Mentünk-e előbbre?

Százötven évvel ezelőtt, 1855. november 19-én halt meg Vörösmarty Mihály. Teste-lelke súlyos beteg volt, megváltás volt számára a vég e világi szenvedéseitől. Életének utolsó hat esztendejében nem telt öröme, 1849 októbere óta „setét eszmék borították eszét, szívében istenkáromlás lakott”. Alig írt, inkább csak emléksorokat, sírverseket vetett papírra. Igaz, akad köztük egy költemény, amelyet Babits Mihály a leghatalmasabbnak, a legszebb magyar versnek ítélt; Szerb Antal ezt írta róla: alkotásának megdöbbentő hangszerelésű fortissimója. Valóban: ha ki kellene választanunk azt az egyetlen magyar verset, amelyik a legtökéletesebben kifejezi érzésvilágunkat, lelkületünket és nyelvünket, jó és rossz sorsunkat, A vén cigánynál aligha találnánk erre alkalmasabbat.

Irodalmunk és történelmünk végzetes találkozása a Szózat azon két versszaka, amelyben a nemzethalál látomása jelenik meg. A szabadságharc vérbe fojtásával beteljesedni látszott vízió elevenen a sírba fektette költőjét. Vörösmarty meghasadt lélekkel bolyongott az önkényuralom sötétjében. Temetése napján, 1855. november 21-én az országban megdermedt az élet, a fővárosban soha nem látott tömeg gyűlt össze, a mai Kossuth Lajos utca és Rákóczi út két oldalán némán álló gyászolók százezreinek sorfala közt vitték Vörösmarty koporsóját a köztemetőbe. Ez volt történelmünk első nagy temetése, amelyet még oly sok nagy temetés és újratemetés követett.

Szokás mondani, hogy mi, magyarok temetni tudunk a legjobban. Ne legyünk igazságtalanok magunkkal szemben! Más nemzetek nagyjainak bölcsességét, érdemeit, előrelátását is könnyebb felismerni – és elismerni – a haláluk után. Ebben sem vagyunk alávalóbbak senkinél. Vörösmarty Mihály „felismerte a magyar természet legsúlyosabb veszélyét, a tettiszonyt. A magyar megelégszik azzal, hogy elgondolja, esetleg elmeséli, hogyan is kellene megtennie a dolgokat, és a megvalósítást rábízza másra, a sorsra, a semmire” – írja Szerb Antal, ám ezzel a tulajdonságunkkal sem állunk egyedül a világban. Azt azonban el kell ismernünk, hogy az önsorsrontás képességében verhetetlenek vagyunk.

Pedig még a legsúlyosabb csapásokból is rendre feltápászkodtunk. Százötven év alatt sem lettünk törökké, az aradi vesztőhelyre a kiegyezés, majd a „boldog békeidők” következtek, a Trianonban megcsonkított ország is leckét adott másoknak, és még szovjet gyarmatként is számos irigyünk volt. Végül, még a véres XX. század zárórája előtt visszakaptuk szabadságunkat a sorstól. Ám hogy mire jutottunk vele mostanra, másfél évtized múltával, arra nem lehetünk büszkék. Mintha a Vörösmarty felismerte diagnózist látnánk napjainkban kórosan elfajulva kiteljesedni. Országunk jelenlegi vezetői tényleg csak mesélnek arról, mit kellene tenni, az álmok megvalósításával nem bajlódnak. Szivárványos jövőképet festegetnek elénk, miközben életünk minden területén sötét felhők gyülekeznek. A felelős végrehajtó hatalmat felelőtlen, labilis személy dirigálja, kormányában alkalmatlan és méltatlan emberek foglalnak helyet. Hová süllyedt az ország a XIX. század magyar költőinek szellemétől és erkölcsi nagyságától a XXI. század eleji magyar kultuszminiszter pusztító dilettantizmusáig? A vén cigány költői magasságától – „Tanulj dalt a zengő zivatartól…” – a mai irodalmi hetilapban látható aberrált firkálmányokig?

A Gondolatok a könyvtárban című, 1844-ben született költeményében Vörösmarty provokálóan szegezi a kérdést kora emberiségének: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” Több mint másfél évszázad múltán okkal kérdezhetjük újra: mennyivel jutottunk azóta előbbre?