Professzor úr, kérem, hogy beszélgetésünk elején vázolja: Európában az egyház és az állam viszonyának hány modelljét ismerik?
– Kissé egyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy három fő modell létezik. Két szélsőséges és igen nagy számú „középmodell”. A szélsőséges modellek egyik végén találhatjuk az államegyházat, míg a skála másik végén az egyház és az állam teljes elkülönülésén alapuló formát találjuk, amit Franciaországban „laikus”, vagyis világi modellnek neveznek. A két szélsőséges alakzat között helyezkedik el az európai államok zöme. E közbenső modellhez tartozó országokban az egyház és az állam viszonya a történelmüknek megfelelően alakult ki.
– Mondana konkrét példákat a modellekre?
– Az államegyházi modellek példái: Anglia, a skandináv országok legnagyobb része – Svédország kivételével, ahol 2000-ben szűnt meg az államegyház – és Görögország, ahol az ortodox egyháznak rendkívül sajátos szerepe van. Ami a másik végletet illeti, ahol rendkívül élesen válik el az állam és az egyház, mint Franciaországban, igen kevés a példa. E tekintetben beszélhetnénk még Törökországról is, ha már az Európai Unió tagja lenne, de a török tagság még nem eldöntött kérdés. Noha az Európai Uniónak nem tagja, különleges helyet foglal el Svájc, mivel ott az állam és az egyház viszonya eltérő a 23 kantonban. Vannak „laikus” kantonok, mint például Genf, és vannak olyanok, ahol az állam és az egyház szimbiózisban működik, tehát együtt él. Vannak végül a kettő között álló kantonok, ahol különféle mértékű az egyház és az állam összefonódása. A közbenső modellt illetően Svájcban és Európában is igen nagy a változatosság. Itt beszélhetünk az úgynevezett konkordációs államokról, vagyis azokról, amelyek konkordátumot, tehát megállapodást kötöttek a Szentszékkel. A Vatikán egyébként minden, az Európai Unióba újonnan lépett állammal, mint például Magyarországgal, kötött egy ilyen konkordátumot. Ez nem vonatkozik a régi tagországokra, amelyek nem mindegyike kötött megállapodást Rómával. Franciaország viszont már száz évvel ezelőtt felmondta a konkordátumot. Belgium pedig sohasem kötött ilyet a Szentszékkel független állammá válása, vagyis 1830 óta. Vannak olyan országok, ahol felülvizsgálták a megállapodást. Mint Portugáliában és Spanyolországban Franco tábornok uralmát követően. Ezen államok a saját országukban a legfontosabb egyháznak, a katolikusnak előnyt biztosítottak. Olaszországban pedig, amikor 1984-ben módosították a Mussolini idején kötött konkordátumot, úgy gondolták, hogy a többi vallást is azonos szintre kell emelni, és így az olasz állam 1985 óta a különféle egyházak vezető szerveivel különmegállapodásokat köt, illetőleg igyekszik kötni. Vagyis a Szentszékkel megállapodást kötött államok csoportjában vannak olyanok, amelyek más egyházakkal is kötöttek egyezményeket, és így ezen egyházak ugyanolyan vagy hasonló kiváltságokkal rendelkeznek, mint a katolikus. Ez a helyzet már hasonló az államegyházi modellhez. Belgiumban már a független állam megszületésekor úgy határoztak, hogy az állam és az egyház külön életet él. Ezért nem újították meg a korábban létező konkordátumot. Ennek ellenére a belga állam a katolikus egyházat segítette, mert ott egy „jóindulatú elválasztásról” van szó. Ennek kifejeződése, hogy a belga alkotmány előírja az állami gondoskodást a papságról. Ez egyébként pontosan így van a Luxemburgi Nagyhercegségben is. És hogy milyen papságról van szó? A „komoly vallások” klérusáról. Vagyis azon vallások papságáról, amelyek vagy már „komolyak”, vagy „komollyá” váltak. Belgiumban nyilvánvalóan ilyen a katolikus egyház, hiszen a lakosság mintegy háromnegyede katolikus; a protestáns egyházak, az anglikán egyház és a zsidó közösség.
– Angliában is tapasztalhatók lazulási tendenciák?
– Hogyne. Ott például különféle felekezetek kifogásolták, hogy az anglikán egyház, illetve Isten káromlása esetén csak az államegyházat védik. Néhány éve azon folyik a vita, hogy minden egyháznak az istenére vonatkoztassák-e ezt a káromlásellenes törvényt. Az Egyesült Királyságban ugyanakkor már hosszú ideje lehetővé teszik azt, hogy ne csak az anglikán egyház, de a más felekezet felavatott szolgái előtt kötött házasság is hivatalos aktus legyen. Vagyis Nagy-Britanniában nem kell párhuzamos házasságot kötni, azaz elég elmenni a templomba, és nem kell felkeresni a polgári anyakönyvvezetőt. Most pedig nézzük a másik szélsőséges modellt, Franciaországot, ahol az államot és az egyházat szigorúan elválasztották. Ott az állam semmilyen egyházat nem ismer el a támogatás tekintetében. Ugyanakkor 1905-ben kijelentették, hogy az egyházaknak elismerik a jogát a vallásgyakorlás eszközeinek (templomok, iskolák stb.) birtoklására, és meghagyták, hogy rendelkezzenek vallásuk gyakorlására és híveik érdekében a már meglévő vagyonukkal. Ez tehát egyfajta ajándékot jelentett, hiszen az állam azt mondta: noha a miénk a tulajdonjog, ti rendelkezhettek a vagyontárgyakkal, az ingatlanokkal és a többivel. Vagyis az egyházak „bérlőként” szerepeltek, és ez azt jelentette – akár egy lakás bérlőjénél –, hogy az állam gondoskodott a nagyjavításokról. Így azután ma a francia egyház rendkívül boldog, hogy az egyházi ingatlanoknak nem tulajdonosa, hanem bérlője, és így nem kell fizetnie a nagyobb helyreállításokat.
– Akkor még az ön által „szélsőségesnek” nevezett francia modell sem a tiszta elválasztás mintája?
– Teljesen így van. Hiszen a francia állam segít katedrálisok helyreállításában vagy újjáépítésében. Sőt Franciaországban vita folyik arról, hogy a pápa látogatását és annak melyik elemét ki és milyen mértékben finanszírozza. Franciaországban a másik komoly probléma a szekták elleni harc. Vannak olyan szekták, amelyeket „gyanúsaknak” és veszélyeseknek tekintenek, és amelyek ellen harcot folytatnak. Így például 1996-ban a francia nemzetgyűlés úgy döntött, hogy a „gyanús mozgalmakról” jegyzéket tesz közzé. Vagyis míg 1905-ben semmiféle kultuszt nem ismert el, a francia állam 1996-ban közzétette a neki nem szimpatikus szekták listáját. Belgiumban pedig van egy szűk lista, amely a rokonszenves felekezeteket tartalmazza. A belga kormány ezekről azt mondja, hogy a társadalomnak hasznosak.
– Ez egy kézzel fogható lista?
– Nem teljesen, de gyakorlatilag igen. Azon kultikus közösségekről van szó, amelyeket a belga állam nem segít. De e példákkal csak azt igyekeztem érzékeltetni, hogy milyen nehéz tiszta modellekről beszélni. Vagyis: vannak olyan államok, ahol pozitív módon nem ismernek el semmilyen egyházat, de negatív módon bizony megemlítenek egyes vallási közösségeket. És vannak az elválasztásnak vitatott kérdései. Itt van például a muzulmán nőknek a kendő iskolai viselését megtiltó törvény Franciaországban. A francia állam a tiltást is az állam és az egyház elválasztásának tekinti. Az amerikaiak viszont egyáltalán nem értik ezt a francia tilalmat a muzulmán nők kendőviselésével szemben. Hogy van az – kérdezik az amerikaiak –, hogy Franciaország, amely a szabadságnak, valamint az államnak az egyháztól való elválasztásának a hazája, betilt egy vallási jelképet az iskolákban? Az európaiaknál viszont fordított a helyzet. Főleg a franciák esetében, akik egyszerűen nem fogadják el, hogy a parlamentben imádkozzanak, vagy hogy a politikában Isten nevében szónokoljanak. Vagyis az európaiak az amerikai modellt gyakran úgy tekintik, mint ahol a vallás túlzottan beavatkozik a civil életbe.
– A „liberális” skandináv országokban viszont államegyház működik.
– A legtöbb skandináv államban a francia modelltől teljesen ellentétes államegyház működik. Vagyis szemben a francia modellel, ahol az egyház egyáltalán nincs „benne” az államban, a skandináv országokban épp fordított a helyzet. Az egyház teljes mértékben jelen van az államban. Ugyanakkor ezen országokban tagadhatatlanul lejátszódik egy szekularizációs folyamat, főként azért, mert a lakosság igen jelentős módon nem mutat érdeklődést a vallás iránt. Érdekes módon az ottani egyházak a leggyengébbek egész Európában. Vagyis levonhatunk egy bizonyos következtetést, hogy egyes államokban a társadalom végzi el a világiasítási folyamatot, amelyet máshol az állam végzett el.
– Míg Angliában az állam és az egyház teljesen összeforrt.
– Teljesen. Az anglikán egyház státusa megegyezik a királynőével. Persze ott is megfigyelhetők bizonyos ellenáramlatok. Például megkérdőjelezték a püspökök jelenlétét a brit felsőházban. Vagy ott van az a tény, hogy a brit törvények a világháború óta elismerik a válás és az újraházasodás intézményét. Míg az anglikán egyház nem ismeri el. Az anglikán egyház szemében az egyszer megkötött házasság megbonthatatlan. Vagyis vannak bizonyos feszültségek a parlament és az anglikán egyház között. Károly herceg tehát a polgárjog szerint elválhat és újraházasodhat, de az anglikán egyház szerint nem. Összességében nézve tehát nem beszélhetünk egy együtt hangzó két zenekar nagy harmóniában kibontakozó szimfóniájáról. Azaz a különféle modellek némileg közelednek egymáshoz.
– Az államegyház modelljét követő országokban kötelező a gyerekeknek a hittanórákon való részvétel?
– Az Európa Tanács úgy döntött, hogy egyetlen vallás oktatása sem lehet egyeduralkodó. Vagyis választani lehet a különféle oktatások közül. Vagy erkölcstant választhatnak a gyerekek. Vagy pedig – mint önöknél – felmentés kapható mindenfajta ilyen jellegű oktatás alól.
– Németország is megállapodás alapján működik…
– És mint ilyen, jelentős támogatásban részesíti az egyházakat. Nemcsak a katolikus, hanem a protestáns felekezeteket is. Ott egy egyház tagjának kötelezően be kell fizetnie az egyházi adót, de ha a polgár a közösséget elhagyja, akkor nem kell teljesítenie kötelezettségét. Spanyolországban például más a helyzet. Ott az állam beszedi az egyházi adót, minden évben megkérdezve, hogy azt melyik felekezetnek juttassa el. De ott mindenkinek be kell fizetnie az egyházat támogató állami adót, mégpedig ugyanazon mértékben, függetlenül attól, hogy kit akar vagy nem akar támogatni. Ugyanez a helyzet Olaszországban is. Tehát e két latin országban az adóalanyok állampolgárként fizetnek adót, míg Németországban hívőként. Viszont Spanyolországban és Olaszországban – és Portugáliában vagy Magyarországon is – az adófizetők azt is meghatározhatják, hogy az egyháznak valamilyen karitatív feladatát támogassák. A kérdés az, hogy ezek a szubjektív és objektív adózási kritériumok milyen módon forrják ki magukat az egyházi támogatás területén Európában.
– Európában rohamosan nő a muzulmánok száma. Hogyan „kezeli” az ő igényüket az állam?
– Belgiumban, Franciaországban és Spanyolországban megkísérelték, hogy a muzulmán közösség megegyezzen, ki képviselje őket az állammal folytatandó tárgyalásokon. A közhatalomnak ugyanis tárgyalnia kell valakivel. Belgiumban az iszlám 1974-es elismerése óta hajtogatják a muzulmánoknak, hogy ők is részesülhetnek mindabból, amiből a többi jelentős – „komoly” – vallás, ha választanak egy képviselőt. De mivel harminc éven át erre képtelenek voltak, így a belga állam nem tudott segíteni rajtuk. Egészen ez évig, amikor a muzulmánok már választottak képviselőt, és így megoldódik az ő támogatásuk is. Ehhez természetesen objektív kritériumokat is teljesíteni kell. Például ahhoz, hogy egy mecsetet az állam fenntartson, és az imámot fizesse, megfelelő számú hívőnek kell látogatnia.
– Görögországban a nem ortodox, tehát a nem államvalláshoz tartozó egyház templomának építését ki dönti el?
– Görögországban hiába kéri a közigazgatási egység hatósága, hogy építsenek egy új templomot. Azt az ortodox egyház mondja meg az államnak. Az ortodox egyház privilegizált helyzetben van, és természetesen nem akarja, hogy „versenytársa” jelenjen meg egy területen. Így azután mintegy tíz éve az Európai Emberi Jogi Bíróság évente ítéli el Görögországot. Például azért, mert egy adott faluban valamelyik vallás vagy szekta képviselői nem építhetnek maguknak imahelyet.
– Belgiumban hány emberre van szükség az állam által elismert vallási közösség alakításához, amelyet az állam azután a többihez hasonlóan segít is?
– Belgiumban a törvény erre nem ad számszerű választ. A belga kormány ad rá választ, mégpedig a belga hagyományt követve. Ma mondhatjuk azt, húszezer emberre van szükség ahhoz, hogy az ügyben megkezdődjenek a tárgyalások az állammal. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy bárkinek ne legyen joga bármilyen kultikus egység megalapítására, hitéleti helyek építésére. De ez nem jelent állami segítséget. Azt is hozzá kell tenni, hogy az nem elég, ha valaki bejelenti szándékát, és azt mondja, hogy egy vallásnak – például a buddhizmusnak – Belgiumban húszezer híve van, hanem az adott közösségnek legalább húszezer aktív tagjának kell lennie.
– A belga egyházak gazdasági tevékenységükre fizetnek adót?
– Hogyne. Az egyházakat csak nonprofit tevékenységük után finanszírozzák. Vagyis kizárólag a kultikus célú tevékenységeit. Ha például könyvkiadójuk van, annak ugyanúgy kell adóznia a nyeresége után, mint bármilyen más gazdasági vállalkozásnak. De ez például Olaszországban másként van, ahol az egyház nyereséges vállalkozásai egyfajta köztes helyzetben vannak, vagyis nem úgy adóznak, mint a közönséges vállalatok, de nem is adómentesek – ellentétben például az Egyesült Államokkal vagy más országokkal, ahol az egyházak nyereséges vállalkozásai adómentességet élveznek. Tehát ebből is látható: itt sincs egységes modell, hanem a helyi hagyományokból kinövő és így eltérő szokások.
origo.hu
Ez vár a magyar nyugdíjasokra 2025-ben – jó hír érkezett
