként is jelen lévő trükköt vetnek be a sikeres génátvitel érdekében.
3. Baktérium-teherautó
Egy másik gyakran hangoztatott kritika a génátültetés módszereit illeti. Maguk a génmódosítást végző kutatók is elismerik: jelenleg nem tudják szabályozni, hova és hány példányban kerül a növényi genomba az általuk beültetni kívánt új gén. Az eljárás során tehát igyekeznek több génmódosított növényt előállítani, amelyek jó része aztán valamilyen rendellenességet mutat. Később a génmódosított növények közül kiválasztják azokat, amelyek a beültetni kívánt új tulajdonságot is mutatják, és láthatólag egészségesen fejlődnek. A kritikusok szerint ez a módszer meglehetősen durva, és nem garantálja, hogy a végül egészségesnek ítélt növényben nincs-e valamilyen rejtett beltartalmi hiba.
A gének átvitelének technikájával kapcsolatban sokszor előkerül a vitákban egy másik „forró pont” is, ez pedig egy baktérium, amelyet előszeretettel használnak arra, hogy a beültetni kívánt „génkazettákat” (amelyek tartalmazzák a promotert is) a növény DNS-ébe juttassák.
Az Agrobacterium tumefaciens nevű baktérium, eseti kórokozó, amely a talajban nagy mennyiségben található, gyakori vendég a növényekben is. Rendszerint sérüléseken keresztül jut be a növényi szervezetbe, ahol tumort okozva képes saját génjeit a növényével vegyíteni. Ezt a tulajdonságát használják fel a génsebészek, amikor arra veszik rá a baktériumot, hogy miután törölték a betegséget okozó szekvenciákat, saját génkazettáikat vegyítse a növényi sejt genomjával. E kedvező tulajdonsága miatt szokás „teherautónak” is becézni ezt az organizmust, mivel génrakományát nagy hatékonysággal képes célba juttatni.
