Sztereotip történet

Kesernyésen azt mondhatnánk: aligha van ránk jellemzőbb történet, mint az, amelyik bizonyos nyomdászati eljárás hazai megjelenéséről szól. Dióhéjban benne van minden szerencsénk és szerencsétlenségünk: az invenciózus magyar elme leleménye, a hivatali kicsinyesség és a személyeskedő rosszindulat találkozása.
Történetünk a XIX. század elejére és az egyetemi nyomda háza tájára kalauzol. 1818 után a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda egyre több kiadványán, elsősorban tankönyvek címoldalán olvashatjuk a következőket: Typis Regiae Universitatis Hungaricae, Stereotypio Watsiano. E könyvek John Watts amerikai nyomdászmester munkájának és az általa meghonosított sztereotip eljárásnak a gyümölcsei.
A sztereotípiával a fölösleges munkát és a relatív anyagveszteséget akarták megtakarítani a nyomdászok. Ha ugyanis néhány évvel a megjelenést követően egy kiadvány utánnyomására lett szükség, akkor elölről kellett kezdeni a szedést, újból elvégezni azt a munkát, amelyet már megcsináltak egyszer. A fölösleges munkaszaporítás ellen hosszú ideig az volt az egyetlen megoldás, ha a nyomtatás befejezésével félretették a kész szedést. Így azonban nem lehetett a betűket újrahasznosítani, esetleg kihasználatlanul állt a nyomda ólomkészletének nagy hányada valamelyik raktárban. Márpedig bizonyos kiadványtípusokból valószínű volt, hogy utánnyomásra lesz szükségük. Ilyenek voltak a tankönyvek és a liturgikus munkák, biztosra azonban még ezekben az esetekben sem mehettek a nyomdászok. A feladat olyan eljárás kidolgozása volt, amely úgy őrizte meg a szedést, hogy használatához nem kellett haszontalanul hevertetni a betűkészletet.
Az új eljárást az edinburghi William Gednek (1696–1749) tulajdonítja a nyomdászat története. A skót aranyműves a kész szedésről gipszmintát készített, s ha szükségessé vált, ezt a mintát öntötte ki ólommal. Az eredeti ólomszedés tehát már nem kellett, elég volt az olcsó gipszet raktározni. Ilyen levonat alapján készített ólomlemezekről nyomtatta ki Ged James nevű fia 1739-ben Sallustius egy kötetét. Ez az eljárás még nem terjedt el széles körben, de a kísérletezést több nyomdász is folytatta, mígnem Claude Genoux lyoni szedőmester 1829-ben nem szabadalmaztatta a papírmatricát, amely már rotációs gépek íves nyomóformáihoz is használható volt.
Az egyetemi nyomdában azonban nem kellett volna külföldi eljárásokat követni, hiszen Bikfalvi Falka Sámuel (1766–1826), az erdélyi, fogarasi születésű betűmetsző és rézkarcoló művész, a betűmetsző és betűöntő műhely vezetője önálló eljárással kísérletezett. Falka először Bécsben csiszolta tudását, és Mannsfeld messze földön ismert betűmetsző műhelyében szeretett volna álláshoz jutni – sikertelenül. Mannsfeld nem fogadta tanítványai közé, ezért Falka a festőakadémián tanult. Hamarosan elsajátította az acélmetszés, a betűkészítés mesterségét is, sőt olyan tökélyre fejlesztette tudását, hogy Mannsfeld az általa készített betűmintákat párizsinak vélte, s álmában sem gondolta volna, hogy a gyönyörű sorozat az általa tanítványnak alkalmatlannak ítélt fiatalember munkája.
Bikfalvi Falka Sámuelt 1798-ban szerződtették az egyetemi nyomda betűmetsző és betűöntő műhelyének élére. A mester igazi nagyüzem vezetője lett, 1810-ben tizenhat munkás dolgozott a keze alatt, s nemcsak az egyetemi nyomda számára készítettek szebbnél szebb betűkészleteket, hanem egri, esztergomi, debreceni, kolozsvári és pozsonyi megrendelőknek is dolgoztak, sőt a bolgár és a szerb könyvnyomtatás kezdeti időszakában is nagy szerepet játszott. Kazinczy nagy elismeréssel adózott az Európa-szerte igen modernnek számító, elegáns tipográfiának, amelyet számtalan jutalommal és díjjal is kitüntettek. Mégsem volt felhőtlen Falka Sámuel élete, hiszen sokkal több feladattal terhelték meg, mint amennyit el tudott végezni. Ráadásul alighanem nehéz természetű ember is volt; 1811-ben még tanítványai is elszöktek mellőle.
Talán Falka kellemetlen modora is közrejátszott a nyomda gondnokával, Sághy Ferenccel elmérgesedő viszonyában. Sághy mintha nem értékelte volna kellőképpen Falka Sámuel újításait, az új rendszerű, kis nyomtatványok előállítására alkalmas fasajtót vagy a sztereotípiát. Hogy nem a Falka által kikísérletezett módszert honosította meg az egyetemi nyomda, azt azzal magyarázzák a nyomdatörténészek, hogy a XVIII. század végén, XIX. század elején még nem volt igény az új eljárásra. Talán csakugyan így van, bár nem ismerjük Falka eljárásának lényegét, s nem készült pontos kimutatás arról, milyen mennyiségű könyv utánnyomására volt szükség ebben az időben.
A történetben sok tehát a bizonytalanság, az azonban tény, hogy az egyetemi nyomda nem Falka újítását honosította meg, hanem Sághy tanácsára egy amerikai nyomdászt, John Wattsot szerződtették 1818. december 7-én jókora fizetéssel és szokatlanul nagy hatáskörrel. A megkeseredett Falka Sámuel számtalan sérelmére emlékezve összeszövetkezett azokkal, akik a változások ellenségei voltak, elsősorban Rottweiler Mátyás helyettes gondnokkal. Feljelentették Wattsot és Sághyt, memorandumot szerkesztettek, áskálódtak annak rendje és módja szerint. Falka bizonyára pontosan tisztában volt azzal, hogy az új eljárás szükséges, ám sértett hiúsága felülkerekedett józan eszén. Sághyt a vádak hatására felfüggesztették, fizetése kétharmadát letiltották, Watts szerződését 1824-ben váratlanul felbontották.
Bikfalvi Falka Sámuel két évvel élte túl a nagy intrikát: 1826. január 20-án halt meg. Gyönyörű munkái, elegáns betűi, metszetei – John Watts sztereotip eljárással készült könyveivel együtt – egy szomorú históriának az utókorra maradt dokumentumai.