Álom maradhat a pénzeső

Ha egy francia, német vagy spanyol polgár véletlenül rápillant a legfrissebb uniós statisztikára, aligha fogja majd el a sárga irigység. Dacára a fizetett hirdetéseknek, a kormányzati PR-nak, egy átlagos nyugat-európai polgár nem a „stabil és nagy jólétre”, a „dübörgő gazdaságra” asszociál majd a magyarországi kimutatások láttán. A statisztika szerint ugyanis a magyarországi térségek kifejezetten szegények, még a kibővített közösségen belül is. Olyannyira, hogy a tíz legelmaradottabb uniós térség között három magyar is van. Konkrétan: a 254 régió közül három magyar is a tíz legszegényebb közé tartozik. És hogy tovább soroljuk a cseppet sem imponáló adatokat: a hét hazai régióból hat fejlettségi mutatója el sem éri el az uniós átlag 75 százalékát. Egyedül csak Budapest, pontosabban Közép-Magyarország képes arra, hogy az „elvárható” gazdasági szintet produkálja. Ám ne áltassunk magunkat: e fővárosi teljesítmény uniós viszonylatban annyira azért nem kiemelkedő. Átlagos. Prága magasan ráver Pestre, hogy a szlovének – a szó minden értelmében nyugat-európai – produkciójáról már ne is szóljunk. Lefordítva magyarra az Eurostat legfrissebb jelentését: valamennyi uniós tagállam közül Magyarországon a legkirívóbbak a fejlett és a szegény régiók közötti különbségek, amelyek az előző kormányzati ciklus alatt – a szocialista ígéretekkel szemben – nemhogy csökkentek volna, hanem jelentősen növekedtek. A 2002-es parlamenti választásokat felvezető kampányban az MSZP határozott ígéretet tett arra, hogy jelentősen csökkenti a térségek közötti gazdasági-társadalmi eltéréseket. Persze borítékolható volt, hogy ez nem egy négyesztendős munka, ám a helyzet romlására aligha számítottunk.
Talán a fenti statisztika világít rá a legjobban arra, hogy a magyar gazdaság szerkezetén bőven van mit alakítani, javítani. Miközben a magyar gazdaság fejlettségéről, nyugat-európai beágyazottságáról szólnak a diadalittas jelentések, ne feledkezzünk meg arról, ebben az országban hozzávetőleg kétmillió embernek adatik meg az, hogy a közösségi átlagnak megfelelően éljen. Amúgy a kimutatás azért is érkezett jó időben, mert javában folyik a regionális politika közigazgatási formálása, a hazai megyerendszer „borítása”. Ráadásul a kényszer is nagy úr: az a közösség, ahová beléptünk, a térségi finanszírozási elvet szorgalmazza. Egyébként ez az unió lelke is: a régiók felzárkóztatása. Az iménti Eurostat-anyag harmadrészt azért is fontos, mert az Európai Parlament – kis módosítással – jóváhagyta a kormányfők által kialkudott középtávú költségvetési tervet. S mint tudjuk, az új európai uniós büdzsé a 2007–2013-as időszakra vonatkozik. Szatócskodó, mindent centiben mérő szakértők szerint ambíció nélküli a hétéves pénzügyi ciklus, valamint ellentmondás feszül az EU előtt álló kihívások között, különösen ami a versenyképességet, a kutatást és a fejlesztést illeti.
Evezzünk hazai vizekre! A régi-új koalíció pillanatnyilag arra (is) játszik, hogy megússza valahogy 2007-ig, akkor meg úgyis jön az uniós pénzeső. Szeretnénk azonban az illúziókat eloszlatni: ehhez az államháztartási és az önkormányzati forrásokat is meg kell teremteni. Vagyis a tervbe vett nagy pénzesőnek a feltételeit is produkálni szükségeltetik. A szóban forgó hétéves költségvetési időszak alatt elméletileg csaknem ezermilliárd eurót költhet magára a huszonhét tagállam, vagyis a Romániával és Bulgáriával kibővített jelenlegi közösség. A jóváhagyott számok alapján csaknem huszonhárommilliárd eurót tartalmaz az a felzárkóztatási kerettámogatás, amelyre Magyarország jogosulttá válhat. Elméletileg arra is lehetőség nyílik, hogy a hazánknak jutó nettó uniós támogatás – a befizetések és a támogatások közötti különbség – a jelenlegi időszakhoz képest több mint a háromszorosára nőjön. Idekívánkozik az is, hogy a korábbi szabályoktól eltérően a magyarországi felzárkóztatási célú fejlesztések nagy része 85 százaléka európai uniós forrásból finanszírozható.
Nos, ebből a „leendő” európai uniós pénzesőből a szocialista–szabad demokrata kormány máris nagyvonalúan reklámozza magát. Tegyük azt is hozzá: az adófizetők pénzén. Hallhattunk már a közös kasszából megépülő négyes és ötös metróról, új autópályákról és gyorsvasutakról, a korszerűsödő panellakásokról, vagy éppen a magyar főváros egyes részeinek megújulásáról. Elméletileg a fentiekhez igazították – a választások előtt úgyszólván pártprogramként futó – II. Nemzeti fejlesztési tervet (NFT) is. Utóbbi kapcsán egy zárójeles megjegyzés: a parlamenti választások előtti utolsó négypárti egyeztetés kudarcba fulladt; az SZDSZ képviselője például el sem ment a Nemzeti Fejlesztési Hivatal Duna-parti épületében tartott megbeszélésre, és a helyzet „komolysága” miatt a Fidesz sem a szakértőjét küldte el. Nem árt persze fejben tartani, hogy a második NFT-t június végéig be kell nyújtani Brüsszelnek. A szóban forgó program pedig, amelynek nemzeti konszenzusra kellene épülnie, épphogy csak félkész. A Fidesz azt kifogásolja, hogy a II. NFT, amelyet az Új Magyarország programja címmel bocsátottak társadalmi egyeztetésre, tartalmában számos ponton egyezik az MSZP Új Magyarország programjával.
Mire is alapozhatjuk a nagy uniós pénzeső reményét? A kérdés azért is jogos, mert csak hajszálon múlt, hogy hazánk nem lett nettó befizetője az uniónak 2004-ben. (Sajnos a 2005-ös adatokat még nem ismerjük.) Pontosabban: csatlakozásunk első évében Magyarország csak az egyszeri költségvetési visszatérítés miatt kerülhette el a nettó befizetői státust, hazánknak így hozzávetőlegesen 160 millió euróval jutott több, mint amennyit befizetett az uniós költségvetésbe. Azt, hogy mennyi is lesz a közeljövőben az uniós pénz, és mi minden valósulhat meg a közösségi forrásokból, még kevésbé világos, mint ahogy azt a kormányzati reklám propagálja. Aki nem tudná, az európai uniós források túlnyomórészt pályázati pénzek. S pályázni tudni kell. Kis hazánkban pedig mindenki tudja, hogy a magyar hatóságok, a pénzek lehívói még nem készültek fel a nagy feladatra. Ráadásul arról, hogy pontosan kik és milyen struktúrában menedzselik majd az uniós pénzek felhasználását, egyelőre csak találgatások vannak.
A honi pályáztatási rendszer elmaradottságára utalnak azok a kutatóintézeti elemzések is, amelyek szerint hazánknak az unióval szemben fennálló egyenlege ugyan pozitív volt a 2004-es csonka évben, ám a többlet a nemzeti össztermék fél százalékát sem tette ki. Viszonyításképpen: a balti országok ennél nagyságrendekkel jobb eredménnyel büszkélkedhetnek. Ám a szlovének és a csehek is jobb szaldóval zárták az első időszakot az EU-val, mint mi. Pedig, miként azt említettük, nálunk tehetősebbek. Hatóságaink felkészületlensége mellett figyelmeztető jel az is, hogy gazdasági szakértők, elemzők, pénzügyi szakemberek és a nemzetközi szervezetek előrejelzői, bár jól ismerik az uniós középtávú terv előirányzatait, a magyar gazdaságnak nem jósolnak a mostaninál gyorsabb növekedést. Illúzió tehát arra alapozni, hogy különösebb erőfeszítések nélkül fellendülés következhet be – csak és kizárólag uniós forrásokból.
Ez a hajó egyszer már elment.