Archaikus tükörben a viaskodó lélek

Noha a tragikus triász két szerzőjét megjelölik a színlapon, akiknek Élektra-szövegeiből valósággal új drámát gyúrtak az alkotók – már-már úgy érzem – ez az eredeti. Lecsupaszított, célra törő, a tragikus vétségtől a végzet beteljesedéséig dramaturgiailag minden mozzanatában indokolt, követhető előadás született a kezük nyomán. Sokat tett érte a dramaturg Sebestyén Rita, mint ahogyan a rendezővel mondhatni egyenrangú munkát végzett a koreográfus Horváth Csaba is. A két, eredeti mű „keresztezése” okán is, sok a változtatás, átcsoportosítás, Bocsárdi szereplőket húz ki, a trónbitorló Aigisztosz meg sem jelenik a színen, csak letakart holttestét láthatjuk. Miért tűnik úgy, hogy eredeti antik tragédiát látok – az a titkok titka. Az alkotóké. Vagy mégsem? Bocsárdi és Horváth Csaba archaikus világot teremtett a színpadon, a naturális nyomai nélkül, többé-kevésbé kortalan jelmezekben (Dobre-Kóthay Judit m. v.), melyek azonban több szálon mai asszociációkat keltenek.
Ólomszínű, nehézfém falakkal zárt kazamatákra emlékeztet a színpadkép (Bartha József), amelynek hátsó felén óriási csatorna torkolata tátong, rácsát fölszakítva érkezik rajta barátjával, Püladésszal (Máthé Zsolt) Oresztész alias Mácsai Pál. Baloldalt nehéz vaskapu döndül, amikor ki-bejár rajta a holt Agamemnón szürkére festett arccal (Szűcs Elemér m. v.), ha sírját elhagyja. Ugyanoda húzódnak vissza a szürke selyemgubószerűen fejük búbjáig burkolt kórustagok. Mintha egy nagyváros gyomrában, napvilágtól elzárt börtönpincéjében zajlana e sötét történet: adott hát a vészjósló atmoszféra. A külvilágból, azaz a száműzetésből érkező Oresztész a fényesen világított csatornán át csúszik a színre, hogy beteljesítse a végzet akaratát: apjának, Agamemnón királynak a gyilkosát, a trónját és feleségét bitorló Aigisztoszt és tettestársát, a testvérpár anyját, Klütaimnésztrát (Pogány Judit) elveszejtse.
Mintha nem is annyira a lényegre csupaszított szöveg, a kemény dialógusok hordoznák a drámaiságot, hanem a takarékosságában hallatlanul kifejező, szuggesztív mozdulatok. Váratlan, nyers testfordulatok, sokatmondó gesztusok sora beszél helyettük. Mindennemű fölös taglejtést mellőzve. Így hát többszörös nyomatéka van minden mozdulatnak.
A kórustagok – meglepő módon, mind a négyen terhes asszonyok – egy újjászülető, jobb jövőt sejtetnek a magányosságában terméketlenségre ítélt Élektrával szemben, eme aljasságra, hazugságra épülő hatalom utáni időkben. Könczei Árpád puritán, tragikus hangulatot sugalló zenéjére a drámai kommentárt recitálja a kar (Bakos Éva m. v., Bíró Kriszta, Kerekes Viktória, Zarnóczai Gizella m. v.), archaikus korokat idéző, sommás mozdulatokkal – roppant árnyaltan és atmoszférakeltőn. A rendező és a koreográfus pontos mértékkel érzi, milyen súllyal szerepeltesse, s mikor vonultassa vissza őket a háttérbe. Ám néma jelenlétük akkor is fenyegető. A végzetes sorsot hordozza. A játéktér bejátszása amúgy is pontosan kimunkált, az egész előadás fölér egy zeneművel és egy tragikus táncjátékkal. Ha úgy tetszik, mozdulatszínházzal, ahol minden a helyén van. A zeneiség és a plaszticitás a produkció legfőbb jellemzője.
A címszereplő Hámori Gabriella, korábbi szerepeihez képest új arcával fordul felénk: végsőkig elszánt királylány, acélos akarattal, ám az Élektra-alakításokkal szemben, nemegyszer bensőséges lírát sejtet egy-egy nőiesen gyengéd mozdulata, finom arcjátéka. Mácsaival közös jeleneteiben – a kételytől a reményig, a megkönynyebbüléstől a hajhatatlanságig, a tettre buzdításig – a kiszolgáltatott női lélek minden fájdalma ott bujkál. Anyjával való találkozásakor is az érzelmek, ösztönök és a bosszúvágy elegye dúl lelkében, Pogány Judit önvád és lelkiismeret-furdalás, magamentegetőzés, gyanakvás, félelem és tétova anyai szeretet közt őrlődve játssza el Klütaimnésztra szerepét. Mácsai Pál komplexitásában jóval gazdagabb Oresztészt jelenít meg, mint amilyet az antik szerzők valaha is álmodtak. Puritán játékában a lélek belső vihara éppúgy ott rejlik, mint a modern, lényegre törő színjátszás sommázata. Mintha elidegenítő effektusként játszatná gunyoros rezonőrnek a rendező a Nevelő szerepét: Fodor Tamás m. v. a mindentudó kívülről jött, aki olykor oldja a végsőkig ajzott feszültséget, máskor meg fonja a cselekvés szálait, már mai, hétköznapi viseletében is elüt a csupa fehérbe öltöztetett szereplőktől. Míg a többiek átázott ruhában játszanak a csatornából a színpadra áramlott vizes játéktéren, ő gumicsizmában tocsog közöttük. Mintha védett lenne a végzet karmain vergődő hősök sorsával szemben.
(Élektra. Rendező: Bocsárdi László m. v., Örkény István Színház)