Az álalkusz ámokfutása

E napokban, úgy látszik, nagy fordulat tanúi vagyunk. A kormány felismerte, hogy ebben a sanyarú sorsú országban mindenki egyet akar: békességet. Úgyhogy már csak a technikai részletek vannak hátra. A béketeremtés technikáját úgy nevezik: egyeztetés, tárgyalás. Az utóbbi napokban e két bűvös szó gyakrabban hagyja el a kormányfő keskeny ajkait, mint a reform vagy a kényszer. Gyurcsány Ferenc megmutatja, ő a szíve mélyén árokbetemető politikus. Nemcsak az ellenzéki pártoknak és az önkormányzatoknak nyújt kezet, hanem a nagycsaládosoknak (haladéktalanul rendelkezni fog arról, hogy a gázár-kompenzációt nagycsaládosok érdekét messzemenően figyelembe véve alakítsák ki), a nyugdíjasoknak (megemelteti a nyugdíjakat négy teljes százalékkal), a szegényeknek (eztán nyilvánosan és rendszeresen fogja sajnálni őket). Új szelek fújnak a politikában; az ember kinyitja a lapokat, ráklikkel a hírportálokra, és mit lát? Demszky Rogánnak, Kósa meg Gyurcsánynak fogja a kezét. Kóka miniszter közli, hogy a multinacionális cégeknek is ki kell venniük a részüket a közterhek viseléséből. Sorra-rendre jönnek a megszorítások miatti fájdalmakat enyhítő kormányintézkedések.
Mi történhetett?
Minden magyarázat nélkül eltűnt Szigetvári Viktor korábbi kampányfőnök, aki eddig meghatározta a párt kommunikációs trendjét. Eddig a „kemények vagyunk, nincs kompromiszszum” jelszó lengett az MSZP vörös zászlaján; most viszont az erődemonstráció politikáját felváltotta egy más hang. Gyurcsány, úgy látszik, észrevette: azzal, hogy nyíltan szabadjára engedte önkényuralmi reflexeit, hogy kacagva rázott le minden társadalmi kontrollt („lárifári”!), átnyomult az európai politizálás demarkációs vonalán, és életveszélyes helyzetbe került. Azt hitte, a csak azért is politikát megengedheti magának, abban a fölényes tudatban, hogy úgyis túl van már a választásokon, és nincs más dolga, mint várni a próféták által megjövendölt 2007-es pénzesőt, ami az unió mennyei szentélyéből hull majd alá, egyenest a kezébe – hogy visszavásárolhassa a többség szeretetét. Csakhogy ez a terv bukhat, hisz nincs az a bravúros politikai kommunikáció, mely megakadályozhatná, hogy 2007 és 2010 között elteljen három év; a csodák pedig mindössze három napig tartanak. Azonkívül túl nagyra sikerült a kormány népszerűségvesztése; nemcsak a lakosság, hanem a civil szféra, az üzleti világ, a szakmai, kulturális és tudományos körök is viszolyognak a gyurcsányi politikától, a külföldi sajtó és politika is fintorog a Gyurcsány szó hallatán; mind többen tartják ízléstelennek a különös kegyetlenséggel, előre megfontolt szándékkal elkövetett népnyúzást, valamint a pökhendi hazudozást és az ellenvélemények azonnali elfojtását. Sőt, a ballib sajtó is küldött már jeleket, hogy nem feltétlenül hajlandó követni a kormányt a süllyesztőbe. A szocialista párt monolit tömbjén is nagy repedések mutatkoznak. Egy példa: „Szuverén egyéniségként indult, és jó ideig működött is, hogy senkivel nem kötött alkukat. Azonban ahogy romlik a megítélése, úgy kerül egyre távolabb a saját pártjától. Az MSZP-n belül már nincsenek igazi szövetségesei” – nyilatkozta valaki egy internetes portálon Gyurcsány belső köréből. Hát most azt mondja a miniszterelnök (de úgy ám, mintha mindig ezt mondta volna): üljünk le és tárgyaljunk, hiszen hallom az ellenvéleményt.
Ne felejtsük el, Gyurcsány Ferencnek a megtévesztés a fő fegyvere. Megmaradt – érintetlenül – a kompromisszumot nem ismerő, mindenkit letaposó kormányzati technika. Csak rejtettebb módon, gondosabban becsomagolva engedékenységmímelő gesztusokba. A négyszázalékos nyugdíjelemésről hangosan beszélnek, de a hatszázalékos inflációról és a követhetetlen áremelésekről csak halkan. A gázár-kompenzációról hangosan beszélnek, de a számtalan intézkedésről, melyekkel elnyomorítják a családokat, csak halkan.
A „fogja be a száját” típusú retorika után az „üljünk le, tárgyaljunk” fordulat arra feltétlenül jó, hogy a kormány közeli média ennek alapján megfaraghassa a bátor és nyitott demokrata szobrát, aki mellett érdemes kitartani. Azonkívül a Fideszt is váratlan helyzetbe hozza, hiszen az ellenzéki kritika leghangsúlyosabb eleme volt az elmúlt hónapokban a koalíció nyíltan antidemokratikus stílusa; a diktátor, diktatúra szavak Gyurcsánnyal és az MSZP-vel összefüggésben szerepeltek leggyakrabban a jobboldali közbeszédben. Nyilván azt remélik a kormányoldalon, az egyezkedő imázzsal e vitorlából ki lehet fogni a szelet. Azonkívül, ha most a Fidesz–KDNP szövetség kategorikusan visszautasít minden tárgyalást, azzal muníciót szolgáltat a baloldalnak – amely rögtön ördögi, árokásó, megosztó szerepet fog neki tulajdonítani. Ha viszont belemennek az ellenzék politikusai a partnerkedő játékba, sűrűn ülnek le egyeztetni, sokat mosolyognak együtt a miniszterelnökkel, saját táboruk bizalmát veszíthetik el. Kormányt úgy még nem utáltak a rendszerváltás óta, ahogy a magyar jobboldal utálja a Gyurcsány-garnitúrát. Az átmeneti zavart jelzi Kósa Lajos megjegyzése is, amikor azt mondta: „nem nagyon” hajlandók további látszategyeztetésekre.
Az egyezkedősdire jó példa volt az önkormányzatokkal folytatott tegnapelőtti megbeszélés. A kormány igencsak keresi a módját, hogy a többségben ellenzéki irányítású önkormányzatokat befolyásolhassa. A fórumnak nevezett mosolygós kampányeseményen elővette revolverét a miniszterelnök, fölvetve, hogy a helyhatóságok finanszírozását át kell alakítani. Ajjaj! Ne feledjünk pár apróságot: az MSZP–SZDSZ- koalíció nem megerősíteni, hanem leépíteni kívánja a helyhatóságokat; összevonni, centralizálni az önkormányzatokat, hogy minél távolabb kerüljenek a döntéshozók a döntésekben érintett lakosságtól. A távolságokat majd áthidalja az irdatlan, lassú, személytelen, viszont rendkívül drága bürokrácia, amit persze az önkormányzatok költségvetéséből kell finanszírozni – s ha a finanszírozás nem lehetséges, egyszerűen nem lesznek hidak. A kormány közeli közgazdászok által kidolgozott stratégia – mely az Utolsó esély (sic!) című tanulmány formájában a választások után látott napvilágot, de az előkészítése nyilván korábban kezdődött – egyértelmű utalásokat tesz a centralizációra, az önkormányzás felszámolására. Ezt a szándékot fölerősítették a kormánynak vereséget hozó önkormányzati választások. Az egyeztetések valódi célja csupán egy (lamperthiánus) politikai menetrend megvalósítása. Ezt jelzi az is, hogy Gyurcsány nem hívta meg a megyei közgyűlések fideszes elnökeit, viszont meghívta a városok polgármesterei mellé a regionális fejlesztési tanácsok élén álló kormánydelegáltakat – vagyis gondoskodott arról, hogy saját emberei legyenek többen. Aztán az önkormányzatokkal való egyeztetés témájának nevezte a költségvetést, melynek tervezete már elkészült, és vitája zajlik a parlamentben; ennek benyújtása előtt viszont eszében sem volt tárgyalni az önkormányzatokkal.
Mi változott valójában? A hazugság lett mélyebb és nagyobb; a hazugság, amiről azt hittük, már nem fokozható. Gyurcsány egyik kezében Gergényi Péter van, a másikban virágcsokor. Fleurs du mal, a romlás virágai, hazug szóvirágok.
Gyurcsány a társadalmi béke követeként áll előttünk. Ha ez így megy tovább, szétosztja vagyonát a nincstelenek között, s napirend előtti felszólalásában Pál apostol szeretethimnuszát fogja felolvasni az Országgyűlésnek. Miért ne? Úgyis közeledik a karácsony. Hó borítja majd az utcákat, puhán és gyöngéden betakarva minden szemetet.