Tony Blair bukása és távozása

Tony Blair tízéves kormányzás után szerda délután a Buckingham-palotában II. Erzsébet királynő elé járulva benyújtotta lemondását miniszterelnöki tisztségéről. Helyére állandó pénzügyminisztere, Gordon Brown került. Aki követi a napi politikai eseményeket Nagy-Britanniában, valószínűleg már nem is gondolkozik el a miniszterelnöki poszton történt váltás okairól, hiszen hozzászokhatott ahhoz a gondolathoz, hogy Blair – aki már egy éve bejelentette, hogy az idén távozik a brit politikai életből – nemsokára elhagyja a Downing Streetet. Ha az egyesült királyságbeli politika iránt valamelyest érdeklődő, józan paraszti ésszel megáldott ember kicsit mozgósítja agytekervényeit, és visszatekint az elmúlt évek eseményeire, a következő kérdést mégiscsak fel kellene vetnie: miért mondott le Tony Blair?
Miért mond le az a miniszterelnök, aki 1994-ben a Labour Párt élére kerülve egy csapásra új lendületet ad pártjának, amelylyel a tizennyolc éves konzervatív uralom és négy választási vereség után elsöprő fölénynyel nyeri meg az 1997-es és a 2001-es parlamenti választásokat, majd 2005-ben is úgy arat diadalt, hogy az országgyűlésben a mandátumok több mint ötven százalékával rendelkezik? Miért mond le egy miniszterelnök két évvel a választások megnyerése után, három évvel a következő voksolás előtt, ha pártja, ha csak kisebb mértékben is, de vezeti a pártpreferenciákról készült felméréseket? Miért mond le egy miniszterelnök, ha kormányzásának ideje alatt országa növekvő gazdasági pályára áll, alacsony az infláció, és nagymértékben csökken a munkanélküliségi ráta is? Miért mond le az a miniszterelnök, akinek nagy érdemei voltak az északír konfliktus rendezésében, valamint a protestánsok és a katolikusok egységkormányának megalakításában?
A válasz a felvetett kérdésekre egyszerű. A miniszterelnök azért mondott le, mert tízéves kormányzásának végéhez közeledve már nem élvezte sem pártja, sem a társadalom bizalmát. Tony Blair azonban láthatóan élvezte a hatalmat, a külföldi utakat, a világ legbefolyásosabb vezetőivel való találkozóit, a hangos véleménynyilvánításba torkolló parlamenti vitáit, és élvezte médiaszerepléseit. Nem véletlen, hogy lemondási szándékának 2006 nyarán történt bejelentése előtt még utalt arra: nem kizárt, hogy harmadik kormányzati ciklusát is kitölti, s újabb, negyedik választási csatáját is megvívja. Mind a belső, mind a külső nyomás azonban arra kényszerítette, hogy tízéves miniszterelnökség után távozzon posztjáról. A XX. század brit miniszterelnökei közül így is csupán Margaret Thatcher állt hosszabb ideig (1979-től 1990-ig) a kormány élén Tony Blairnél.
A Blairrel szembeni Munkáspárton belüli bizalomhiány alapja egy 1994-ben, Blair és Brown között köttetett állítólagos egyezség. John Smith, a Labour addigi vezetőjének halálát követően a Munkáspárt új, fiatal nemzedékéhez tartozó két ifjú politikus megállapodott abban, hogy az akkor tizenöt éve kormányzó Konzervatív Párt legyőzése érdekében a megnyerőbb fellépésű, a médiával jobban kommunikáló, a bizonytalan szavazókat feltehetőleg hatásosabban megszólítani képes Blair lép a párt élére, Brown pedig egy későbbi időpontban – a Labour esetleges második választási győzelme után – átveszi a stafétabotot Blairtől. A váltás szerda délután ugyan megtörtént, de sokkal később, mint ahogyan azt a már 56 éves Brown gondolta volna. A skót politikus – aki tíz évig mind a három Blair-kormány pénzügyminisztere volt – azt hihette, Blair megszegte a szavát, és egyáltalán nem szándékozik lemondani kormányfői tisztségéről. A nyilvánosság előtt a két egykori barát kapcsolata ugyan harmonikusnak tűnt, a felszín alatt valójában egyre élesebb viták játszódtak le, amelyek végül rivalizálást és repedést okoztak a kormányon és a párton belül egyaránt.
A brit lakosság kevésbé érezhette meg a Labour Párton belüli viaskodást, a brit külpolitika új irányvonalát azonban annál inkább. George W. Bush amerikai elnökké megválasztását, illetve az Egyesült Államok ellen elkövetett 2001-es terrormerényleteket követően a hagyományosan szoros amerikai–brit kapcsolatból még szorosabb kötelék alakult ki. Más szóval London feladta önálló külpolitikáját, amely lényegében Washington törekvéseibe olvadt bele. Az Egyesült Államok magával rántotta Nagy-Britanniát az úgynevezett terrorellenes háborúba, amely többek között – a mai napig érthetetlen módon – Szaddám Huszein iraki elnök megbuktatását tűzte ki célul. Azonkívül, hogy az iraki megszállás – amiért a napokban XVI. Benedek pápa is megrótta Blairt – megkeserítette az irakiak életét, és a háborúban rengeteg brit katona is életét vesztette, Tony Blair legsúlyosabb bűne talán az volt, hogy a megszállás indokairól nyilvánvalóan hazudott, és erre a hazugságra politikát épített. Ezt a mai napig nem bocsátotta meg neki a brit közvélemény. Árnyékot vet a lemondott kormányfő, az új közel-keleti különmegbízott becsületességére a 2003-ban rejtélyes körülmények között meghalt David Kelly esete is. Kelly – aki a brit védelmi minisztérium fegyverszakértője volt – azt állította, hogy a Blair-kormány iraki jelentésében szándékosan félrevezette a közvéleményt Irak fegyverkezési képességeit illetően, vagyis Szaddám Huszein kormánya nem rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel. Mint azt a The New York Times napilap is a napokban megírta, Blairnek az volt a balszerencséje, hogy Bush volt a partnere, pedig többet érdemel annál, semmint hogy az emberek csak a katasztrofális iraki háborúra emlékezzenek vele kapcsolatban.
Nem tett jót Blair hírnevének az úgynevezett pénzért nemességet korrupciós ügy sem. Mint emlékezetes, a brit rendőrség tavaly tavasszal azért indított vizsgálatot, hogy megállapítsa: a brit politikai pártok adományokért cserébe nemesi rangokhoz juttatták-e bőkezű támogatóikat. A nyomozás azután vette kezdetét, hogy kiderült: a Munkáspárt 2005-ös parlamenti választási kampányát támogató adományozók némelyikét főrendi címekre terjesztették fel. A brit törvények szerint adományok fejében lovagi, főrendi vagy egyéb címet jutalmazni tilos. Az ügyben két alkalommal hallgatta ki Tony Blairt a Scotland Yard. A miniszterelnök barátját és közeli munkatársát, a Munkáspárt szponzorainak „gyűjtéséért” felelős Lord Levyt pedig két ízben is beidézték a rendőrségre azzal a gyanúval, hogy Ruth Turnerrel, a miniszterelnökség tisztviselőjével együtt tények elhallgatásával, iratok meghamisításával félrevezette az igazságszolgáltatást.
A Tony Blairre mért végső csapást pedig a májusi skóciai és walesi országgyűlési, valamint az angliai önkormányzati választások jelentették. A Labour óriási veresége tulajdonképpen a miniszterelnök egyre mélyebbre süllyedő népszerűtlenségét tükrözte. A választók, noha tudatában voltak annak, hogy Blair hamarosan távozik, megbüntették a kormányfőt. Tony Blair ekkor már világosan látta azt, hogy becsülete és hírneve forog kockán, amelyek megmentése érdekében minél hamarabbi lemondása elkerülhetetlenné vált. Tudta mikor és tudta, hogy miért kell búcsút intenie.
Ha pedig hinni lehet a brit sajtótértesüléseknek, Gordon Brown 2008-ra előre hozott választásokat ír ki mandátuma megerősítése végett, hiszen mint azt az ellenzéki Konzervatív Párt jó ideje hangoztatja: a Labour 2005-ben azzal az ígérettel nyerte meg a választásokat, hogy Blair a teljes mandátumát kitölti a kormány élén, és Brownnak így nincs választói felhatalmazása a hatalomgyakorlásra. Mint látható, az előre hozott választások intézménye bejáratott demokráciákban a politikai élet szerves része, amelytől a szavazópolgárok sem idegenkednek.