Egyre többet emlegetik, hogy a gyermekek kreatív fejlődését befolyásolja a művészeti készségtárgyak gyakorlása. Mióta foglalkozik ezzel a tudomány?
– Bardóczi Ilona és Pléh Csaba már a hetvenes évektől folytattak kutatásokat, arra keresték a választ, hogy az iskolában alkalmazott Kodály-módszer befolyásolja-e a gyerek intellektuális kreatív fejlődését. Megállapították, hogy a kreativitást alapvetően javítja, ha valaki rendszeresen énekel, különösen, ha azt kórusban teszi. A kórus ugyanis növeli a kohéziót, közösségi élményt ad, és ez napjainkban, amikor az atomizáció, az individualizálódás a szemünk előtt játszódik le, különösen fontos. A művészet és a kreativitás összefüggéseit azonban jóval korábban is érzékelték. Az első iskolareformer tulajdonképpen Konfuce volt, a 2500 évvel ezelőtt élő híres kínai filozófus és társadalomtudós, aki meghatározta Kína további fejlődését. Reformjainak lényege az volt, hogy rájött arra: a korabeli szétesett kínai államot csak úgy lehet harmonizálni, ha az iskolák megfelelő államférfiakat nevelnek. Államférfi alatt természetesen értelmiségieket értett, olyanokat, akik képesek vezető pozíciókat is betölteni és az ország érdekében közreműködni. Konfuce ugyanis azt vallotta, hogy a zene-, az ének- és a tánctanítás nélkülözhetetlen az iskolában, és a többi tárgy mellett ezekre is nagy hangsúlyt kell fektetni. A kínai társadalom ezt a gyakorlatot – némi változtatással – a mai napig megőrizte. Néhány éve Kínában jártam, és elvittek a pekingi zeneakadémiára, ahol megismerkedtem a módszereikkel: óriási számban képezik az ének- és zenepedagógusokat, pontosan abból kiindulva, hogy az iskolákban ezekre szükség van, de ugyanígy a rajz és a költészet is mélyen integráns része az oktatásnak. Meggyőződésem, hogy a kínai társadalom sokat csodált gyors fejlődéséhez ez a fajta művészeti nevelés is hozzájárul, s ugyanez vonatkozik egyébként Japánra is. Szó volt mostanában a művészeti iskolák nehéz helyzetéről és a tervezett elvonásokról, ez természetesen elfogadhatatlan, de szeretném hangsúlyozni, a kínai példát tartom követendőnek, és úgy érzem, a délutáni foglalkozások mellett fontos lenne, ha a művészetoktatás minden általános és középiskolában megfelelő súllyal lehetne jelen egészen a gyermekek tizennyolc éves koráig. Sajnos úgy tűnik, a jelenlegi oktatáspolitika ezeket a tárgyakat szükségtelennek tartja, és minél jobban igyekszik kiszorítani a tantervből.
– Pontosan hogyan befolyásolják a készségtárgyak, vagyis a tánc, a zene, a képzőművészet a kreativitás fejlődését?
– A felnőtt személyiség kifejlődése a fiataloknál tulajdonképpen féloldalas, hiszen elsősorban a verbális, az intellektuális vagy logikus gondolkodásra nevelés kap hangsúlyt (ez mind az agy bal féltekés tevékenysége), ugyanakkor létezik egy másik fajta, szintén nagyon fontos kommunikáció, ami a jobb féltekéhez tartozik, és kiegészíti a bal féltekés tudást: például a muzsika és bizonyos vizuális képességek. Mindez azért fontos, mert maga a kreativitás is elsősorban a jobb félteke képessége, amelyet azonban nem készen kapunk, hanem kisgyermekkortól kezdve ki kell fejleszteni. Ma már tudományosan is bizonyított, hogy a készségtárgyak gyakorlása vagy éppenséggel a passzív befogadása, mint a zenehallgatás vagy a múzeumlátogatás, növelik a kreativitásunkat. Egyszerűen nem tudom megérteni, amikor modernebb iskoláról, modernebb oktatásról, modernebb nevelésről beszélünk, akkor hogy lehet elfelejtkezni a jobb féltekének ezekről a tulajdonságairól, amelyek egy teljesebb emberi személyiség kialakulásához feltétlenül szükségesek.
– Beszéltünk az auditív és a vizuális művészetekről. A mozgás hogyan kapcsolódik ehhez?
– A készségtárgyakhoz ilyen szempontból a testnevelés is hozzátartozik, amit a kormány kis híján fakultatívvá tett, szerencsére a parlament megvétózta ezt a törekvést. Minél fiatalabb egy gyerek, annál fontosabb számára a napi testnevelés, már csak azért is, mert rettentő erős ennek a korosztálynak a mozgásigénye. Aki valaha állt osztály előtt, annak tapasztalatból kell tudnia, hogy egy 45 perces óra végén már alig lehet bírni a gyerekekkel, mivel a figyelmük elmegy, de a mozgásigényük fennáll, ezért izegnek-mozognak, forgolódnak. Ezt kellene levezetni és megfelelő keretek közé terelni, ráadásul a testnevelésben a játékosság is nagyon fontos a gyermek helyes fejlődése szempontjából, enélkül nincs meg a jobb személyiség. Ennek segítségével lehet megtanítani a csapatmunkára, és ezzel lehet előkészíteni a „sportos” mozgásra. (Ne felejtsük el, hogy a mozgás egyben növeli az agy oxigénellátását, és ezen keresztül segíti az agyhoz köthető működéseket is.) A sportban érvényesül az improvizáció is, ami szintén fontos része a nevelésnek, ehhez azonban az alapokat meg kell szerezni, és erre kiváló a testnevelés. Az improvizáció természetesen a zenében is jelen van. Személyes tapasztalatból tudom, hogy ez milyen sokat segített engem az egyetemi évek alatt. Fiatalkoromban hegedültem, még a szigorlati időkben is naponta gyakoroltam, néhány órás tanulás után, amikor elfáradtam, mindig improvizálgattam magamnak, és ez az improvizáció, ez a játékosság újra képessé tett arra, hogy folytatni tudjam a tanulást. Ez is mutatja, mennyire fontos, hogy a két agyfélteke között egyensúly alakuljon ki.
– A művészet korábban nem vált el ennyire a tudománytól, mint napjainkban, az értelmiség járatos volt a zenében, a költészetben és a képzőművészetben.
– Valóban, a nagy természettudósoknál teljesen természetes volt a művészet, sokan nemcsak műkedvelők voltak, hanem aktívan zenéltek, festettek. Bolyai Jánosról, a XIX. század legnagyobb tudósáról kevesen tudják, milyen kiválóan hegedült. Amikor Vörösmarty Mihály meghalt, az árvák javára jótékonysági koncertet szerveztek, ezen Bolyai három Paganini-Capricciót játszott. Einstein is naponta hegedült, és amikor egy újságíró azt mondta neki, hogy mester, maga néha órákat is hegedül, ahelyett, hogy dolgozna, Einstein válasza rövid volt: Tisztelt uram, ha nem hegedülnék, nem tudnék dolgozni. Teller Ede (aki egyébként kiváló zongorista volt) például le is írta, hogy amit a fizikában elért, azt jelentős mértékben Ady Endre költészetének köszönheti, mert azt a gondolatiságot, ami az Ady-költészetben tükröződik, azt alkalmazta ő a fizikában. Az én mesterem, Szentágothai János, amellett, hogy kiváló tudós volt, nagyon jól festett és rajzolt. Ezek valahol összetartoznak, és azt is mutatják, hogy a művészeti készségek a nagy tudósoknak hasznára voltak. Említhetnénk egy olyan koncertet is, amelyen Mozart nagy g-moll szimfóniája hangzott el, és amely után Alan Greenspan, a Federal Bank most leköszönő elnöke azt mondta egy beszédében: igazán jó közgazdász, jó pénzügyi szakember csak akkor lehet valaki, ha átveszi azt a kreativitást, amit a g-moll szimfónia hallgatása jelent. Lev Tolsztoj, a nagy író állítólag nem nagyon szerette a zenét, mégis azt írta le, hogy „a zene az érzelmek gyorsírása”. Meg is magyarázta: amíg szavakban csak töredékesen tudjuk magunkat kifejezni, addig a zenében holisztikusan. Mindez a kodályi megállapítást igazolja: „Nincs teljes emberi személyiség zene-ének (művészetek) nélkül!”
Kiderült, hogyan történt a kettős tehervonat-baleset Komáromnál