Latin-amerikai integrációk

Latin-Amerika az integráció lázában ég, ám mivel ezt két ellentétes irányzat akarja megvalósítani, egységesülés helyett feszültség és kölcsönös vádaskodás jellemzi mindennapjait. Venezuela a „bolívari forradalom” szellemében, az Egyesült Államok pedig a neoliberális gazdaságpolitika jegyében kívánja maga mellé állítani a földrész államait. Minden jel arra mutat, hogy hamarosan mind több latin-amerikaiban megfogalmazódik James Monroe elnök 1823-ban tett kijelentésének új változata, miszerint Amerika már nem az amerikaiaké.

George Bush első elnöki ciklusában az Afganisztán és Irak elleni hadviselés (a közel- és közép-keleti átrendezés nagyszabású terve) miatt másodrendű térségnek tekintette Latin-Amerikát, amelynek lakossága eközben egyre inkább baloldali irányba fordult. Az idén minden jelentős országában választások zajlanak, és többnyire nőtt a folyamatot elindító Venezuelával rokonszenvező, vele mind szorosabb kapcsolatot kiépítő államok száma. A neoliberális egységesítés mindenképpen lelassult, de mintha kissé megakadt volna a „bolívari forradalom” terjedése is.
A tavaly november elején az argentin Mar del Platában tartott amerikai csúcstalálkozón Bush elnök számára egyértelműen kiderült, nem valósul meg sem határidőre, sem az eredetileg egész földrészre tervezett ALCA, vagyis az Amerikák Szabadkereskedelmi Szerződéstervezete. Venezuela irányításával a latin-amerikai országok mind nyíltabban szállnak szembe a nagyhatalmi neoliberális gazdaságpolitika egységesítési kísérletével. Jelenleg Venezuela, Bolívia és a Mercosur államai (Argentína, Brazília, Uruguay és Paraguay) utasították el határozottan az ALCA-t, míg Peru, Chile és Kolumbia már elfogadta azt. Argentína és Brazília csak abban az esetben írná alá az egyezményt, ha valóban egyenlő feltételekkel kötnék meg: az egyes tagállamok érdekeinek és érzékenységeinek figyelembevételével, az amerikai agrártermékek nem kapnának állami támogatást, illetve a dél-amerikai áruk bejutnának az Egyesült Államok piacaira.
Venezuela a Petrocaribe keretében néhány év alatt megteremtette Latin-Amerika gazdasági egyesítésének egyik karib-tengeri tagozatát, és javában szervezi a többi nem Amerika-párti integrációs intézményt is. A napokban hozta nyilvánosságra Venezuela, Bolívia és Kuba, hogy útjára indítja az ALCA újabb vetélytársát, a Népek Kereskedelmi Szerződését (TCP). Venezuela kilépett minden olyan szervezetből, amelyben többségbe kerültek az ALCA-t elfogadó államok.
Venezuela ugyanakkor tavaly óta az EU dél-amerikai változata, a Mercosur tagja, amelynek két legnagyobb országa: Brazília és Argentína igen rossz néven vette, hogy Bolívia a közelmúltban – a venezuelai példát követve – államosította szénhidrogénkészletét. A két nagy dél-amerikai állam Bolíviából szerzi be földgázszükségletének többségét, ráadásul Venezuela és Brazília között hatalmi vetélkedés zajlik a térség vezető szerepéért, ami még bizonytalanabbá teszi a két ország, sőt a térség államainak viszonyát. Hugo Chávez három évvel ezelőtti nyilatkozata, amelyben Chilével szemben támogatta Bolívia tengeri kijáratra tartott igényének felújítását, egy csapásra felelevenítette a dél-amerikai országok egymással szembeni területi követeléseit, és bizonytalanná tette a térség addig is feszült nyugalmát.
A bizonytalanságot növeli a térség energiakészlete feletti ellenőrzésért folyó vetélkedés. Venezueláé a legnagyobb kiterjedésű földgázmező, és itt, az Orinoco folyó déli medencéje alatt fekszik a világ eddig ismert legnagyobb olajmezője, amelyet 315 milliárd hordóra becsülnek egyes szakértők. Chávez országa napi másfél millió hordós – kiváló minőségű – nyersolajszállítmányával az Egyesült Államok negyedik legfontosabb ellátója, és ahogy romlik a két ország közötti viszony, a venezuelai elnök egyre sűrűbben emlegeti az olajfegyver bevetését. Az Egyesült Államokban a PDVSA, a venezuelai olajtársaság leányvállalata, a Citgo 14 ezer benzinkúttal rendelkezik, és ha csak ezeket zárná be, már akkor is megrázkódtatásokat okozna a szuperhatalom üzemanyag-ellátásában. Ellenben nagylelkűen bánik azokkal az országokkal – elsősorban a tavalyi hurrikánok sújtotta karibi és közép-amerikai államokkal –, amelyek az energiaárak folyamatos emelkedése miatt képtelenek lennének fizetni, ezért nekik kedvezményes áron szállít. De Chávez olcsón adja a fűtőolajat egyes demokrata kormányzású észak-amerikai városoknak is; főleg a többnyire spanyol ajkúak lakta szegénynegyedeket támogatja. Kulcsfontosságú tehát, hogy a dél-amerikai úgynevezett gázgyűrű egységes irányítás alá kerüljön.
Május végén Kolumbia rendez elnökválasztásokat, június elején Peruban kerül sor a második fordulóra, júliusban Mexikó, októberben Brazília és előreláthatólag Ecuador, novemberben Nicaragua, végül decemberben Venezuela választ elnököt. Mivel Chávez nyíltan és kevésbé nyíltan beavatkozik a latin-amerikai országok politikai életébe, az áprilisi perui választások első fordulójában nyertes párt nyilatkozatban kérte Caracast, hogy ne támogassa Ollanta Humalát. Ékesszólóan igazolja a 2006. év során még megrendezendő latin-amerikai választások sorsdöntő mivoltát, hogy Nicaragua egyik civil szervezete is jelezte, tiltakozik, amiért mind az Egyesült Államok, mind Venezuela beavatkozik a közép-amerikai ország novemberi általános választásainak kampányába.