Ébredjetek fel! Francia szomszédaink a halottakat is felverő riadót fújtak! – adta meg a jelet Trevor Phillips, a brit Faji Egyenlőség Bizottságának elnöke a hét végén az Observer hetilapban. Kifejtette, hogy az előző napok franciaországi zavargásait egész Európa számára figyelmeztetőnek tartja. Ha a földrész rövid időn belül nem találja meg a területén élő bevándorlók beilleszkedésének módját, akkor a párizsinál sokkal súlyosabb erőszakos cselekményekre számíthat. „Csak senki ne dörzsölgesse elégedetten a kezét a franciák gondjait látva – így a katalán La Vanguardia napilap. – Az őszi szélvihar, amelyet most a franciák élnek át, könynyen előjele lehet egy zord európai télnek.”
Európa egén és földjén azonban nem akad követendő példa a sikeres integrációs intézkedésekre. Próbálkozások természetesen évtizedek óta előfordulnak minden országban. Ám egy esztendő leforgása alatt ugyancsak megkérdőjeleződött a három nagy integrációs modell hatékonysága, amint a Dnes című cseh napilap megállapította. Először a liberális holland változat kapott késszúrást, amellyel Theo van Gogh filmrendező életét oltották ki. Ezzel a gyilkossággal pontot tehetünk a bevándorlás terén tapasztalt tágkeblű németalföldi liberalizmus végére. Igaz, azóta sikerült csillapítani a többségi lakosság ellenszenvét a főleg muzulmán bevándorlók iránt: ehhez az kellett, hogy a kormány megszigorítsa a bevándorlás szabályait.
Július 7-én bombák tépték szét a brit modellt is, amelyre talán a „mindenki magának él” elv illik a legjobban. Ezekben a napokban pedig azt tapasztalhatjuk, hogy a francia megoldás is elemeire hullt: ez a köztársaság intézményei előtti teljes egyenlőségre hivatkozott, az integráció és asszimiláció látszatát keltette, ám ugyanolyan hamisságot és álszentséget tartalmazott, mint az előző kettő.
Mert igenis van fajgyűlölet: van Nagy-Britanniában, van Hollandiában, és van Franciaországban is csakúgy, mint a többi nyugat-európai államban. Csak épp a politikai korrektség nevében nem illik róla hangosan beszélni. „Nem vagyok rasszista, de nézd meg, drágám, ez a hitvány arab pénzleső hentes milyen húst adott nekem” – mondhatja egy átlag francia. Az elhallgatás, az önbecsapás művészete bizony végül nagy robbanást okozhat az egyes emberekben és a társadalomban is.
A „Szabadság, egyenlőség, testvériség” országa, azaz „Franciaország nem rasszista állam” – jelentette ki a közelmúltban Dominique de Villepin francia miniszterelnök. A politikai elit nem mer szembenézni azzal a ténnyel, hogy az „őslakos” franciák nem szeretnének bevándorlót látni a szomszédjukban. Mintegy 70 százalék körül mozog azoknak a száma, akik így nyilatkoznak a név nélküli közvélemény-kutatásokban. De bizonyára igaz Villepin megállapítása is, hiszen másképp hogyan fogadtak volna be fél évszázad alatt a volt gyarmatokról érkező sokmilliónyi embert. Csakhogy az ötvenes–hatvanas években Franciaországba jött kétkezi munkások „megbízatásuk lejártával” inkább maradni akartak az otthoninál jobb helyzetben, amely természetesen a francia átlaghoz képest igen kevés lehetőséget tartogatott az ő és családtagjai számára. Talán éppen abban bíztak, hogy fiaik, lányaik tanulni tudnak, jól fizető állást szerezhetnek, és ki tudnak törni a vegetálásból. Ám erre csak keveseknek adódott esélyük.
Pedig harminc éve ketyeg a bomba. A bevándorlók első nemzedéke valóban dolgozni jött Európába. A második és harmadik generáció pedig munka nélkül tengődik a külvárosi lakótelepeken. Sokan közülük két nemzedék óta nem dolgoznak, segélyekből élnek. A fiatalok páriának érzik magukat – mondta az egyik „nehéz kerületben” dolgozó tanár. Nem is akarnak beilleszkedni abba a társadalomba, amely gyanakvással vegyes ellenszenvvel fogadja őket már egy munkameghallgatáson is, ahol elhangzik arab vagy afrikai csengésű nevük. Az általuk lakott külvárosokban a hivatalos adatok szerint az országos átlag duplája, 20 százalékot meghaladó a munkanélküliség.
De vajon ki akar itt tanulni, dolgozni, amikor minden ezek ellen hat? Túlzás lenne azt állítani, hogy a fiatal nemzedék nyomorog, hiszen mobiltelefonon és számítógépen szervezik meg esti akciójukat. Az élelmesebbjének csurran-cseppen valami. Van itt minden, főleg lopott holmi, amellyel lehet kereskedni. Ha valaki jól terít, akkor előbb-utóbb beszállhat a kábítószer-kereskedelembe, amelyből nagyot szakíthat. Egyes megfigyelők szerint a zavargások egésze mögött a drog húzódik meg, ugyanis a „kaidok”, a fő terjesztők tüzelik fel – és pénzelik – az éjjelente az utcákon kocsikat gyújtogató, a büntethetőség korhatárát el sem érő fiatalokat. Miért is? Mert „a főnökök” szeretnének példát statuálni azzal, ha sikerülne lemondatni Nicolas Sarkozyt. Itt, a külvárosokban ők az urak, az ő törvényük érvényesül, hát ne jöjjön ide, egy „muzulmán országba” ez a mitugrász, hogy ossza az igazságot!
A valóban nagyravágyó belügyminiszter – akinek minden lépését kamerák hada követi – volt az, aki korábban egy külvárosban kifejtette, hogy „Kracher márkájú magas nyomású tisztítóval fogja kiseperni a kábítószer-kereskedőket a városrészből”. A külvárosi kölykök „Sarkozy-tv!” felkiáltással ezért támadják meg az újságírókat. A főként 12–18 év közötti randalírozók, akik minden este kimennek egy kicsit dühíteni a rendőröket, és pár pillanatra megmelegedni a gépkocsik lángjánál, azért a kisebbség kisebbsége. Egész Franciaországban aligha lehetnek többen, mint az ellenük kivezényelt rendőrök, akiknek számát pontosan tudjuk: 9500 fő. A külvárosi lakosság zöme a hatóságokkal ért egyet, és rendet akar. A tomboló ifjak ráadásul nem a belvárosban parkoló luxusjárgányokat gyújtják lángra, hanem a papa ismerősének rozzant gépkocsiját, Mohamed bácsi élelmiszerüzletét vagy húguk óvodáját, öccsük iskoláját, bátyjuk gimnáziumát. A legrosszabb ebben a barbár és esztelen pusztításban, hogy csak maguknak ártanak. Mert vannak felújított, jól felszerelt iskolák a külvárosokban is, a korábban odaítélt pénzből legalább erre futotta.
Mivel a francia állam sokáig hanyagolta a külvárosok gondjait, megerősödött bennük az iszlám. Minden egyenruhás – a rendőrtől a postáson át a mentőkig – jobbnak látta, ha csak elkerülhetetlen helyzetben merészkedik be az oroszlán barlangjába. A „szakállasok” – ahogy franciául nevezik a muzulmán gyakorló hívőket és papokat – viszont fokozatosan átvették az állam által elhagyott feladatokat. Így nem egy helyen létrehozták az iszlám jótékonysági egyletet, ők foglalkoztak az idősekkel, segítettek a tanulási problémákkal küszködő fiataloknak. A hatóságok ennek nagyon örültek, csak akkor kapták fel a fejüket, amikor muzulmán „polgárőrszolgálatot” akartak szervezni nem egy kerületben. Csak egy lépésre vannak a fegyveres milíciáktól – eszméltek fel a francia illetékesek. Az azonban feltehetően nem igaz, hogy a háttérben a radikális iszlám követői szervezik a zavargásokat. Éppen ők azok, akik a béke legnagyobb követelői, nekik nem hiányzik a csinnadratta, szeretik csendben intézni ügyeiket. Az iszlám az észak-afrikai származású, francia állampolgárságú fiataloknak apáik muzulmán hitének követésére, egyben a fehérektől való elkülönülésre ad esélyt. „Túlzás lenne gyakorló muzulmánnak vallani magamat, de azért hiszek Allahban” – fogalmazta meg „egy lázadó” vallási hovatartozását a Libérationban.
Mindenesetre sikerült országos „(diák) mozgalommá” szélesíteniük a kocsik felgyújtását. Álljon itt néhány adat azokból a napokból, mielőtt elkezdődtek a zavargások: ebben az évben Franciaország „nehéz kerületeiben” 70 ezer bűncselekmény történt. Ebből január 1-je óta 28 ezer esetben gyújtottak fel gépkocsikat. „Békeidőben” 28 ezret. Ám valóban ez a legsúlyosabb zavargás, amely az elmúlt harminc évben Franciaországot sújtotta.
Meghökkentő a multikulturalizmussal példálózni a francia zavargások idején, ám ezt tette a brit The Independent: Nagy-Britanniában, pontosabban egy manchesteri iskolában milyen szépen táncolnak együtt a fehér és fekete bőrű kisgyermekek, miközben ázsiai pajtásaik jamaicai hangszereken ír népdalt játszanak. Mert arrafelé a másság értéknek számít. Vajon akkor miért élnek Nagy-Britanniában külön negyedekben, még a bevándorlók számára is már-már átjárhatatlan „falakkal” védett, „párhuzamos társadalmakban” az ázsiaiak, a feketék, az arabok, a pakisztániak? Anglia talán egyik legnagyobb városának, Birminghamnek a gettójában „fekete-arab kulturális hetet” tartottak a közelmúltban, az eredmény két halott, legalább húsz sebesült. Franciaországban legalább nincs meg az etnikai különválás: aki egy lakótömbben lakik, lehet algériai, marokkói, fekete-afrikai, mind-mind a ház galerijébe tartozik. Errefelé így érvényesül a multikulti.
Vissza kellene fognia magát az angolszász médiának, ugyanis Nagy-Britanniában csak a leszorított fedő miatt nem futott ki eddig a leves – ez a német újságok megállapítása. A CNN tizenkét fős riporteri gárdával pásztázza – természetesen csak nappal – a francia fővárost, az éjjeli zavargásokról a francia tévécsatornák képanyagát veszi át. (Természetesen kellemesebb „a polgárháborús” Párizsban dolgozni, mint a Közel-Keleten – állapította meg kajánul nem egy francia újság.) Itt persze lehet olyan címeket adni a tudósításnak, hogy „Párizs lángokban áll”, „Bagdadi utcakép a francia fővárosban”, „Gáza a külvárosban”.
*
Esetleg lehet a Katrina hurrikánhoz hasonlítani a kétségtelen, de azért valamivel mégiscsak kisebb méretű pusztítást. Mint a Figaro konzervatív napilap megállapította, épp e hurrikán tombolása világított rá arra a sebezhetőségre, amely az első számú világhatalmat is jellemzi különleges helyzetben. A BBC is vagy fél tucat tudósítóval van jelen Párizsban, és jelentései – a franciák megítélése szerint – ugyancsak hasonlítottak tengerentúli kollégáikéhoz. Moszkva pedig – milyen jó, hogy pár napig hallgatni lehet a csecsenföldi háborúról – azt tanácsolta állampolgárainak, hogy mielőbb hagyják el a francia fővárost.
De vajon tartani kell-e máshol is egy francia típusú lázadástól? Valóban kitört-e az „eurointifáda”, ahogy az izraeliek után a román lapok vastag betűs címei sugallják? Németországban „természetesen nem” – nyilatkozta a kijelölt belügyminiszter a brémai és berlini kocsigyújtogatások után. Wolfgang Schäuble szerint hazájában nem léteznek bevándorlógettók, és a jövevények eleve jobb körülmények között élnek, mint francia sorstársaik. Ennek ellentmondani látszik, hogy a sajtó szerint körülbelül 2,5 millió török bevándorló elégedetlen a helyzetével. Az egyik nagy probléma a nyelv: az egykori török vendégmunkások Németországban született, 15 évnél fiatalabb gyermekeinek egyharmada nem beszél németül. Ugyancsak nehéz beilleszkedni egy olyan társadalomba, amelynek a nyelvét nem bírjuk.
A hatóságokkal történő bármilyen incidens elég lehet ahhoz, hogy lángra lobbantsa az autókat a Nagy-Britannia városait övező peremkerületekben. A terrorizmus különösen nagy fenyegetés a szigeten, hiszen újból akadhatnak a majd másfél milliós muzulmán bevándorló kisebbség soraiban olyanok, akik a nyári bombatámadások után végrehajtónak jelentkeznek. „Mi már néhány évvel ezelőtt szembenéztünk hasonló válsággal – utalt e heti sajtóértekezletén Tony Blair brit kormányfő a 2001 nyarán történt bradfordi zavargásokra. – A rendőrség azóta komolyan kezeli a kérdést.” Tehát a hivatalos brit vélemény szerint nincs mitől félniük.
A tavaly novemberi Van Gogh-gyilkosság után igen feszült a helyzet Hollandiában is. Mint a Spiegel hírmagazin írta, a bevándorlás kérdéseivel foglalkozó holland miniszter asszony a további törvényi szigorítások híve. Olaszországban Romano Prodi, az ellenzék első embere feltehetően nemcsak rémiszteni akarta az olaszokat, de ha ez volt a célja, azt biztosan elérte: „Csak idő kérdése, hogy mi is szembetaláljuk magunkat hasonló problémákkal – jelentette ki. – Európa legborzasztóbb külvárosai Olaszországban találhatók.” Ő csak tudja, elvégre ő volt az Európai Unió vezetője.
Spanyolország, a földrész százalékosan legtöbb bevándorlóval rendelkező állama, ahol a második nemzedék részéről eddig nem fordultak elő a franciaországihoz hasonlító összecsapások, éberen figyeli az események kimenetelét. Eddig csupán a legálisan Európába érkezőkkel számoltunk. De hova lesz a különböző felmérések szerint évente 500–800 ezer ember, aki engedély nélkül mégiscsak belép az „Európa erőd” területére, amely néha igencsak átjáróháznak tűnik? A demográfusok szerint Európának az elkövetkező 25 évben 20 millió, más földrészről jövő dolgozóra lesz szüksége, hogy elvégeztesse a nehéz és piszkos munkát. Ha beszüntetnék a legális bevándorlást, az illegálisokból már majdnem összejönne a kívánt mennyiség. Hogy végre egységesen próbáljuk felvenni a harcot a nem kívánt elemekkel, egységesíteni kellene mind a 25 ország bevándorlási törvényét, ugyanis csak akkor lehetne hatásosan fellépni a törvénytelenül érkezőkkel szemben. Mint az unió belügyi biztosa elárulta, még e nem várt esetben is két évbe telne, hogy minden ország ratifikálja az új szabályokat.
Az azonban biztos, hogy Párizs a május végén az európai alkotmányra mondott elutasító válasza után korántsem vágyott e különleges figyelemre. A francia kormány megengedhetetlenül sokat késlekedett a szükséges intézkedések meghozatalával. Chirac elnök gyakorlatilag eltűnt, Villepin kormányfő is későn közölte, hogy a prefektusok kijárási tilalmat vezethetnek be. A támadások ellenére egyedül Sarkozy állta a sarat, kitartva a kemény kéz politikája mellett. Igazi pókerjátékos: ha a lázadás rövid időn belül elcsitul, ő visz mindent, és jók lesznek az esélyei a másfél év múlva esedékes elnökválasztáson, mivel a franciák többsége az ő álláspontját osztja. Az elnyúló zűrzavar viszont megfojthatja a belügyminiszter elnöki ambícióját.
Ám mit számít Sarkozy államfői álma, ha közben a bevándorlók társadalmi integrációjára semmilyen vagy csak látszatmegoldás születik. Ennek nagy az esélye – francia és európai szinten is. Mindenki tudja, hogy a nyugati civilizációt évtizedek óta feszítő gondokra nincs varázsszer. Nem zárható ki, hogy az amerikai jósoknak lesz igazuk, akik szerint Európa felolvadhat az iszlám tengerben.
origo.hu
Közel húsz törvényjavaslatot vitat meg hétfőn a parlament
