Ezúttal egy könyv, a napokban megjelent album az ürügy a beszélgetésre. A megfestett fény, ez a címe, alcíme pedig: Díszüveges munkák a történelmi Magyarország építészetében 1945-ig.
– Ilyen munka, amelyben a magyarországi, a Kárpát-medencei üvegfestészet legszebb kincsei lennének összegyűjtve, tudtommal nem létezett. Teljességre törekedtek?
– Naná! Törekedtünk. De nem lehet. Hogyan is lehetne? Kétszer, háromszor ilyen vastag könyvet is szerkeszthettünk volna. Megmondani sem tudom, hányszor rostáltuk át az anyagot, annyi remek képet kellett kihagynunk. Jobb karunkat vagy a balt vágjuk le? – irtó nehéz volt dönteni, mi mindent hagyjunk ki. Próbálom sugallni, ha sikere lenne a könyvnek, talán egyszer majd lehetne második kötete. Semmivel sem lenne szegényesebb az anyaga. Különben ilyen munka valóban nem jelent még meg. Nem sokan foglalkoztak, foglalkoznak a festett ablakokkal. Ne merüljünk nagyon bele a szakmába, de mondok egy példát. A Geyling-műhely bécsi volt, nem magyar, mégis belevettük a könyvbe néhány kőszegi és pozsonyi ablakkal. Bele kellett venni, hiszen sokat dolgoztak Esztergomban, Pannonhalmán, a Felvidéken, szerte a hajdani országban. Keresgéltem róluk szakirodalmat, hát nincs. A Geylingekkel a kutya sem törődik, pedig híres műhely volt. Van egy lengyel egyesület, a Vitrázs kör, én vagyok a magyar tagja. Minden évben szervezünk egy-egy kirándulást, voltunk már Lembergben (ma Lviv, Ukrajna – A szerk.), Wroclavban, Prágában. Budapesten én kalauzolgattam őket, az idén Bécsben jártunk, ahol addig szívóskodtam, míg megkerestük az egykori Geyling-műhelyt. Létezik, de már nem az ő tulajdonukban. Kérdem az új főnököt, aki fogadott bennünket, van-e valami archív anyag az elődről. Á, nincs, ingatja a fejét a pali, mindent elvittek… Ámbár, mondja és lehajol, turkálni kezd, fújja a port egy öreg bútorról, majd előhúz a fiók mélyéről három irdatlan vastag, ódon könyvet. A megrendelések könyveit. Olyan volt, mint egy Jókai-regényben. Egymás kezéből téptük ki a lengyelekkel, hiszen egy ország voltunk. Van azokban a könyvekben minden. Felvidék is meg Galícia, Fünfkirchen, vagyis Pécs, így, németül, meg Schiklosch, meg ki tudja, mi. Gyönyörű kalligrafikus írással, hurkokkal, kacskaringókkal. Ha mi a lengyelekkel nem szimatolunk, ki tudja, mikor kerül elő a sublótból az a három nagy könyv. Amelyeknek a segítségével most majd fel lehet térképezni a Geyling-műhely meglévő hagyatékát.
– Történelmünket ismerve nemigen hiszem, hogy Magyarországon fennmaradtak volna középkori üvegablakok. Melyek a legrégibb festett ablakaink?
– A budapesti Nagyboldogasszony-plébániatemplom, közismert nevén a Mátyás-templom helyreállításakor találtak színes üvegtöredékeket a kutatók, Esztergom Keresztény Múzeumában is őriznek egypár üvegfestményt, amelyek kora a XV–XVI. század fordulójára tehető. Amit megmaradtnak hittünk, az sincs meg, nyoma veszett. A felvidéki aranyosmaróti templom XV. századi, figurális ablakait a Keglevichek kiszedették, kistapolcsányi kastélyukban beépíttették, mára szőrén-szálán eltűntek azok is: csehek, szlovákok, magyarok egyformán nem tudnak róluk semmit. Egy másik, kicsit rejtélyes alak valamikor Mátyás korában működött, „Miko der Ungar”-ként emlegetik a források. Bécsújhely környékén dolgozott, az újhelyi múzeumban voltak gyönyörű ablakai. Szőrén-szálán eltűntek. Hogy az oroszok vagy a németek rabolták el, nem tudjuk.
– Hogyan talált rá a témára, a festett üvegekre?
– Fiatal építészként fölkerültem a Várba egy gyönyörű szép barokk palotába, a műemlékvédelemhez, ahol a főnöknőm megkérdezte, tudok-e rajzolni. Tudok. Mit szólnék, ha a Ferenc körút egyik szecessziós lépcsőházával kéne foglalkoznom? A háborúban – vagy ötvenhatban? – a légnyomás elroncsolta a festett üvegablakokat, azt kellene helyrehozni. Nekiláttam. A hetvenes évek elején járhattunk, nem létezett még városvédő tévéműsor meg ilyesmi. Szépen haladtam, szerettem csinálni, aztán egy nap átpillantottam az udvaron a szomszédba, ahol a liftházon még annál is gyönyörűségesebb üvegeket láttam, mint amin dolgoztunk. Na, ezzel el is voltam veszve, belekeveredtem a témába: elkezdtem fotózni, gyűjteni. Összegyűlt egy csokorra való fotó meg rajz, s én éppen akkoriban jelentkeztem műemléki szakmérnökire, egy posztgraduális suliba, és ott ezt a témát választottam szakdolgozatomnak 1976–77 körül. Egy lélegzettel megírtam, összeállítottam egy könyvet a Corvina Kis Iparművészet sorozatába is, nem jelent meg, éppen ennél a könyvnél döglött be a sorozat. El voltam szottyanva, aztán rábeszéltek, s beadtam doktorinak: Színes üvegablakok a századforduló Budapestjén. Jártam tovább, fotóztam Erdélyben, a Felvidéken, mígnem összeakadtam három építésszel – Obreczán Györggyel, Dörgő Miklóssal, Földényi Györggyel – és két üvegfestővel – Fűri Judittal és Gonzales Gáborral –, fiatalokkal, akik éppúgy szerelmesei az üvegnek. Lestük a pályázatokat, aprópénzek csurrantak innen-onnan, még Amerikából is, nem sok, mindig épp csak annyi, hogy fedezze a benzin és a diafilm költségeit. Előbb elvégeztük az V. kerület teljes felmérését, aztán sorban a többiét is, felosztottuk egymás között a megyéket. Ha külföldön jártunk, Erdélyben, az Őrvidéken, a Délvidéken, ott is fotóztunk. És egyszer csak összeállt a könyv anyaga. Betoppant hozzánk Vizi Péter, a Geobook kiadó tulajdonosa, aki fantáziát látott a dologban. Elég kilátástalannak tűnt a megjelenés, mert ez egy hatalmas, drága könyv, sokáig hiába pályázgattunk, aztán mégis megkaptuk a támogatást a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától.
– Az Országépítő című lapban, a Kós Károly Egyesülés folyóiratában azt írta, hogy véletlenül lett építész.
– Apám parasztgyerek volt, saját erejéből és tehetségéből lett mérnök, így aztán elvárta, hogy a gyerekei kitűnő tanulók legyenek. Szókimondó, konok nagy magyarok voltak a nagyszüleim és a szüleim is. Anyám is, aki – Guzmits lányként – horvát eredetű családból származott. Anyai nagyszüleimnek mozaiklap-készítő kisüzemük volt egy Vas megyei faluban. Csodálatos, L alakú parasztpolgárházban éltek. Budára jártam gimnáziumba, humán tagozatra. Jó tanuló voltam. Apám nagyon akarta, hogy kohómérnök legyek, én meg nem tudtam, mit szeretnék, csak azt tudtam, hogy azt aztán semmiképpen. Rajzolni és festeni mindig szerettem, de művészeti iskolába nem mertem jelentkezni. Újságíró. Azt el tudtam képzelni. Könnyen írtam, könnyen írok ma is. Leginkább bölcsész lettem volna, ha apám hagyja. Végül a műszaki egyetemen kötöttem ki, a jó szerencse a rajz tanszékre vezérelt: megtetszettek a falakon látható szabadkézi rajzok. Azt is mondhatnám, hogy őrült nagy csalódás volt az egyetem, most mégis inkább egy fontos, szép pillanatot idéznék fel. Pogány Frici bácsi a kor, a hely és az ember építészetet meghatározó szerepéről tartott diavetítéssel illusztrált előadást. Körbeutaztuk a földet. Kezdtük Egyiptomban, a piramis és a szfinx emberen túli, időtlen magánya lenyűgözött, aztán Görögország, a görög templomok szoborszerű, mégis emberi léptékű romjai, a velencei lagúnák festőisége, andalúz patiók napsütötte világa, a mediterrán szigetek hófehér meseházai után egyszer csak szelíd, akár jellegtelennek is mondható dimbes-dombos táj jelent meg a vetítővásznon, enyhe lankák, kanyargó jegenyesor. Hazaértünk, mondta Pogány Frici bácsi. A teremben olyan csönd támadt, hogy a légyzümmögést is hallani lehetett. Az egész évfolyam úgy gondolta, ez a kép, ez a látvány, ez a táj a legszebb. Én még akkor sem tudtam, hogy építész leszek-e valaha, de azt bizonyosan éreztem, hogy nekem itt a helyem, s ha egyszer netán mégis házakat fogok tervezni, akkor azt itt akarom tenni, és megpróbálom azokat a házakat idevalókká formálni.
– Tagja a Kós Károly Egyesülésnek. Kik vannak ott? Mi ez az egyesülés?
– Az egyesülés több mint másfél évtizede létezik. Minden tagja annak az organikus építészetnek az elkötelezett híve, amelynek Magyarországon Makovecz Imre az egyik legnevesebb szellemi atyja. Példaképünknek mindnyájan Kós Károlyt tartjuk. Építészetileg és emberileg is. Az egyesülés segíti a fiatal építészeket, felelevenítve a hajdani céhes vándorlás hagyományát. Azok a frissen végzett fiatalok, akiket felveszünk a hároméves mesterkurzusunkra, az egyesülést alkotó és fenntartó műhelyek közül hatban eltöltenek egy-egy félévet. Vándorolni kell, hat szemeszter az hat építész, hat műterem, hat mester. És ez nemcsak a fiataloknak, nekünk, öregeknek is jó. Ismételni, mesélni, újra és újra mindent átgondolni, bennük és általuk felfrissülni, megújulni. Tavaly, a december ötödikei népszavazásnak mondott arcpirító cirkusz után kitaláltuk, hogy a Kós Károly Egyesülés – saját eszközeivel kompenzálandó kicsit a méltánytalanságot, a bűnt – létrehozza az erdélyi tagozatát. Három erdélyi vándorunk volt eddig. Bukarestben végezték az egyetemet, aztán jelentkeztek, hogy végigcsinálnák a három évet, a hat szemesztert. Ők hárman, amint ígérték is, hazatértek a tudásukkal. Ők ma az egyesülés erdélyi tagozatának a magja, a csírája.
– Sokan azt hiszik önről, hogy erdélyi.
– Az is vagyok. Olyan értelemben, hogy soha nem vettem tudomásul, hogy a két szerencsétlen háború után nekünk csak ez a 93 ezer négyzetkilométer maradt. Magyar vagyok, tehát erdélyi is. Én évente inkább háromszor-négyszer járok Erdélyben, mint egyszer sem. Emiatt például nem voltam Görögországban. Érdekes történet ez. Negyvennégyben születtem egy Vas megyei kis faluban, a Dunántúlon, a nyugati határszélen. Akkoriban már a pincében kucorogtak a szüleim a bombázások miatt, fateknő volt a bölcsőm, aztán az oroszok elől menekülve bezuhant egy kolozsvári család. Tán távoli rokonok, még a nagyszülőknél is meszszebbről, megtaláltak minket, velem korú gyerekkel jöttek ők is. Aztán együtt menekültünk tovább nyugat felé, egészen Gmundenig. Ebből aztán olyan erős barátság kerekedett, ami a rokonságnál is szorosabb köteléknek bizonyult. Ötvenhat után amint lehetett, a szüleim rögtön felkerekedtek Erdélybe, engem persze vittek magukkal. Sokat jártak, jártunk a másik hazába. Kese György volt a barátunk, neves kolozsvári nőgyógyász, annak meg barátja Miklóssy Gábor, a nem kevésbé neves festő. Nagy tudású, européer emberek voltak, nekem, a kisdiáknak nagyon imponáltak. Mondhatom, szinte többet tanultam tőlük, mint itthon az iskoláimban. Kese a nőgyógyászat és a szülészet elméleti kérdéseit boncolgatta, a nemi hormonok szerepét vizsgálta, kísérletezett. Miklóssy egyszerűen mindenhez értett, a zsidóság múltja, szerepe, tragédiája éppúgy foglalkoztatta, mint a színelmélet. Gyurka bácsiról még az jut az eszembe, hogy esténként felmentünk a Feleki-tetőre, és ő ott mindig elmondta, kicsi Bandi, érzed ezt a fuvallatot, ez már a havasokból jön, hátha egyszer elhozza a szabadságunkat is.
– Hogyan került Kolozsvárról a Gyimesekbe?
– Kolozsváron lassanként meghaltak az idősebb barátok, a gyerekeik kitelepültek. Egyszer csak nem volt kihez járni. De Erdélyről nem lehetett lemondani. Irány a Székelyföld. Amúgy is gyerekkori vágyam volt, hogy eljussak Gyimesbe. Ahol a szűk völgyekben, a fenyőerdők ölelésében egy fakitermelő, szénagyűjtő, állattenyésztő életmód konzerválódott a maga népi kultúrájával, szokásaival, zenéjével, építészetével. Szüleim úgy mondták valaha, hogy ez a világ legszebb magyarok lakta helye. A titokzatos Gyimes! A vágyakozásomat csak erősítette, hogy a szüleimmel soha nem sikerült eljutnom oda, mert az ötvenes–hatvanas években a hágóról mindig visszafordítottak minket a milicisták. Hol azt mondták, javítják az utat, hol azt, hogy kiöntött a víz, de a hágóról mindig visszaküldtek. Szépvízig jutottunk, tovább sosem. A romániai forradalom után valamicskével azt mondtam egyszer a sepsiszentgyörgyi barátaimnak, hogy gyerünk, próbáljuk meg: menjünk el Gyimesbe. Ott voltak a hágón a rendőrök most is, de volt köztünk egy fogorvosnő, tűzrőlpattant székely menyecske, az aztán rendesen lekapta a tíz körméről a kötődő milicistát. „Ide figyeljen – mondta –, magának semmi köze hozzá, hogy hová megyünk, maga elkérheti a hajtásit, a jogosítványt, megnézheti, hogy villog-e a lámpa, de hogy hová megyünk, ahhoz magának semmi köze!” A földi paradicsomba érkeztünk. A kivágott fák törzsének domborulataira rásimul, varázslatosan, sejtelmesen hullámzik a gyepszőnyeg, karámok és léckerítések szabdalják a lejtők zöld bársonyát, mindenütt zsindelyfedelű boronaépületek. Megaludtunk egy háznál, hajnalban pedig – szenvedélyes gombász vagyok – elbóklásztam a ház körül. Alig valamivel odébb fantasztikus kis hegyoldalra bukkantam. Meseszép táj, az egyik fenyő tövénél kristálytiszta forrás fakad. Egy gyönyörű kis hegyi legelőt csobog körbe a Boros-pataka. Hát ezt meg kell venni! Egy sepsiszentgyörgyi és egy magyarországi építész cimborámmal, no meg egy holland, fríz pszichológus barátunkkal meg is alapítottuk a múzeumot. A skanzent. Ma tizenöt házból áll. Szétszedjük az öreg boronaházakat, beszámozzuk, aztán újra felállítjuk. Múzeum, de nem halott, hanem élettel teli: nyaralni is el-eljövünk, egyetemistákat hozunk, a nyári táborozáson a diákok maguk állítják fel a házakat, megismerik a régi fogásokat, olykor konferenciácskákat tartunk. Használjuk az épületeket.
– Cserepek, hajdani búcsús giccsek, százéves emlékbögrék, öreg kályhacsempék, vénséges bútorok közt él. Egyik fia kovácsoltvassal dolgozik, tűzhelyeket, kemencéket épít, a másik az agyaghoz, a kerámiához ért. Imádja, amit csinál, mintha még a szakma, az építészet is játék lenne önnek.
– Az is. Szentbékkállán egy eldugott szőlőhegyi házba készítettem egyszer egy kerámiát. Egy békát, egy békaszentet. Bele is helyeztük szépen a szoborfülkébe. A fiaim kicsik voltak még, imádták ezt a kis szent békát. Ezt élvezték, ezt komolyan vették. Szent Benedek-Kálla: a valóság túlságosan is komoly, rideg volt nekik. Egykori főnök asszonyom, Lipták Irén, akit nagyon szerettem, olykor megcsóválta a fejét: te, André, mondta, az építészet nem vicc. Igaza volt, hiszen az építészet nagyon erős nyomot hagy a világban. Nézzük csak meg a falvainkat, a városainkat. Szinte semmi sem maradt, minden hagyományos szerkezetet megbontottak, szétziláltak, ocsmány a mai magyar épített környezet. Igen, az építészet nem vicc. De akkor legyen szentség. Vagy játék.
origo.hu
Kiderült, hogy mikor indul a magyar űrhajós a Nemzetközi Űrállomásra
