Képzeljenek el egy Freddy Mercury-külsejű parodistát, aki Charlie Chaplin esetlen burleszkfigurájától és Kusturica kaotikus helyzetkomikumjaiból kölcsönözve, Michael Moore dokumentumfilmes arroganciájával létrehoz egy félfikciós komédiát, amelyben másfél óra alatt módszeresen felrúgja a politikai korrektség szabályait. Borat Szaggyijev éppen ilyen. A magát kazah tévériporternek kiadó médiapartizán néhány hónap alatt magára haragította a fél világot Hollywoodtól Almatiig. Receptje egyszerű, de nagyon veszélyes: politikai értelemben kényes szituációkat játszat el „áldozataival”, játékukat azonban valóságként dokumentálja. Borat ma már egy külön műfaj tipikus darabja. A kandi kamerák világából kinőtt beugratós, féldokumentarista filmek valósággal elözönlötték a mozikat, a televíziók képernyőjét. Az áldozatok azonban többnyire kisemberek, és nem azon hatalmasok, akiknek rendszerét – állítólag – az efféle játék kritizálni szeretné.
Klasszikus komédia ez, csakhogy dupla csavarral: megtörténik, ami soha nem történhetett meg korábban: Chaplin az irányítópulthoz ül: hatalomra kerül.
Borat Szaggyijev a kazah kormány képviseletében riportot forgat az Egyesült Államokban arról, hogyan is élnek a szabad világban, mindezt azért, hogy tanulmányai „a dicső közép-ázsiai nemzet javára” váljanak. A kazahsztáni férfi keletről nyugatra keresztülszeli az államokat, tapasztalatokat gyűjt, skicceiből pedig megtudjuk, hogy az amerikai átlagember éppolyan faragatlan, mint a faragatlan emberek szoktak lenni a világ bármely másik részén.
Borat persze kitalált figura, Sacha Baron Cohen kreálmánya: a film lényege, hogy abszurdabbnál abszurdabb helyzeteket teremt a gyanútlan polgárok számára, akik elhiszik, hogy Borat valóban létezik, és valóban érdeklődő kazah riporter. A geg így az ő bőrükre megy: a megtévesztett emberek akaratlanul válnak statisztákká, eszközeivé egy olyasfajta társadalomkritikának, amelynek céljai legalábbis homályosak.
A siker garantált. Cohen filmjét csak novembertől kezdik vetíteni az európai mozik, a sajtó mégis hónapok óta a brit komikus – filmrendező és rapper – nevét visszhangozza. Mert a Borat: kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika című film kérdésfelvetéseivel a nyugat-európai és tengerentúli kultúrkörök tabuira mutat rá. Saját magát a társadalmon kívülre helyezve teszi nevetségessé azokat a sztereotípiákat, amelyekre ezredfordulós civilizációnk épül.
Ali G., Brüno és Borat Magyarországon kevésbé ismert figurák. Három dologban hasonlítanak egymásra: (ál)riporterek, és Sacha Baron Cohen alakítja őket, valamint gúnyt űznek az amerikai átlagemberből. Borat tehát nem először bukkan fel a filmvásznon: már befutott e három figura egyikeként a tévé képernyőjén. Az MTV zenecsatornán vetített show-ban a fekete zenei blokkba illő hímsoviniszta Ali G., a német ajkú, homoszexuális Brüno és az angol nyelvet erősen törő, alulcivilizált Borat már régóta látható, mindegyikük Cohen alakításában. Legfőbb ismérvük, hogy megbotránkoztatják közönségüket. Az itthon jól ismert Kész átverés típusú átverőshow-k eszközkészletét használó figurák – többek között azzal, hogy rávezetik beszélgetőpartnerüket az ostobaságok kimondására – kiprovokálják a hétköznapi polgárból azt, „amit más körülmények között nem mondana”: előítéleteket, antiszemitizmust, de a politikai korrektség „vallásának” dogmáit is, abban a formában, ahogy az a kisember szintjére leszűrődik.
Mindemellett tudni kell, megformálójuk éppenséggel nagyon is tisztában van azzal, mit állít humorának célkeresztjébe: vallásos iráni zsidó családba született 1971-ben Londonban, és Cambridge-ben történelem szakot végzett. Spontánnak tűnő, ám aprólékosan előkészített paródiája valójában egy agyafúrt komikus kultúrterrorizmusa – sosem lehet tudni, melyik szituációban robban.
A Borat: kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika című film végigsöpört Európán, de Oroszország határainál elakadt. Moszkva rendkívül óvatos, a kazah kapcsolat miatt nem tartja szerencsésnek a Borat-komédia vetítését, amely akár kultúrdiplomáciai katasztrófát is előidézhet. A filmet betiltották, az indoklás szerint azért, mert etnikai csoportokat, vallási érzelmeket sérthet. Miközben a film világsiker lett, a Fehér Háznak is panaszkodó kazah diplomaták szerint erőszakosnak, primitívnek és elnyomónak ábrázolja az országot, ráadásul alkotójának semmi köze Kazahsztánhoz, nem is beszél kazahul. És ez így is van. Csakhogy: Sacha Baron Cohent félreértik. Hiszen Borat véletlenül lett kazah, amit jól mutat, hogy eleinte albán volt, csak Cohen nyilván még távolibb, „egzotikusabb” országot akart választani. Hogy mennyire lényegtelen, hogy kazah vagy más nemzetiségű az álriporter, azt az is jelzi, hogy Cohen valójában Romániában forgatott, amikor „kazah” szülőfaluját akarta megjeleníteni a filmen, hogy az átverés maximális legyen.
Cohen sokat merített Emir Kusturica filmvilágából is: a romániai elő- és utóhang a Cigányok idejét és a Macskajajt idézi, olyannyira, hogy a Cigányok ideje álomjelenetének elhíresült Goran Bregovic-filmdala, az Ederlezi (magyarul és szerbül énekelte Rúzsa Magdi a Megasztárban) végigkíséri a filmet. Halljuk még Sebestyén Mártát is, sőt a film végén pusztai ostoros betyárok képe is bevillan – és ez a lengyel (Borat folyamatosan lengyel szavakkal spékeli meg tört angolját), román, délszerb, magyar, azaz kelet-európai hangulat valójában Borat „kazahsága”. Ezt a kelet-európai burleszkfigurát helyezi Cohen olyan környezetbe, amelyet a kukkolós televízió-műsorokon, kész átveréseken, bakiparádékon felnőtt generációk már jól ismernek; a Borat-sorozat nem véletlenül népszerű a tizenévesek körében.
Figurája tehát nem a kazahok, hanem az amerikaiak, illetve az onnan kisugárzó kultúra, politika elé tart görbe tükröt.
A filmen Borat, az álkazah álriporter New Yorktól Hollywoodig utazik, és afféle modern kori Toqueville-ként keresztmetszeti képet ad az amerikai társadalomról. Bemutatja az ország népét, amelyik papíron kínosan korrekt, de egy idegesítő kazah előtt ugyan miért legyen az? A leleplezés fájdalmas: Cohent a bemutató óta a film szereplői közül többen beperelték, ugyanakkor az „áldozatokkal” aláíratott szerződés olyan ügyes, hogy nehéz lesz megnyerni a pereket: átverve érzi magát a romániai falu lakossága, akik nem tudták, milyen filmben szerepelnek, az amerikai autós iskolai oktató, az autókereskedő, a panziót vezető zsidó házaspár és a két egyetemista, akik arra panaszkodnak, hogy Cohen leitatta őket a jelenet előtt, ráadásul azt is megígérte nekik, hogy a filmet csak az Egyesült Államok határain kívül fogják forgalmazni.
És a tetejébe nem is kazah és nem is alulcivilizált.
Cohen filmje műfajilag tulajdonképpen meghatározhatatlan. Ha pontosak akarunk lenni: féldokumentumfilm a fikcióban. Egyszerre a Twentieth Century Fox játékfilmje egy kazah riporterről, illetve a magát kazah riporternek kiadó Cohen álriportja saját utazásáról – és: a rejtett kamerának, az átverésnek köszönhetően dokumentumfilm az amerikai átlagember természetes reakcióiról.
Játékfilmes szempontból hibátlan dramaturgiájú road movie, New York-i starttal, hollywoodi landolással, kazahsztáni keretbe ágyazva. Egy chaplini burleszkfigura csetlés-botlása a civilizációban, akadályversenye a társadalmi normák között, amelyben, ha úgy tetszik, maguk a normák az akadályok. De csavarjunk egyet rajta: áldokumentumfilm a Borat nevű kazahról, aki a közép-ázsiai ország kormánya nevében információkat gyűjt a jóléti társadalomról. És csavarjunk még egyet: dokumentumfilm arról, miként reagál az amerikai polgár, ha egy egzotikus országból jött, szinte állatként viselkedő, szedett-vedett fazon a politikai korrektség szabályairól látszólag mit sem tudva nevetségessé teszi a rendet, amelyben él.
Cohen sorra botránkoztatja meg a civilizált társadalmat alkotó közösségeket.
*
Az urbánus metróutas élő csirkét kap a képébe, Borat New York-i köztereken guggol le székelni, fehérnemű-kirakatok előtt a nadrágjában turkál, s ami a városi embert leginkább aggasztja: igyekszik mindenkit átölelni, mindenkinek csókot adni – mivel az érintés számukra a legzavarbaejtőbb tett. Az amerikai humorról faggatott szociológust perverz viccekkel molesztálja.
Hogy mennyire jelenségről van szó, annak illusztrálásához nem kell visszanyúlni akár hónapokra sem. Becsatlakoztatható ide egy szintén novemberi premierfilm, az Amin a muszlimok röhögnek című, nagyon elrontott Albert Brooks-komédia, melynek zsidó származású főhőse szintén magát alakítja, a másik kultúrkör humorára kíváncsi és többször is antiszemitának titulált Mel Gibsont hozza képbe, akárcsak Cohen. Sajnos Brooks filmjén azonban már nevetni sem igen lehet.
Boraton igen. Feminista csoporttól kér találkozót, majd kijelenti nekik, hogy a nők agymérete eleve kizárja, hogy a férfiakkal egy szinten kezeljék őket. Washingtonban a homoszexuálisok felvonulásán tangás férfiakkal hiteti el, hogy tetszenek neki. A város után a vidék is kap: a virginiai Salemben a helyi rodeó közönségét lázba hozza Irak-ellenes kirohanásával, de épp, hogy élve megússza, amikor Bushról kijelenti, hogy az irakiak vérét issza, majd az amerikai himnusz dallamára egy kazah álhimnuszt ad elő. Egy keresztény gyülekezetben megbánást tettet és feloldozást kér. A lomtalanító kispolgárt cigánynak nézi, a fegyverkereskedőtől olyan puskát venne, amely megvédi a zsidóktól, az autókereskedőtől olyan autót, amellyel cigányokat lehet elgázolni. A prüdériára hajlamos amerikai arisztokráciát, amelyik először intelligensnek titulálja Boratot, aki „lám, milyen hamar elsajátítja a szokásokat”, azzal botránkoztatja meg, hogy a vécéről zacskóban hozza vissza az ünnepi asztalhoz saját ürülékét. Az idős zsidó panziótulajdonosokat ördögnek nézi, a fiatal egyetemistákat pedig arra ösztönzi, hogy becsméreljék a nőket.
Provokatív, botrányos jelenetek sora világít rá a betegeskedő társadalom tünetegyüttesére – Sacha Baron Cohen kikacsint: kedves nézők, ez volna tehát a Borat-szindróma.
Cohen játéka veszélyes. Kitalált egy álburleszkfigurát, aki semmiért nem vállal felelősséget. A nagy ősökkel – Max Linderrel, Charlie Chaplinnel, Buster Keatonnal és Jaques Tatival – ellentétben nincs benne semmi báj, nem érzünk iránta részvétet, sőt Borat eleve a korai burleszkfigurák paródiája, aki azt akarja, hogy undorodjunk tőle. Nem a kisember szinonimája, bár csetlik-botlik, mégsem elesett, bár érzésekről beszél, messze nem érzékeny. Borat erős, sőt jelen pillanatban hatalmon van.
Hogy miért van hatalmon? Mert álburleszkfigurája éppen azért, mert nem valódi, de valódi emberekkel játszik, uralkodik az általa átverteken. Egyszerűen felettük áll, mintha nem a rendszer, nem a mátrix része lenne. Cohen tulajdonképpen visszaél mindenkivel, aki a kamerája látóterébe jut: eljátszat velük egy szituációt, amelyet aztán valóságként (dokumentumként) tálal. Néhány játékfilmes geget leszámítva (meztelen kergetőzés, medvevásárlás) burleszkfigurája bőrébe bújva nem tesz mást, mint felelősségvállalás nélkül átver, átver és átver. Felbosszant, provokál és megbotránkoztat.
Szelepeket nyitogat és zárogat. De ugyan ki ő, hogy ezt megteheti? Miért pont Cohen az, aki az antiszemitizmussal játszadozhat, és vajon képes lesz-e visszagyömöszölni azokat a szellemeket a palackba, amelyeket kiengedett (azaz mi van, ha eztán nemcsak Borat lesz menő, hanem mondjuk zsidózni, cigányozni is sikk lesz az iskolákban, a munkahelyeken)?
A csiki-csuki játékban a helyzetkomikum csak kiindulópont: Cohen szándéka egyáltalán nem vicces: az átvert átlagemberek reakciói ugyanis a problémákat a szőnyeg alá söprő jóléti társadalom leleplezését szolgálják. A baj az, hogy nem e hazugságok működtetői, hanem elszenvedői lepleződnek le. Ők kerülnek a szégyenpadra.
A leselkedésre, kukkolásra, átverésre épülő szubkultúra egyik alapköve volt Magyarországon az interneten terjesztett Szalacsi-videó, a szerencsétlen, szellemileg leépült falusi munkás monológját a gimnazisták kívülről fújták, vagy éppen Uhrin Benedek dalárdája, amelyre tömegek jártak egyszerűen azért, hogy kinevethessék. Cohen a Szalacsi–Uhrin-féle antihősök tulajdonságait aggatta Boratra úgy, hogy a nevetség tárgya hirtelen nem maga a figura, hanem a közönsége lett. A Borat-jelenség lényege: nem a figurát veri át a társadalom, hanem a figura veri át a társadalmat.
Ha nevetünk, elgondolkodhatunk, hogy vele teszszük-e, vagy az átvertekkel együtt nevetünk? Boraton vagy áldozatán? Az áldozaton, aki, mint kiderül, könynyen utálkozni kezd, ha partnerre lel. Ipiapacs – kiálthatná a bemutató után őt feljelentőknek Borat Szaggyijev –, ön a hunyó: késő akkor felháborodni, amikor a „korrekt” ember a mozivásznon látja viszont magát.
origo.hu
Magyar Péter újabb agrárszakembere állt ki Ukrajna uniós csatlakozása mellett
