Mauzóleum

Mostantól fekete betűs a naptárban és fekete ünnep az oroszországi kommunisták számára november 7. Az idén ugyanis a nagy októberi szocialista forradalom egyszerű hétköznappá vált. Moszkvában és Szentpétervárott több ezren, a többi nagyvárosban mindössze néhány százan emlékeztek meg nyilvánosan az évfordulóról.

Vallatni és akasztani! Oroszország minden, a többi semmi! – ilyen és hasonló jelszavak skandálásával tüntettek a radikális kommunista ifjak november 7-én az orosz fővárosban. A mintegy ötvenezer moszkvai felvonuló között símaszk mögé rejtőző fiatalok is lépdeltek. Az egyik álarcos feltűnően tömören és érthetően világosít fel céljaikról:
– A vörös ifjúság élcsapatát alkotjuk, az Oroszországi Ifjúsági Kommunista Szövetség tagjai vagyunk. A marxizmus–leninizmus eszméiért, a proletár internacionalizmusért és a szovjet patriotizmusért küzdünk. Céljaink elérésének eszköze a proletárforradalom, és biztosak vagyunk a győzelmünkben!
Nevét nem árulja el, de azt elmondja, hogy országuk összes kommunistáját fel akarják szólítani az egyesülésre, valamint a közös harcra a jelenlegi „népelnyomó rezsim” ellen. Álarcot pedig két okból hordanak: először is azért, mert a titkosszolgálat videofelvételeket készít, és nem kívánnak bekerülni az archívumába, másodsorban pedig a nagyobb hatás miatt.
– A Szovjetunió megannyi eredményét semmisíti meg a jelenlegi áruló hatalom! Semmibe veszik a dolgozók jogait, most pedig éppen az oktatási rendszerünket verik szét. Továbbá szolgaian támogatják az Egyesült Államok külpolitikáját – lép mellém egy izgatott idős asszony, amikor kiderül, hogy külföldi újságíró vagyok. Tánya néni pedagógus volt, jelenleg „fillérekből tengődő”, elfelejtett polgára új hazájának. Az is kiderül, hogy a szegénységbe taszított tanárnő sorsa tipikus nyugdíjassors. Hozzá hasonló idős és szegény emberek alkotják a tömeg túlnyomó többségét, az itt megjelentek a társadalom sikertelen rétegeiből kerülnek ki. Belőlük áll a kommunista párt tagsága is.
– Én a Szovjetunióban születtem és nőttem fel. A szovjethatalom adott nekem ingyen diplomát, ingyenes egészségügyi ellátást, ingyenes szociális juttatásokat, amelyeket nincs jogom, és képtelen is lennék elfelejteni. Boldog voltam, hogy a Szovjetunióban élhettem. A jelenlegi hatalom, korábban pedig Jelcin, Gorbacsov, sőt már Hruscsov is, lassan szétrombolta a szocializmus alapjait. Én a rombolás ellen vagyok. Azt akarom, hogy győzedelmeskedjen a szovjet egyenlőség – szól közbe egy hadnagy, majd katonásan bemutatkozik, nem feledkezve meg az irányítószámmal jelölt címéről sem. Vaszilijból ömlik a szó. Elmondja, hogy a „legyőzhetetlen és hatalmas Szovjetunió” újjászületését reméli, de belátja, hogy ezt csakis harccal lehet elérni. A harc pedig véráldozatot követel, tehát hisz a forradalomban, amelyben akár az életét is feláldozná a „szent” eszméért. – A kommunizmus eszméje legyőzhetetlen, hiszen az emberiség legnagyobb elméi dolgozták ki – teszi hozzá zárógondolatként, majd színpadias gesztussal megcsókolja a vörös zászlót.
Itt, a tengernyi lobogó alatt az idegen megszeppen. Néhány külföldi érdeklődő éppen arról beszél mellettem, a felvonulók biztosan részegek, hogy ennyi butaságot összehordanak. Egyikük csöndesen csak annyit tesz hozzá, hogy egyszerűen bolondok. Körülöttünk egyre forróbb lesz a hangulat, mert mind többen akarják megosztani a gondolatukat, és egymást túlkiabálva közelednek a magnetofonunkhoz. Mindeközben megérkezünk az állami duma épületéhez, ahol a tömeg szitkokat kezd harsogni, színes tüzek gyúlnak, interjúalanyaim pedig elindulnak a látványosság felé. Megmenekültem.
Sikerül a kordonhoz kerülnöm, ahol sok száz rendőr vigyázza egykedvűen a rendet. Egyiküknek feltűnik a fényképezőgép, és nem állja meg, hogy odaszóljon: – Ilyen profi géppel sokkal szebb dolgokat is felvehetne ám! Ezeknek a vénembereknek pedig már régen a temetőben van a helyük, minek bénítják meg fővárosunk forgalmát? Mire volt jó a szocializmus? Csak szenvedtek benne az emberek, anyáméktól semmi jót nem hallottam róla… A keresetlen szavakkal láthatóan a rendőr bajtársai is egyetértenek, mindannyian bólogatnak.
De a kommunista puccs hivatalos megünneplése mellett más gonddal is szembesült az Orosz Föderáció Kommunista Pártja (KPRF), hiszen a legújabb tervek szerint eltemetik Vlagyimir Iljics Lenint. A Kreml ismét az élet terévé akarja alakítani Moszkva főterét, felszámolja a Vörös téri panteont. Első lépésként pedig Lenint viszik végső nyughelyére, mégpedig állami pompa nélkül.
– Nem engedjük Vlagyimir Iljicset eltemetni! El a kezekkel a mauzóleumtól! – veti oda kurta jelmondatait az újságíróknak Gennagyij Zjuganov, a kommunista párt vezetője. Hiába a záporozó kérdések, most nincs itt az ideje a nyilatkozatnak – hárítanak a testőrök, mi pedig kénytelen-kelletlen kisodródunk a tömeg szélére.
Közben van időnk elgondolkodni azon, hogy a rendszerváltást követően milyen eredményekkel dicsekedhet az orosz kommunista párt. Az a szervezet, amely még ma is jelentős erőt képvisel a dumában, és amely mögött százezrek állnak. Jurij Sznyegirjov szabadúszó újságíró szerint hamisítatlan műpárt, amelyet a mindenkori elnök irányít.
– Zjuganovnak az a dolga, hogy egyben tartsa a jelenlegi politikai rendszer ellenzőit. Erre az ellenőrzésük, kordában tartásuk miatt van szükség – magyarázza Jura. Szerinte az ilyen és ehhez hasonló felvonulásokkal lehet levezetni a kommunisták fölös hevét. A cél pedig az, hogy felügyelet alatt legyenek az ortodox kommunisták, amíg lassan ki nem halnak…
És valóban, Zjuganov évről évre teljesíti ezeket az elvárásokat, hiszen pártja lassan kiszorul a képviselőházból. A KPRF eddig egyetlen jelentősebb célkitűzését sem tudta elérni.
A múltat igenis el lehet temetni, még ha Leninnek hívják, akkor is. És az egyik sírásó a sajátos orosz viszonyoknak köszönhetően éppen a kommunisták vezére.