Aszkorbinsav

Veszek egy kis C-vitamin-port. Tél van, felhős az ég, kevés a napsütés, kell a vitamin a szervezetnek. Belesek a gyógyszertár kirakatán, sehol senki, csak pár kókadozó rododendron, mire berontok, mégis tízen állnak előttem. Rejtélyes. Mindig minden patikával így járok. Ebben az országban mindenki a gyógyszertárban lebzsel? Sok rossz arcú szélhámos táppénzcsaló. A másik fele meg elitta az eszét. Aztán most én tartsam el őket. Tessék, az is ott! Milyen vidáman ropogtatja a piruláit! Hármasával tömi magába őket. És nem elég neki egy pohár víz! Már a másodikkal vedeli. Ez ide jár inni. Mindjár’ kiissza a kancsót! Ilyen nincs! Tíz perc alatt egyetlen emberrel sem végeztek, miközben úgy nyüzsögnek a pult mögött a fehér köpenyesek, mint a hagymák. Hagymák? Milyen hagymák? Dehogy hagymák! Hangyák. Mi van, megszédültem egy kicsit? Persze, mer’ ez a sok kripli elszívja előlem a levegőt. Bűzlenek, mint az orvosságos szekrény. Érzem a kipárolgásukat. Beszívják a friss levegőt, aztán dől a pórusaikon ez a poshadt, Kalmopyrin-szagú ájer. Ezek ide járnak reggelizni? „Egy marék rózsaszínt, kedveském, tíz dekát abból a zöld drazséból. Nincs valami akciós tabletta?” Különben az a hagyma nem is rossz. Hogy is van? Nyüzsögnek mint a vöröshagymák. Hagymaboly. Mindig ilyenkor támadnak a legjobb gondolataim. Amikor nem tudom felírni. Otthon meg semmi nem jut az eszembe. Francia hangyaleves. He-he! Addig nincs baj, amíg az ember meg tudja őrizni a humorát. Mer’ humor nélkül az intelligencia semmi. Csak zizeg, mint a haraszt. Póréhangya. He-he! Ez jó. Újhangya. Alhangya, főhagyma, százados. Belépőt kéne szedni a bejáratnál, és akkor én itt elszórakoztatnám a sorban állókat. Lila hangya. Ez is jó. Csak úgy ontom. Vörös hangya. Hi-hi-hi! Tök jó!… Állj!… Ilyen van. Vöröshagyma és vöröshangya. Ez mind a kettő létezik. Hihetetlen! Az ember mindig akkor jön rá a mélyebb összefüggésekre, amikor nincs a keze ügyében a papír. Olyan vagyok, mint egy vulkán az ember nem lakta tájon. Ontja a tüzet, szikrákat lövell, izzó lávafolyamokat ereget: a maga örömére. Senki sem csodálja, de neki nem is hiányzik. Ilyen vagyok én is. Itt állok a sorban, és csak úgy ontok, eregetek a magam örömére. Mer’ van miből. Miért nincs külön ablak az egészségeseknek? Itt ácsorgok, amikor nekem nem is kell gyógyszer, csak egy kis aszkorbinsav, mer’ télen nem süt rendesen a nap. Itt állok Atlaszként, és eltartom ezt az egész beteg társadalmat. Belépőjegyet kéne szedni a patikákban. Olyan lehetne, mint a perselyes vécéajtó: fémszázassal nyílik. Hárommal. Becsörgeted a százasokat… és szezám tárulj! Lehet turkálni a friss orvosságok, a primőrök között. Rögtön nem tülekedne itt ez a sok roskatag ember. Nem is értem, hogy a kormány mit csinál? Miért veszik fel a fizetésüket? Aztán semmi épkézláb ötletük nincs. Patikabelépő! Az igen! Egyből nem járna ide boldog, boldogtalan vizet szlopálni. Bevezetném a vízautomatát is. Száz forint egy pohár csapvíz. Akinek nem telik, hozzon magával. Kulacsban. Termoszban. A zsebében. Nejlonzacskóban. Mit tudom én? A technikai részleteket oldják meg a hozzáértők. Termoszvár. Ez jó. Mászkálnak a termoszhagymák. Lehetne zacskós csapvizet gyártani. Gyógyszertári zacskós csapvíz. Tuti üzlet. Fizessen a sok kripli, ha mulatozni akar! Mi a fene folyik itt? Negyed óra alatt egyetlenegy lélekkel sem fogyott a sor. Hatan nyüzsögnek a pult mögött, futkosnak, mint poloska a lópokrócon, a sor meg áll. Ki kéne rúgni ötöt, mindjárt jobban menne a dolog. Ott áll az a két vénember, egyik az egyik ablaknál, a másik a másik ablaknál, feltartják a többieket, az egész gyógyszertárat, a forgalmat, a termelő munkát, az egész szocialista hazát, az országot. Ennek itt valami kártya kellene, amit nem hozott magával, ami nélkül a gyógyszertáros nem adhat ki, illetve kiadhat, de csak teljes áron, és akkor annyiba kerülne, mint egy vacsora a Kempinskiben. Vén hülye! Állítólag meg sem kapta. Hja! Ismerjük az ilyet! Elhányta. Már a nevét is mamunak mondja, de a napi gyógyszeradagjáról nem akar lemondani. A rendes emberek meg álljanak sorba fél délelőtt. Vén fasiszta! Kriptokommunista! A másik ablaknál ugyanez. „A kártyája?” „Nem kártyázom, kedves.” „A kis egészségügyi kártyája a néninek?” „Lány koromban tarokkoztam…” „Ne tessék viccelődni a néninek, fel tetszik tartani a sort!” „Én soha, a férjem néha sakkozott…” „A néni nem tudja, hogy decembertől kártya kell?” Mint kiderül, a néni nem hallott semmiféle kártyáról, egyáltalán nem is hall, az utóbbi időben a férje is inkább horgászik, mert a sakk felizgatja… Értesítést nem küldtek. Kártyát sem küldtek. A régi udvarlója küldött egyszer egy csomag bonbont Bécsből ötvenhét májusában… Űrlapot sem küldtek. Semmit sem küldtek. A nyugdíj is két napot késett, pedig a hentesnél félre volt téve ötven forintért levescsont… Megőrülök! Itt rágcsálják a levescsontot, mikor nekem ezer írnivalóm volna! A hangyás rostélyosról. A néni töpörödött, alig éri fel a magas pultot, súlyos kabátja úgy lóg rajta, mintha három számmal nagyobb volna, még sudár asszony korában kaphatta a sakkozó férjétől, a cipője kitaposott, de tiszta, fehér haja is rendezett. Teremtőm! Menjen már szegénykém a búsba! Barátságosan mosolyog, rövidlátósan, de bizakodva néz fel a fiatal gyógyszertárosnőre, akinek megesik rajta a szíve, elkéri a személyi igazolványát. „Telefonon utánakérdezek a néninek”, mondja, azzal eltűnik a hátsó szobában. Ilyen nincs, gondolom, most nekiáll telefonálni? „Megőrülök – hördül fel mögöttem valaki. – Képes rá, és nekiáll telefonálgatni!” Megfordulok. Dülledt szemű, drabális pasas, a gutaütés kerülgeti. Miért nem kezelteti magát az ilyen? Még itt fog kinyiffanni. „Legalább azért ne bántsuk őket – mondom leereszkedően –, mert segítőkészek.” „Ezer dolgom volna – mondja a lila fejű –, és itt cseszem a drága időmet!” Mi a lószar dolgod lehet neked ezzel az ábrázattal? A villamosszék úgyis megvár. Sintér! Mögötte is állnak már hatan, egész kis tömeg gyűlt öszsze, tényleg elhúzhatna már a néni, aranyos, kis helyes, de nekem meg ellopják a kutyámat, kikötöttem a tűzcsaphoz, azt mondják, az irhájukért lopják őket a csavargók, szőrme lesz a nyomorultakból, Kormost ez a veszély nem fenyegeti, bár ki tudja?, fekete párducnak talán elmenne, azt is mondják, az állatkert jó pénzért megveszi őket tigriseledelnek, kell a nagyvadaknak az élő préda, siethetnének már ezek a jólelkű patikusok, elszállnak a legjobb gondolataim, amíg itt ácsorgok. „Csak azért nem állok odább – kaffog mögöttem a szederjes arcú –, mert már sajnálom az időt. Pedig nem akarok semmit, csak egy kis C-vitamint.”