Szinte megjelenése pillanatában teljes terjedelemben felkerült a háborút vehemensen ellenző Antiwar.com címen elérhető honlapra, és rövidített változatban csaknem azonnal közölte a tekintélyes London Review of Books is. A közel-keleti arab sajtó címoldalon üdvözölte, míg a Jerusalem Post című, angol nyelven megjelenő izraeli napilap vehemensen támadta.
A két egyetemi tanár tanulmányáról sok meglepő dolog mondható el. Az egyik az, hogy egyáltalán megjelent. Amit ugyanis abban elemeznek, az az Egyesült Államokban az egyik, ha nem a legfőbb tabu témának számít. A lefegyverző tudományos apparátussal a világ legjobb egyetemének tartott Harvardon készült tanulmány és következtetéseinek egy másik, igencsak meglepő eleme az, hogy – lábjegyzetekkel alátámasztva – gyakorlatilag megerősíti szinte a legvadabbnak tartott elképzeléseket, amelyeket főként szélsőségesnek bélyegzett lapokban hangoztattak, illetőleg azokat az elemzéseket, amelyek a kérdés egy-egy részletével az Egyesült Államokban kiadott könyvekben jelentek meg.
Központi témája – amint címe is jelzi –, hogy az Izrael érdekében ügyködő amerikai lobbiszervezetek milyen hatást fejtenek ki az amerikai külpolitikára, valamint az, hogy mennyire természetellenes egy olyan szövetség, amely az amerikai érdekkel ellentétes.
Ezt a kérdést ilyen mélységben 1992 óta nem feszegették, akkor jelentette meg magisztrális munkáját George W. Ball, az amerikai diplomácia egyik óriása testvérével, Douglas B. Ball-lel A szenvedélyes kötődés: Amerika viszonya Izraelhez 1947-től napjainkig címmel. A témáról ezután az Egyesült Államokban hosszú, tizennégy évig tartó csönd következett, egészen mostanáig, Mearsheimer és Walt 83 oldalas tanulmányáig, amely szinte szóról szóra ugyanazon következtetésre jut, mint a Ball fivérek.
E cikk célja a tanulmány ismertetése abban a sorrendben, ahogyan az íródott.
A szerzők kiindulópontja egy alapvetően zavaró kérdés: vajon az Egyesült Államok miért hajlandó arra, hogy saját biztonságát félretéve egy másik állam érdekeit mozdítsa elő? A kérdésre adott feltételes válasz az lehet, hogy a két ország – az Egyesült Államok és Izrael – közötti kapocs közös stratégiai érdekeken vagy pedig kényszerítő morális parancsokon alapul. Azonban – mint ahogyan az a tanulmányból kiderül – egyik feltételezés sem igaz. A valódi válasz az, hogy Amerika közel-keleti politikáját csaknem teljes egészében az amerikai belpolitika irányítja, elsősorban az Izrael-lobbi tevékenysége. Márpedig ez a lobbi annyiban tér el a többi érdekcsoporttól, hogy míg más érdekcsoportoknak is sikerült eddig befolyásolniuk az amerikai külpolitikát a nekik tetsző irányban, de egyetlenegy lobbinak sem sikerült az, hogy az amerikai külpolitikát az amerikai nemzeti érdektől oly messze vezérelje, miközben arról győzi meg az amerikaiakat, hogy az Egyesült Államok és Izrael érdekei lényegében azonosak.
Rövid bevezetője után a tanulmány rátér arra, hogy Washington mekkora pénzügyi támogatásban részesíti Izraelt, amely a második világháború óta 140 milliárd dollár közvetlen amerikai segélyt kapott. Az évente nyújtott hárommilliárd dollár összegű közvetlen segély azt jelenti, hogy minden egyes izraeli állampolgár ötszáz dollár amerikai támogatásban részesül, ami különösen meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy Izrael gazdag ipari ország, amelynek egy főre jutó jövedelme nagyjából megfelel Dél-Korea vagy Spanyolország egy főre jutó éves jövedelmének. E közel-keleti ország részesedik a közvetlen külföldi pénzügyi támogatásokra fordított amerikai segélyek egyötödével, ugyanakkor az egyetlen olyan ország, amely a segély teljes összegét megkapja év elején, és nem kell számot adnia arról, hogy mire költi el. Felhasználja például olyan célokra, amelyeket az Egyesült Államok ellenez, beleértve a ciszjordániai telepek létrehozását.
Ezenkívül Izrael katonai segélyt is kap, miközben olyan hírszerzői értesülésekhez férhet hozzá, amelyeket Amerika megtagad NATO-szövetségeseitől. Nem beszélve arról, hogy Washington úgy tesz, mintha nem látná, hogy Izrael atomfegyverekre tett szert. A két egyetemi tanár szerint ez a rendkívüli nagyvonalúság érthető lenne akkor, ha Izrael létfontosságú stratégiai szövetséges lenne, de nem az. Sőt, állítják a szerzők, annak pontosan a fordítottja: stratégiai tehertétel.
A legerősebb amerikai Izrael-lobbi, az Amerikai–Izraeli Közügyek Bizottsága (AIPAC) szerint az Egyesült Államok és Izrael különleges partneri viszonyt alakított ki, hogy szembenézzen a Közel-Kelet növekvő stratégiai veszélyeivel, és ez az együttműködés jelentős előnyökkel jár mind az Egyesült Államok, mind Izrael számára. Csakhogy ez az állítás hiten alapul, nem pedig tényeken.
*
Például, írják a szerzők, az amerikaiaknak az a döntése, hogy az 1973. októberi háború idején 2,2 milliárd dolláros azonnali katonai segítséget nyújtsanak Izraelnek, beindította az OPEC olajembargóját, amely jelentős károkat okozott a nyugati gazdaságoknak, ezenkívül az izraeli hadsereg nem tudta megvédeni az amerikai érdekeket a térségben. Az 1990–91-es első öbölháború idején pedig kiderült, hogy Izrael stratégiai tehertételt jelent. Az Egyesült Államok nem használhatta az izraeli támaszpontokat, mert ha ezt teszi, szétesett volna az Irak elleni koalíciója. A történelem 2003-ban megismétlődött. Annak ellenére, hogy Izrael alig várta, hogy az Egyesült Államok megtámadja Szaddám Huszeint, Bush elnök nem kérhette fel izraeli szövetségesét segítségnyújtásra, mert ezzel a háborút támogató arabokat fordította volna maga ellen. Vagyis Izrael ismét a partvonalon kívül maradt. De Izrael kolonc az Egyesült Államok nyakában a terrorellenes háború és a „latorállamok” elleni nagyobb hatékonyság terén is.
Annak ellenére, hogy a zsidó állam minden erőfeszítése arra irányul, hogy egybeolvassza az Egyesült Államok és saját „terror elleni háborúját”, tény, hogy a palesztin terrorizmus nem a Nyugat ellen irányuló, vaktában kivitelezett terrorcselekmények összessége, hanem lényegében válasz Izrael azon folyamatos erőfeszítésére, amelynek célja Ciszjordánia és a Gázai övezet gyarmatosítása. A szerzők szerint az az állítás, hogy az Izraelt és az Egyesült Államokat a mindkettejük ellen irányuló terrorveszély kapcsolja össze, fordított oksági kapcsolat, amely a valóságban azt jelenti, hogy az Egyesült Államokat jórészt azért fenyegeti a terrortámadások veszélye, mert szoros kapcsolatban áll Izraellel. Kétségtelen, hogy számos Al-Kaida-vezetőt, Oszama bin Ladent is beleértve, Izrael jeruzsálemi jelenléte és a palesztinok sorsa motiválja – olvasható a tanulmányban.
Kétségtelen tény az is: Izrael atomarzenálja az oka annak, hogy szomszédai közül nem egy atomfegyverre kíván szert tenni.
A két ismert politológus tanulmányának következő fejezetében azt a mítoszt támadja, amely szerint Izrael azért érdemel feltétlen amerikai támogatást, mert először is: gyenge, és ellenségek veszik körül; másodszor: demokrácia, amely morálisan előnyben részesítendő kormányzati forma; harmadszor: a zsidó nép a múltban sokat szenvedett, és ezért különleges bánásmódot érdemel; negyedszer: Izrael magatartása erkölcsileg ellenfelei magatartása fölött áll.
Csakhogy közelebbről vizsgálva ezen érvek egyike sem állja meg a helyét.
Izrael létezésének támogatása erős erkölcsi súllyal esik latba, csakhogy a roppant katonai erővel rendelkező Izrael létét nem fenyegeti veszély. Továbbá: tárgyilagosan nézve Izrael múlt- és jelenbeli magatartása semmiféle erkölcsi alapot nem jelent arra, hogy a palesztinokkal szemben előnyben részesítsék. Izraelt, írják a szerzők, gyakran ábrázolják úgy, mint egy ellenséges arab Góliát által körülvett zsidó Dávidot. Csakhogy az ellenkezője áll közelebb az igazsághoz. Ugyanis a közhiedelemmel ellentétben a cionistáknak nagyobb, jobban felszerelt csapataik voltak az 1947–49-es függetlenségi háború idején, és az izraeli hadsereg gyors győzelmet aratott Egyiptom ellen 1956-ban, majd Egyiptom, Jordánia és Szíria ellen 1967-ben, mielőtt az Egyesült Államok jelentősebb amerikai segélyekkel kezdte támogatni Izraelt.
Mára Izraelé a Közel-Kelet legerősebb katonai ereje. Hagyományos hadereje jóval meghaladja szomszédaiét, és az egyetlen a térségben, amelynek nukleáris fegyverei vannak. Egyiptom és Jordánia békeszerződést írt alá Izraellel, és ezt Szaúd-Arábia is felajánlotta. Szíria elveszítette szovjet támogatóját; Irakot három katasztrofális háború tizedelte meg, és Irán több száz kilométerre fekszik Izraeltől. A palesztinoknak pedig gyakorlatilag nincs hatékony rendőrségük és Izraelt fenyegetni képes katonaságuk sem. Ha tehát a gyengébb fél támogatása lenne a logikus választás vagy morális parancs, az Egyesült Államoknak Izrael ellenfelei mellett kellene állnia.
A Harvard Egyetemen készült tanulmány azt sem fogadja el készpénznek, hogy Izrael éppen olyan demokrácia, mint az amerikai, ugyanis az Egyesült Államok liberális demokrácia, amelyben az emberek fajuktól, vallásuktól és etnikai hovatartozásuktól függetlenül egyenlő jogokat élveznek. Ezzel szemben Izraelt kifejezetten zsidó államként alapították, és az állampolgárság vérségi alapú. Így azután nem csoda, hogy az ott élő 1,3 millió arabot másodrendű polgárként kezelik.
Ízekre szedik a szerzők azt a mítoszt is, hogy 1947–48-ban azért menekült el földjéről 700 ezer palesztin, mert vezetői erre buzdították. A tény az, hogy ennek az ellenkezője történt: a legtöbb arab vezető maradásra biztatta a palesztinokat, de azok attól féltek, hogy a cionisták kegyetlenül meggyilkolják őket. A háborút követően azután Izrael megtiltotta a palesztin menekültek visszatérését. Ben Gurion izraeli vezető maga mondta: „Az arabok sem a nácikért, sem Hitlerért, sem Auschwitzért nem felelősek. Csak azt látták, hogy idejövünk, és ellopjuk az országukat. Miért fogadnák ezt el?”
Mearsheimer és Walt ezután izraeli történészek munkáira támaszkodva ismertetik, hogy az 1947–48-as háborúban a zsidók etnikai tisztogatást, tömeggyilkosságot és nemi erőszakot követtek el a palesztinok ellen. A kegyetlenségek folyamatának később sem szakadt vége. Az első intifáda – palesztin lázadás – idején a svéd Rädda Barnen gyermekvédő szervezet adatai szerint két év alatt mintegy 30 ezer gyermeket kellett orvosi kezelésben részesíteni verésben elszenvedett sérüléseik miatt. Egyharmaduknak csontja tört. Ami a megölt palesztin és izraeli gyerekek arányát illeti, az 5,7 az egyhez.
Ezután a tanulmány írói emlékeztetnek arra, hogy a cionisták szintén a terrorizmus eszközeihez folyamodtak, amikor gyengék voltak, és biztosítani akarták saját államukat; 1944 és 1947 között számos cionista szervezet bombát robbantott, hogy távozásra bírja a briteket Palesztinából, ami számos ártatlan ember halálát okozta, közöttük Folke Bernadotte ENSZ-közvetítőét, mivel a cionisták ellenezték Jeruzsálem nemzetközivé tételét. Az egyik terrorista vezető, a későbbi miniszterelnök, Jichak Samir azzal érvelt, hogy „sem a zsidó etika, sem a zsidó hagyomány nem mond ellent a terrorizmusnak mint harci eszköznek”.
A két nagy tekintélyű politológus ezt követően rátér tanulmánya központi kérdésére, az Izrael-lobbira, amelynek a létezése is azt mutatja, hogy befolyásolni kívánja az Egyesült Államok politikáját – különben nem létezne. A lobbi magja olyan amerikai zsidókból áll, akik jelentős erőfeszítéseket tesznek azért, hogy Washington politikája Izrael érdekeit szolgálja. Tevékenységük messze nem csak abban merül ki, hogy Izrael-barát jelöltekre szavaznak, levelet írnak, pénzzel támogatják jelöltjeiket és az Izrael-barát szervezeteket. Az Izrael-lobbi abban különbözik az Egyesült Államokban működő többi érdekcsoporttól, hogy azoknál jóval hatékonyabb. Sikeres stratégiájának egyik oszlopa az, hogy nyomás alá helyezi a kongreszszust és a végrehajtó szervezeteket, hogy az általa kívánt módon támogassák Izraelt. Második oszlopa annak biztosítása, hogy a nyilvánosság előtt Izraelt minden esetben pozitív fényben ábrázolják; mítoszokat ismételgessenek Izraelről és megalakulásáról, valamint hogy az éppen aktuális politikai vitában Izrael oldalának biztosítsanak nagy nyilvánosságot.
A lobbi a kongresszusban olyan nagy hatalomra tett szert, hogy a potenciális bírálók egyszerűen nem merik hangoztatni Izraellel kapcsolatos bírálataikat, így azzal kapcsolatban gyakorlatilag nem is folyik vita. Azoknak a képviselőknek vagy -jelölteknek, akiket a lobbi nem tekint Izrael-barátnak, az ellenfeleik kampányköltségeit finanszírozzák. A demokrata párti elnökjelöltek például támogatásuk hatvan százalékát zsidó támogatóiktól kapják. A lobbi szervezői arról is gondoskodnak, hogy a zsidó állam bírálói ne kapjanak fontos külpolitikai pozíciókat. Jimmy Carter George Ballt akarta kinevezni külügyminiszterének, de tudta, hogy a lobbi ezt ellenezné, így elállt szándékától. Ezért van az, hogy az amerikai külpolitikai establishmentben nagyítóval is nehéz találni olyanokat, akik nyilvánosan bírálni mernék Izraelt. A lobbi egyébként még azt sem tűri, hogy az arab–izraeli konfliktusban valaki egyenlő mércével mérjen és pártatlan legyen. Nem meglepő tehát, ha a palesztin tárgyalók arról panaszkodnak, hogy a gyakorlatban két izraeli csapattal tárgyalnak, az egyik előtt izraeli zászló, a másik előtt amerikai zászló van – olvasható a tanulmányban.
Közel-Kelet-szakértők adataira hivatkozva az elemzők azt írják a média manipulálása fejezetben, hogy míg 61 olyan országszerte ismert, befolyásos publicistát tartanak számon, aki reflexszerűen Izrael-barát, csupán öten vannak, akik következetesen bírálják az izraeli magatartást vagy arabbarátok.
A szerzők idézik a CNN hírtelevízió egyik vezetőjét, aki elmondta, hogy alkalmanként egyetlen napon akár hatezer e-mailt is kap, amelyek kifogásolják, ha egy tudósítást Izrael-ellenesnek ítélnek. Számos szervezet pedig tüntetést szervez, vagy igyekszik rávenni a pénzügyi támogatókat anyagi támogatásuk visszavonására, ha úgy ítéli meg, hogy egy médium nem a szája ízének megfelelően viszonyul Izraelhez. Így járt többek között a nemzeti közszolgálati rádió is.
De az egyetemi életben is hasonló a helyzet, csakhogy ott a véglegesített állásban lévő professzorokat sokkal nehezebb elhallgattatni. Ugyanakkor a lobbi figyelemmel kíséri azt, hogy a professzorok mit írnak és tanítanak. Sőt diákokat biztatnak arra, hogy jelentsenek azokról a tanárokról, akiket Izraellel ellenségesnek lehet tekinteni.
A tanulmány ezután számos konkrét esetet ismertetve megvizsgálja, mi történik akkor, ha ütközik az amerikai és az izraeli politika. Arra a következtetésre jut, hogy akkor az utóbbi kerül ki győztesen az amerikai Izrael-lobbi nyomása révén. Brent Scowcroft volt nemzetbiztonsági tanácsadó például 2004 októberében ki is jelentette, hogy Saron izraeli miniszterelnök Bush elnököt „az ujja köré csavarja”.
A Harvard-tanulmány legérdekesebb fejezete talán az, amely Izraellel és az iraki háborúval foglalkozik. A szerzők megállapítják: noha nem egy amerikai azt hiszi, hogy a háború az olaj miatt folyt, erre nemigen van közvetlen bizonyíték. Arra viszont igen, hogy a háborút nagyrészt az váltotta ki, hogy Izrael biztonságát növeljék. Az Egyesült Államokban az iraki háború mögötti fő hajtóerőt az izraeli Likud párttal szoros kapcsolatokat ápoló neokonzervatívok kis csoportja jelentette. A neokonzervatívok egyébként Ahmed Csalabit, a gátlástalan iraki emigránst, az Iraki Nemzeti Kongresszus korábbi vezetőjét is azért támogatták, mert amerikai zsidó csoportokkal dolgozott együtt, és ígéretet tett nekik arra, hogy jó kapcsolatokat ápol Izraellel, mihelyt hatalomra kerül. Az amerikai hírszerző közösségben egyébként széles körben terjedt el az a vélemény, hogy „Izrael és a neokonzervatívok összeesküdtek annak érdekében, hogy az Egyesült Államokat rávegyék az Irak elleni háborúra”. Egy ismert amerikai publicista úgy fejezte ki véleményét az ügyről, hogy „Izrael szerepéről a hallgatás olyan, mint az a porcelánboltban lévő elefántról szóló mondás: mindenki látja, de senki sem említi”, nehogy antiszemitának nevezzék. Izraelben azt remélték ugyanis, hogy Szaddám Huszein eltakarítása dominóhatást vált ki, és az Izraellel ellenséges országok kormányai egymás után megbuknak.
Ezt követően a szerzők ismertetik, hogy az AIPAC, a legerősebb amerikai Izrael-lobbi nyomására miként született meg az amerikai törvényhozásban a Szíria elleni törvény. Leszögezik: ha nem lenne Izrael-lobbi, ilyen törvény nem született volna, és ennek hiánya inkább szolgálná az Egyesült Államok nemzeti érdekét. A washingtoni izraeli nagykövet 2003 áprilisában lobbizni kezdett az amerikai kormánynál, hogy az iráni rezsimet változtassák meg. Mint hangsúlyozta, Szaddám megbuktatása „nem volt elegendő”. A neokonzervatívok azonnal csatlakoztak a sürgetéshez. Május 6-án az American Enterprise Institute nevű agytröszt egynapos konferenciát rendezett Iránról egy Izrael-barát alapítvány és a Hudson Intézet társaságában. A felszólalók kizárólag Izrael-barátságukról ismertek, és mindegyikük arra hívta fel az amerikai kormányt, hogy az iráni rezsimet cseréljék le demokratikus rendszerre. A Bush-kormány a lobbi nyomására éjt nappallá téve dolgozott azon, hogy megszüntesse Irán nukleáris programját. Csakhogy – mint a szerzők írják – ha Washington együtt élt egy nukleárisan felfegyverzett Szovjetunióval, Kínával, Észak-Koreával, akkor Iránnal is együtt élhet.
A tanulmány összefoglalójában olvasható: nem meglepő, hogy Izrael és amerikai támogatói ki akarnak iktatni minden, Izrael biztonságát fenyegető veszélyt. Ha ugyanis Izrael ellenségei meggyengülnek vagy megbuknak, Izraelnek szabaddá válik a keze a palesztinokkal szemben, és „az Egyesült Államok az, amelyik küzd, katonái meghalnak, újjáépít és fizet”. De még akkor is, ha az Egyesült Államok képtelen átalakítani a Közel-Keletet, és konfliktusba kerül egy mindinkább radikalizálódó arab és iszlám világgal, Izraelt még mindig megvédi a világ egyetlen szuperhatalma. Ez ugyan a lobbi szempontjából nem ideális megoldás, de még mindig előnyösebb, mint ha Washington elhatárolódna Izraeltől, vagy arra késztetné, hogy kössön békét a palesztinokkal.
Következtetésük első mondatában a szerzők felteszik a kérdést: csökkenthető-e a lobbi hatalma? Az iraki kudarc, Amerika imázsának lerombolása az iszlám világban, valamint az a tény, hogy kiderült, az AIPAC amerikai kormánytitkokat juttatott el Izraelnek, arra mutat, hogy ez történik majd. Csakhogy erre nem lehet számítani hamarosan, mert az AIPAC-nek és szövetségeseinek (beleértve a keresztény cionistákat) nincs erős ellenfelük a lobbisták világában. Mivel az Izrael-lobbi tudja, hogy mind nehezebb érvényesíteni Izrael érdekeit, kiterjesztette tevékenységét, növelte munkatársainak létszámát. Továbbá: az amerikai politikusok kampánya a jövőben is függ a lobbi pénzügyi támogatásától, és érzékenyen érinti őket a lobbi nyomása. Ezenkívül a nagyobb médiumok munkatársai nyilvánvalóan továbbra is rokonszenveznek majd Izraellel, függetlenül attól, hogy mit tesz a zsidó állam.
„Ez a helyzet mélyen aggasztó, mert a lobbi tevékenysége számos fronton bajt okozhat. Növeli azt a terrorveszélyt, amelynek minden ország ki van téve, beleértve Amerika európai szövetségeseit. A lobbi azáltal, hogy nem teszi lehetővé az amerikai vezetőknek, gyakoroljanak nyomást Izraelre az izraeli–palesztin béke érdekében, akadályozza az izraeli–palesztin konfliktus befejezését. Ez a helyzet garantált toborzóeszközt biztosít a szélsőségeseknek; növeli a potenciális terroristák és a velük rokonszenvezők merítési lehetőségét, hozzájárul az iszlám globális radikalizmusához.”
A szerzők szerint a lobbi tevékenysége révén az Egyesült Államok tevőlegesen segítette Izraelt abban, hogy terjeszkedjen a megszállt területeken, így cinkossá vált a palesztinok ellen elkövetett bűnökben. „Ez a helyzet megbénítja Washington abbéli erőfeszítését, hogy külföldön a demokráciát segítse elő, és képmutatóvá teszi, amikor más államokat az emberi jogok tiszteletben tartására akar rászorítani. De szintén farizeussá teszi Amerika azon erőfeszítését, hogy korlátozza az atomfegyverek terjedését, amikor tudomásul veszi Izrael nukleáris arzenálját, amely arra ösztönözi Iránt és más országokat, hogy hasonló képességekre tegyenek szert.” A tanulmány leszögezi: a lobbi azon igyekezete, hogy elfojtsa az Izraellel kapcsolatos vitát (például feketelistázással, bojkottálással, antiszemitázással), egészségtelen a demokráciára, mert mindez megsérti a demokrácia alapelvét, a nyílt vitát. Vonatkozik ez az amerikai kongresszusra is, ahol szintén nem lehet nyíltan megvitatni a kérdést.
De a lobbi tevékenysége Izraelre is káros hosszú távon, mert ha a zsidó állam nem köt békét a palesztinokkal, az hajthatatlanná teszi ellenségeit. Nem is szólva arról, hogy Izrael egy napon észreveszi, hogy a világ olyan államnak tekinti, mint egykor az apartheid Dél-Afrikát. Ugyanakkor, állítják a szerzők, reménykeltő, hogy a lobbi negatív hatását mind nehezebb elkendőzni, ugyanis a valóság nem rejthető el örökre.
A tanulmány megjelenését követően az amerikai Christian Science Monitor című lap március 21-i száma a tanulmányt ismertetve kiemelte, hogy Izraelt és az Egyesült Államokat nem a terrorizmus problémája köti össze, hanem az Egyesült Államoknak van „terrorizmusproblémája” azért, mert oly szoros szövetségben áll Izraellel. A lap hozzáteszi: kétségtelen, hogy az Al-Kaida vezetőit, Oszama bin Ladent is beleértve, Izrael jeruzsálemi jelenléte és a palesztinok nyomorúságos sorsa motiválja.
Justin Raimondo, a tanulmány elérését először egy internetes hírportálon, az Antiwar.com honlapon lehetővé tevő médium főszerkesztője úgy fejezi be a róla írt hosszú méltató cikkét, hogy „e tanulmány mérföldkő az amerikai külpolitikáról folytatott vitában. Emberemlékezet óta először két neves egyetemi tanár megkérdőjelezte a lobbi hatalmát. A lobbi aktivistái bárhogy igyekeznek majd, Mearsheimert vagy Waltot nem fogják tudni neonácikként beszennyezni, és az sem sikerül nekik, hogy aggodalmaikat marginális figurák őrjöngéseként elmismásolják. Ami a lobbit illeti, a komédiának vége – és ennek nagyon is eljött az ideje.”
Mint emlékezetes, az Eurobarometer uniós közvélemény-kutató egy tavalyi, óriási megrökönyödést és megdöbbenést keltett felmérésének eredményei szerint a megkérdezett európaiak Izraelt és az Egyesült Államokat nevezték meg mint azt a két országot, amelyek a leginkább veszélyeztetik a világbékét. Ez a tanulmány minden bizonnyal csökkenti majd az említett felmérés által a közvélemény-formálókban kiváltott hatást.
Utóirat: a Harvard Egyetem – miközben az ázsiai és arab lapok címoldalon ismertették a tanulmányt – úgy döntött, hogy eltávolítja róla az egyetem logóját. Justin Raimondo rossz jósnak bizonyult: Eliot Engel New York-i kongresszusi képviselő antiszemitának nevezte a tanulmányt, és kijelentette, hogy „megérdemli az amerikai nyilvánosság megvetését”. A nyilvánosság azonban csak akkor vethet meg valamit, ha megismeri. Ez eddig nem történt meg.
origo.hu
Emberfeletti munkával mentettek életet a rakamazi rendőrök
