Romániában a magyarság elleni gyűlölet és a beolvasztási kísérlet az erdélyi falvak lerombolásával érte el csúcspontját 1988–89-ben. Ekkor vált ismertté az ön neve, mint olyan emberé, aki bátran kiáll népe mellett. Persze a hatóságok előzőleg is számon tartották a református lelkészt.
– Méghozzá az Ellenpontok, az első romániai magyar nyelvű szamizdat folyóiratban való részvételemért. 1983-ban nyolc lapszám jelent meg Szőcs Géza költő szerkesztésében. Tulajdonképpen ekkor kezdődött a rendszerváltó kálváriám, én írtam a lapban az egyházi anyagok nagy részét, amelyekben az egyházi állapotokat bíráltam. A folyóirat léte a hatóság tudomására jutott, munkatársai kilétét felfedték, engem meg eltávolítottak Désről, ahol másodlelkész voltam. Kihelyeztek egy isten háta mögötti kis faluba, Uzdiszentpéterre. Ezután hoszszan tartó pereskedés kezdődött, a Szabad Európa Rádió is hírt adott tiltakozásaimról, végül kizártak az egyházból. Két évig, 1984–86 között munkanélküli voltam.
– Az erdélyi református egyház vezetői készségesen szolgálták a hatalmat, vagy kényszerítették rá?
– Részben kényszerítették. A nagyváradi püspök, Papp László mindig elébe ment a hatalmi elvárásoknak. A kolozsvári püspök, Nagy Gyula inkább helyzetkövető magatartást tanúsított. Tehát ha nagy volt a nyomás, engedett. Papp László nagyváradi püspök kitalálta a hatóságok kívánságát, sőt odáig ment, hogy szétverte a presbiteri rendszert. Gyülekezetében tizennyolc évig egyetlen presbiteri gyűlést sem hívtak össze. Aztán nyugati testvéreink tízezer magyar nyelvű Bibliát küldtek egyháztagjaink számára, amelyeket a nagyváradi vörös püspök papírmalomban felőröltetett, és vécépapírt készítettek belőlük. Amíg munkanélküli voltam, folytattam kiterjedt tiltakozási akcióimat. Például ülősztrájkot rendeztem a teológián a közgyűlés alkalmával. Leveleztem az állami egyházügyi hivatallal, pert indítottam a nagyváradi püspök ellen. Kétéves kemény ember- és személyiségjogi küzdelem után kineveztek Temesvárra segédlelkésznek. Egyrészt azért, mert nem tudtak boldogulni velem, fel akarták oldani a feszültséget, hiszen jogilag igazam volt, másrészt le akarták állítani a külföldi egyházi tiltakozásokat.
– Temesvári segédlelkészként a falurombolás ellen hirdette az igét a templomban. Hogyan történt ez?
– Egyre elviselhetetlenebb lett az élet Romániában. Olyan kritikussá vált a magyarság helyzete, amelyben ha mi nem szólunk, akkor a kövek fognak megszólalni, mondottam biblikus megfogalmazással. A hallgatással már nem lehetett nyerni, mert egyre rosszabb lett, csak előre lehetett menekülni. Úgy éreztem, hogy ezt nem lehet tovább tűrni, és a magam eszközeivel, békés módszerekkel felvettem a küzdelmet: például szószéki prédikációval. Új műfajt vezettem be, változtattam a szószéki hirdetések rendjén: az embereket tájékoztattam, felvilágosítottam az egyházi ügyekről, a püspök packázásairól, a vallásszabadságot érintő jogsérelmekről, a Securitate tisztjeinek engem ért zaklatásairól. Ez lett az én nyilvánosságom, amelyet nem lehetett cenzúrázni. Nem volt sajtóm, de bíztam a lélektől lélekig, embertől emberig terjedő kommunikációban, amely akkor erősebb nyilvánosságnak bizonyult, mint a rádió, a televízió, az újságok.
– A gondok nagyságát a kisebbségi lét is tetézte…
– Mi kettős kisebbségben élünk Romániában, felekezeti és nemzeti kisebbségben. A kettő szorosan összefonódik, azért beszélünk magyar történelmi egyházakról, mert nálunk a nyelv és a vallási hovatartozás kézen fogva jár, a kettőt nem lehet elválasztani. Aki református templomban konfirmál, az értelemszerűen olyan nyelvi jogokat igényel, hogy ne dadogjon, ismerje anyanyelvét, a magyart, és ne engedje magát elrománosítani.
– A falurombolás volt az utolsó csepp a pohárban?
– Innentől kezdve nem lehetett hallgatni. A Hősök terén több mint százezer ember tüntetett 1988-ban az erdélyi magyar falvak megmentésért. Mi 1988 szeptemberére megszerveztük mintegy húsz egyházmegyében, egész Erdély területén, hogy a lelkészi, közigazgatási értekezleten a református lelkészi kar tiltakozzon a falurombolás ellen. Barátaimmal végigjártuk a székely falvakat, és agitáltunk, különösen Molnár János lelkipásztorral együtt. Megfogalmaztunk egy memorandumot, amelyben arra kértük az illetékes hatóságokat, hogy hagyjanak fel tervükkel, püspökeinket meg arra, hogy akadályozzák meg egyházi közösségeink szétverését és azt, hogy templomaink áldozatul essenek a falurombolásnak. A memorandumot megszavazta szeptember elején a lelkészi kar. Ekkor kezdődött a pokoljárás. Hívattak bennünket a nagyváradi püspökségre, az aradi esperesi hivatalba, majd a temesvári megyei pártbizottságra. Közben a memorandum nyilvánosságra került, a Szabad Európa Rádió beolvasta, valamint a Magyar Rádió Vasárnapi újság című reggeli műsora is foglalkozott vele. Nagy port kavart a tiltakozási akció, és ekkor dőlt el az én sorsom. Menyő községbe száműztek, oda kaptam az áthelyezési értesítést 1989. április 1-jén.
– De ellenállt, nem ment.
– Nem fogadtam el a törvényellenes püspöki áthelyezést, nem engedtem a gonosznak, nem hajoltam meg elvtelenül a hatalom előtt. Mocskos politikai játszmát folytatott ellenem a Ceausescu-rezsim, minden piszkos munkát az aradi esperessel, az egyházi vezetőséggel akart elvégeztetni, hogy úgy tűnjön, mintha ez belső egyházi ügy volna. Azaz nincs nemzetiségi dimenziója, nincs emberjogi vonatkozása az ellenem folyó hadjáratnak. A valóságban a Securitate emberei megfenyegettek, ki akartak lakoltatni, a presbitereket zaklatták, elhelyezték más közösségekbe.
– A templom ablakait deszkával beszögeltette, bezárkózott.
– Tudatában voltam annak, ha ellenállok, az életemet kockáztatom. Nem törődtem vele. Hétről hétre minden vasárnap tájékoztattam híveimet a szószékről, hogy mit szőnek ellenem, és arról is, hogy a tiltakozásból belső száműzetésbe vonulok. A templomból nem mozdultam ki, csak temetésre jártam el, ennek viszont az volt az üzenete, hogy a szolgálatomat még életveszély közepette is ellátom. A botrány egyre dagadt. A Magyar Televízió Panoráma című műsora 1989 júliusában Chrudinák Alajos szerkesztésében lehozta azt az interjút, amelyet még márciusban készítettek velem titokban francia kanadai tévések a falurombolásról. Ebben az interjúban jelentettem ki, hogy le kell dönteni a hallgatás falát. Az interjú olyan megrázó volt, hogy közléséhez a kanadai televízió nem járult hozzá, viszont a magyarországi sugárzása elemi erővel robbant. Ezután élesben mentek a dolgok. Templomunkat november 2-án késsel felfegyverzett álarcosok támadták meg. Emiatt fiunkat, Mátét hazaküldtük a nagyszülőkhöz. Nem sokkal később Újvárosi Ernő presbitert holtan találták a temesvári vadászerdőben. Ez az áldozatos, bátor gyülekezeti tag tekinthető az 1989-es események első áldozatának.
– Egyesek azt mondják, hogy nem is Temesváron robbant ki a forradalom, hanem Bukarestben. Mi erről a véleménye?
– Ennek semmi köze sincs a valósághoz. Mindössze annyi, hogy ha Bukarestben nem robban ki december 21-én a forradalom, akkor a temesvári felkelést vérbe fojtották volna. A tévhit terjesztése része annak a sajátos román történelemhamisítási technikának, amellyel a szemünk előtt lejátszódó dolgokat is képesek eltorzítani. Tény, hogy Temesváron robbant ki a forradalom, sőt Bukarestet messze megelőzték olyan helyszínek, mint Arad, Kolozsvár vagy Marosvásárhely. Temesváron a megfélemlítés eszközeivel éltek, a presbitériumot feloszlatták, a hívek vasárnaponként rendőrök és szekusok sorfala között jöttek a templomba. Megtudtam, hogy december 15-én, pénteken akarnak kilakoltatni, ezért december 10-én kihirdettem a templomban, hogy azon a napon jöjjenek el a gyülekezet tagjai, s legyenek tanúi a mérhetetlen igazságtalanságnak. De nem hittem abban, hogy el fognak jönni. Péntek reggel felkelvén a gyülekezeti takarítónő figyelmeztetett, hogy emberek kezdenek gyülekezni a templom előtt. Az ablakon beadták nekünk a kenyeret és a friss tejet. Délutánra rengeteg ember gyűlt össze, elkergették az ott álló szekusokat. Szabaddá vált a tér, hosszú hónapok után ismét szabad lett a ki-be járás a templomba, a lelkészi irodába. Magyarok, románok és Temesváron élő más nemzetiségűek birtokba vették az utcát. Petre Mot polgármester eljött hozzám küldöttség élén, hogy hagyjam abba a tiltakozást, nem is kell elköltöznöm, csak hirdessem ki az ablakból, hogy minden rendben van, még a betört ablaküvegeket is rendbe hozzák. Éjjel gyertyás emberek élőlánccal vették körül a parókiát, őriztek bennünket.
– Mikor vált fegyveres harccá a szolidaritásból vállalt békés tüntetés?
– Másnap. Szombat reggel jöttek a polgármester emberei, és valóban beüvegezték az ablakainkat, sőt a várandós feleségemhez még orvost is hoztak, mert azelőtt nem engedtek be orvost sem hozzánk. De a megmozdulást már nem lehetett leállítani. December 16-án, szombat este a tömeg csak nőtt, és félóránként ki kellett állnom az ablakba, az emberek kérték, hogy beszéljek hozzájuk. A hatalom azonban megelégelte a csendesnek induló tüntetést. Kezdett eldurvulni az egész, többen jelszavakat skandáltak, hogy le a kommunizmussal. Az volt az érzésünk, provokátorokat küldtek a tüntetők közé azért, hogy a hatalomnak legyen jogalapja leverni úgymond a csőcselék háborgását. Jöttek a katonai járművek vízágyúkkal felszerelve. A tömeg a pártszékház elé vonult, eldördültek a fegyverek, így lett az egyházi szikrából az egész országot beborító láng.
– Hosszú idő után egyetértettek a románok és a magyarok?
– Temesváron körülbelül tíz felekezet és ugyanennyi kisebbségi közösség van, ezek együtt, példás egységben támogatták törekvéseinket. Azt szoktuk mondani, ez volt Temesvár szelleme. Ez emlékeztetett bennünket a XVI. századi erdélyi tolerancia hagyományaira, újrateremtődött egyfajta nemzeti, egyházi szolidaritás. Hozzáteszem, hogy az igehallgató református gyülekezet radikalizálódása és lelki bátorsága nélkül nem lehetett volna elképzelni a később bekövetkezett eseményeket.
– Persze ehhez kellett az ön bátorsága is. Azt is mondják, hogy a romániai forradalom kirobbanását a szovjet, az amerikai, a román és a magyar titkosszolgálatok készítették elő. A titkosszolgálatok vagy a nép forradalma volt ez?
– A mi történetünk önmagában is hiteles történet volt, amelyhez nincs szükség semmilyen spekulációra. A mi népünk, amely kovásza volt a történéseknek, öntudatosan lépett fel, szólt és cselekedett, ehhez nem kellett titkosszolgálati háttér. Viszont hogy a titkosszolgálat hogyan használta ki – mint hajós a széljárást – a körülményeket később, az más lapra tartozik. Nem kétlem, hogy voltak olyan bukaresti és külföldi illetők, akik rajta tartották a szemüket a társadalmi megmozduláson, és megnyergelték az eseményeket. Vasárnap hajnalban bennünket deportáltak Menyőbe, utána én már nem tudom, mi történt Temesváron. Elvitelünk után kezdődtek a sortüzek, az összecsapások, az emberek összefogdosása, megkínzása, kivégzése, a szörnyűségek, amelyek folytatódtak Bukarestben is. A kezdő lépés tehát nálunk történt.
– Milyen hatással volt a romániai rendszerváltásra a magyar rendszerváltás? Volt-e köze a kettőnek egymáshoz?
– Temesvár sem a semmiből támadt, hiszen egész Kelet-Közép-Európában beindult az erjedés, a rendszerváltozás folyamata, és mi, temesváriak figyeltük a magyarországi televízió híreit, sokan látták egyenesben Nagy Imre és mártírtársainak újratemetését. De láttuk a határnyitást a kelet-németországi menekültek előtt, a vasfüggöny lebontását, és kapcsolatot tartottam magyarországi látogatókkal. A Václav Havellel készült interjút is láthattuk a Panorámában. Ezek az események erjesztően hatottak ránk, és tudtam, hogy nem vagyok egyedül.
– Tevőlegesen is bekapcsolódott a politikába, amikor 1989 utolsó napjaiban a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának tagja lett. Nem sokkal később kinevezik nagyváradi püspöknek. Volt remény valódi rendszerváltásra?
– Néhány hétig azt hihettük, hogy valóban elindult a román–magyar megbékélés és a rendszerváltozás. Nagy becsben tartottak engem, Domokos Gézát, Sütő Andrást, és sok magyart vittek a bukaresti minisztériumokba. Király Károly az ideiglenes román vezetőségnek országos alelnöke lett, Doina Cornea román ellenzéki politikust is beválasztották a vezetésbe, Mircea Dinescu ellenzéki költőt is sztárolták. De hamar rá kellett jönnünk, hogy a román hatalom kirakatcélra használt bennünket, a saját legitimációja igazolására. Ezt a leghamarabb Doina Cornea vette észre, 1990 februárjában kilépett a Nemzeti Megmentési Front Tanácsából, aztán nem sokkal később én is vettem a kalapomat, végül a marosvásárhelyi fekete március, a magyarok elleni szervezett erőszak tette be a kaput. Éppen az Egyesült Államok elnökénél, idősebb Bushnál tettem látogatást, amikor a marosvásárhelyi vérengzés híre oda is eljutott. Akkor tettem az első éles hangú nyilatkozatot az Iliescu-rezsim ellen, amelyet aztán több is követett. Ezzel végleg megromlott a kapcsolatom a román hatalommal. Végül is a román rendszerváltozás az erdélyi magyarok számára így futott zátonyra: Iliescu a posztkommunista visszarendeződés élharcosa lett, és ehhez próbálta megszerezni a magyarokat is. Ez egy ideig nem sikerült, de 1996-ban az RMDSZ elindult a hatalom irányába, előbb egy félig demokratikus kormányban vett részt, majd csatlósává vált a román utódkommunista pártnak, amely ma szociáldemokratának nevezi magát. Sajnos a romániai magyar vezetők éppen azt az erkölcsi és politikai többletünket játszották el, amelyet Temesvár révén és az RMDSZ első hőskorszakában megszereztünk.
– Kívülről úgy látni, hogy végre önálló képviselete lett a magyarságnak, vezetői miniszterekként bent vannak a kormányban. Mi a baj? Hiszen a püspök úr 2003-ig tiszteletbeli elnöke volt az RMDSZ-nek.
– Most is RMDSZ-tag vagyok, egyik alapítója a szövetségnek, de a plurális egység korszakát el kell választanunk az egypártrendszerűvé alakuló RMDSZ korszakától. Amíg helye volt az RMDSZ-ben mindenféle színnek, platformnak, gondolkodásnak, addig működőképes volt a szervezet. Ma már a román hatalom számára jól kézben tartható szövetség lett a magyar érdekképviseletből, amely feladta az erdélyi autonómia ügyét, és részjogokra cserélte. Holott a magyarság nagyobb mértékben pusztul, mint 1989 előtt, megállíthatatlanná válik az elvándorlás, az asszimiláció, ha nem változtatunk a jelenlegi helyzeten. Nekünk az általános rendszerváltozáson túl kisebbségpolitikai rendszerváltozásra is szükségünk van, vagyis el kellene fogadtatni egy korlátozott önrendelkezésen alapuló, a működő európai autonómiák példáját követő önálló magyar politikát. Ettől sajnos mind távolabb kerülünk. Ha a kisebbségi törvényt sikerül elfogadtatnia a Markó-féle vezetésnek a román parlamentben, akkor minimum szinten betonozzák be a romániai kisebbségpolitikát és kisebbségi jogokat, amelyen az Európai Unión belül már nagyon nehéz lesz változtatni. Ez ellen harcol, vagyis az autonómiáért küzd az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Székely Nemzeti Tanács és az egyházak.
– Tőkés László életét, pályáját az örökös szembenállás határozza meg. Megéri?
– Ez igazi protestáns örökség. De nem úgy tevődik fel a kérdés, hogy megéri-e, vagy nem éri meg. A becsületesség olykor nem éri meg. Az embernek jobb volna beilleszkednie egy korrupt vagy hazug világba, de amint Luther Márton mondta: másként nem tehetek.
origo.hu
Kifogták a legendás halat, Magyart – fotó
