Árpád népe

Néha úgy tűnik, hálátlan nép a magyar, mostohán bánik régi nagyjaival, őseivel, akiknek létét, országát köszönheti. Nem mai keletű ez a probléma, ezért is nehéz átlépni a tudatlanságon és a sokszor ebből fakadó hallgatáson, amikor a Szent István előtti időkről beszélünk. A magyarság korai története az írásos emlékek hiánya miatt ugyanis látszólag ködbe vész, de úgy látszik, amit tudunk, arra sem szívesen emlékszünk. Talán túl mélyre ültették el bennünk a bűnös pogány kalandozók emlékét, talán feleslegesen és tévesen állították szembe az európai keresztény Magyarországot az 1000 előtti idők hitével és szokásvilágával, persze az is lehet, hogy egyszerűen csak nem kap ez az időszak elég nagy hangsúlyt az oktatásban, a nevelésben, a kulturális életben. Mindenesetre tény, hogy vezető politikusaink egyöntetűen kizárólag István királyig nyúlnak vissza, ezeréves magyar államiságot emlegetve, mintha nem vennék tudomásul, hogy a kereszténység felvételéig, a pápa és a német-római császár által elismert európai királyságig el sem jutottunk volna Árpád nélkül. Ő volt ugyanis, aki egyesítette a hét törzset, megszervezte a Kárpát-medencei magyar államot és annak védelmét, István király pedig nem új államot hozott létre, hanem az Árpád által alapítottat vezette be a keresztény országok közé.
Árpád fejedelem diplomáciai és politikai kvalitásait hirdeti a vérszerződés, amelyben az egyes törzsfők feladták korábbi hatalmukat Árpádot maguk fölött elismerve, s ékes bizonyítéka vezéri nagyságának a sikeres honfoglalás, amelyben fontos szerepet kaptak hadvezéri képességei is. Nem kell máshoz fordulnunk, mint a nagy magyar íróhoz, Jókai Mórhoz, ha Árpád alakjának jelentőségét akarjuk megfogalmazni. „Árpád szerencsés politikája mellett nemcsak a bennlévő népfajok fogadták örömmel az új uralmat, hanem mindenünnen, a saját despotáik kényét megúnt népek ide jöttek letelepülni, a maga szabadságát védni s a másét tisztelni tudó nép közé” – írja Jókai, majd részletesen felsorolja a népeket, akik az elmúlt 1100 évben a Kárpát-medencében találtak hazát. „Most e helyeken mind magyar lakik, s hogy annyi irtó háború után a magyar nép eredeti egymilliónyi számáról jelenleg több mint tízmillióra tudott szaporodni, egyedül a nemes jelleme iránti rokonszenvnek lehet tulajdonítani” – fogalmaz az író Árpád és a magyarok őskora című kötetében.
Árpád vezér és a győztes pozsonyi csata emléke előtt tiszteleg ma az ország azon része, amelyiknek ez fontos. A hivatalos naptárból ugyanis kimaradt az 1100 éves évforduló. Így hivatalosan sem emlékév, sem emléknap, de még egy rövid hivatalos ünnepélyes beszéd sincs. Azt persze nem tudjuk biztosan, Árpád pontosan miben, hogyan és mikor halt meg. Anonymus, akinek évszámait a történelemtudomány nem tartja teljesen megbízhatónak, 907-re tette Árpád halálát. A mai kutatók abban egységesek, hogy amennyiben valóban 907-ben hunyt el a fejedelem, akkor ez csakis a pozsonyi csata után történhetett. Egy biztos, a 907-es fényes győzelem után már nem találunk róla említést, ezért is népszerű az a feltevés, hogy a csatában esett el életét áldozva népéért. Mivel azonban a pozsonyi csata zárta le a honfoglalás évekig tartó folyamatát, száz évre biztosítva ezzel a magyarság idegen zaklatásoktól mentes berendezkedését a Kárpát-medencében, az egyetlen konkrét dátum, amellyel Árpád fejedelemre emlékezhetünk, feltételezett halálának időpontja, a győzelem napja, július 7., a mai nap.