(TANMESKETÉK avagy
A MELLÉBESZÉLÉS MŰVÉSZETE III.)
A tanítvány miután újra átolvasott vagy ötven bölcs aforizmát a Mestertől, elhatározta, hogy – harmadszor is – zömében a sajátjaival traktálja olvasóit. Már előre örült, mennyire parodisztikusan adja majd vissza ezeket az olvasott tanmeséket (aforizmákat, egyperces bölcsességeket), hiszen remek beleélő képességgel érzékletesen tapintott rá eddig már két alkalommal a Mester szófordulataira, s a bennük vélt és talált modorosságokra. (Vagyis az összes külsődleges jegyre.)
Valami miatt azonbam most harmadszor már megtorpant, pedig azt remélte, játszi könnyedséggel veti majd ezeket még heteken át újságpapírra, minimum tíz rész kerekedik ki belőlük, és akkor (addig) végre foglalkozhat azokkal a nagyobb léptékű, nemesebb, munka- és időigényesebb alkotásokkal, amelyekre ez a szakmányban határidőre való írás, gályapadság eddig sohasem adott alkalmat.
Magában azért megkérdezte a Mestert: – Mégis, most hogy ideig-óráig (hetekig) szabaddá tettem magam, ihletett ezekhez milyen kincsekből meríthetek? A Mester természetesen nem felelt neki (a csendjéből pedig még nem tudott kiolvasni semmit), mert tudta (a Mester), hiába mondana neki akármit is, a tanítvány nem tanítvány, hanem még mindig csak humoralista szeretne lenni. (Lásd a címet száztizennyolcadszor is.)
A SUMÁK
A sumák, miután rájöttek sumákságára, nemhogy abbahagyta volna sumákságát, hanem arra törekedett, hogy még sumákabb legyen. Annyira sumák, hogy már észre se lehessen venni a sumákságot. Sikerült is sumákságát a tökéletességig fejleszteni, olyannyira, hogy már maga sem vette észre, amikor saját magát is át próbálta volna verni.
További életéhez négy – azaz 4 – lehetősége is adódott nagyhirtelen: vagy inkább csak három. Ha jobban meggondoljuk: kettő. Illetve egy sem. (Mert állandóan sumákul élni az élet helyett, az csak sumákság, nem élet.)
Így azok is, akik másokat igaztalanul sumáksággal vádolnak, jobban tennék, ha csak a sumákokat vádolnák azzal. De még jobb, ha nem azt keresik maradék életükben, miért sumák az, vagy ez? Hanem ők (mi, én, te), mért foglalkozunk állandóan a sumáksággal, hiszen akkor maradék életünkben sem marad semmi számunkra abból, ami élet.
De ez a tanmeskete még mindig nem a sumákokról és az átvertekről, hanem sjanos megint egyedül csak rólam szól:
A KÍGYÓ
Egy kígyó már annyi embert megmart a faluban, hogy alig-alig mart (bocsánat, mert) valaki is kimenni a földekre. A Mestert viszont annyira szentnek tartották, hogy az a hír járta róla, hogy megszelídítette a kígyót, és meggyőzte, ne alkalmazzon erőszakot.
A falubelieknek nem is tartott sok időbe, míg felfedezték, hogy a kígyó valóban ártalmatlan lett. Kővel hajigálták és a farkát ráncigálták.
A jócskán megkínzott kígyó bekúszott egy éjjel a Mesterhez panaszkodni. De a Mester azt mondta:
– Barátom, az a baj, hogy abbahagytad az emberek ijesztgetését!
– De hiszen te tanítottál arra, hogy gyakoroljam az erőszakmentességet!
– Én azt mondtam, hogy a marást hagyd abba, nem a sziszegést!
LENCSEVÉGRE KAPVA
– Szerintetek melyik a legfontosabb vallási kérdés? – kérdezte egy nap a Mester. Sok feleletet kapott: – Van-Isten?
– Ki az Isten?
– Hogyan juthatunk el Istenhez?
– Van-e élet a halál után?
– Nem – mondta a Mester –, a legfontosabb kérdés a következő: ki vagyok én?
A tanítványok jobban megértették, hogy mire utalt, amikor fültanúi voltak a Mester és egy prédikátor beszélgetésének.
– Szerinted, ha meghalsz, akkor a lelked a mennybe megy?
– Igen – válaszolt a prédikátor.
– És a tested a sírba kerül?
– Igen.
– És, ha szabad kérdeznem, te hol leszel?
origo.hu
Megkínoztak egy nőt a pátrohai horrorházban
