(Jeruzsálem)
Kik azok az izraeliek? Nagyjából annyira homogén társadalom az izraeli, mint a belga. Azaz semennyire. Hogyan is lehetne elvárni egységes országot, mikor a társadalom gyakorlatilag csak bevándorlókból áll? Kimutatások szerint a 7,15 millió fős lakosság 76 százaléka, 5,4 millió ember zsidó, húsz százalékot tesznek ki az arabok, a fennmaradó négy százalék pedig kérdéses származású, főként a volt Szovjetunió területéről érkezett betelepülő. Ők akkor oroszok vagy izraeliek? A kérdés jogos, főként, ha tudjuk, hogy az orosz zsidók legtöbbször oroszokként viselkednek. Legtöbbjük nem tartja tiszteletben az étkezési törvényeket, és saját éttermet nyit mondjuk Vlagyimir Putyin orosz elnökről elnevezve. Életvitelüket elborzadva figyeli a jelentős számú vallásos izraeli, akik külön közösségekben laknak a világ talán legistenfélőbb városában, Jeruzsálemben. A horgolt kipás ultraortodoxok, a haszid zsidók különböző szektái, az önmagukat felnőttkorban felfedező amerikai zsidók mind külön világot alkotnak, saját, egyedül üdvözítő útjukat járják. Az új, szekuláris és individualista világ pedig betört az évezredes kultúrába. Egy hét eltéréssel melegfelvonulást tartottak Tel-Avivban és Jeruzsálemben is. A szivárványos megmozdulás évről évre nagy felháborodást kelt az óhitű zsidók körében, az idén néhány rabbi megtiltotta a vallási iskolák diákjainak, hogy részt vegyenek a megmozdulásokon. Szerintük inkább imádkozni kell a szent város, Jeruzsálem megszentségtelenítése ellen, egyedül a haszid Gur szekta vezetői nem csatlakoztak a felhíváshoz. Véleményük szerint ugyanis a homoszexualitás egyszerűen nem létezik, így nincs mi ellen tiltakozni. A rózsaszín, ujjatlan pólót hordó meleg tel-avivi fiatal és a jiddis anyanyelvű jeruzsálemi ortodox jesivatanuló egyaránt izraeli. A Berlinből elszármazott ateista orvosprofeszszor és az arabul beszélő, Bagdadból érkezett szefárd rabbi is. Mi a kötőanyag közöttük? Izraelnek nincs alkotmánya, szigorúan vett államformája sem, bár demokratikus köztársaságként működik, néhány radikális teokrata legnagyobb bánatára. A zsidóság definíciója túlzottan elvont és nehéz téma, az államalapító miniszterelnök, Dávid Ben Gurion sem tudott örök érvényű szabályt lefektetni, amelyet mindenki elfogad.
Ben Gurion nevét mindenki ismeri, aki akár egyszer is járt Izraelben, mégpedig praktikus okokból, az ő nevét viseli ugyanis a tel-avivi nemzetközi repülőtér. A parkolóban egymás mellett állnak a lehetséges bevándorlókat szállító buszok. A világ minden tájáról érkeznek ide a zsidó fiatalok, Dávid-csillaggal a nyakukban, hazájuk kultúrájával a zsigereikben. Argentin futballmezes fiatalok beszélgetnek izgatottan a „Születési jog – Izrael” feliratú busz mellett a külvárosban, később amerikaiak tűnnek fel egy múzeum közelében, nagyon divatos sapkában, amelyen az „Israel” felirat díszeleg. Ők most még külföldiek, de bármikor itteni állampolgárok lehetnek. Visszatérhetnek arra a helyre, ahonnan ősatyáik évezredekkel ezelőtt eltávoztak a világ minden tájára, és amiért imádkoztak mindennap. Ahogy a diaszpórában élő zsidóság máig mondja: jövőre már Jeruzsálemben leszünk. Aztán az a jövő év mindig jövő marad, a nagy nap legtöbbjük számára soha nem jön el.
Ezeket a fiatalokat senki sem kényszeríti arra, hogy eljöjjenek meglátogatni Izraelt, ők maguk kíváncsiak rá. Bármennyire széttagolt is az izraeli társadalom, tagjai mindannyian bevándorlók, és talán ez a lényeg. A felállított szabályokat, a nyelvet, a klímát, a katonáskodást el kell fogadniuk, ha itt akarnak maradni. Az identitást tanulni kell, de mára, 59 évvel az államalapítás után már könnyebb a bevándorlók dolga, elődeik kitaposták az utat.
A függetlenségi nyilatkozat megszövegezése idején, 1948-ban még megemlítettek valamit az államalapító atyák. A holokausztról van szó. Izraelben a holokauszt mindennek az alfája és ómegája, bármennyire kérlelhetetlen tény is, hogy a lakosság 55 százaléka közel-keleti és észak-afrikai származású, így semmiféle személyes tapasztalata nem lehet a vészkorszakról. Az államalapítás idején ott lévő 600 ezer zsidó túlnyomó része azonban európai volt, traumájuk pedig áthatotta az új államot.
A holokausztot túlélt táborlakók számára az első időkben túl friss és mély volt a seb, semhogy beszéltek volna róla utódaiknak, az izraeli második generációnak. A hivatalos kultúrpolitika sem tudott mit kezdeni a hatvanas években a holokauszttal, amely irányította gondolkodásukat, de nem találták meg azt a módszert, amellyel ezt kellően ki tudnák fejezni. „Ami ott történt, arra nincs emberi nyelven szó” – mondják sokan Izraelben. Így a zeneművekben, képzőművészeti alkotásokban, mesékben, versekben, regényekben kapott helyet. Majd heves viták, az izraeli és a diaszpórában élő zsidóság nézeteinek ütköztetése közepette megépült a Jad Vasem múzeum és oktatási központ, a nemzet élő lelkiismerete, a kultúrpolitika alakítója és letéteményese. Amely egyenes vonalat rajzol Auschwitztól Izrael államig.
Magyarok a sivatagban
Harmadik-negyedik nemzedéke él már Izraelben a holokauszttúlélőknek. Az egymást követő generációk gondolkodása élesen eltér egymástól, köszönhetően az őket ért hatásoknak. Míg a bevándorlók már Izraelben született közvetlen leszármazottai gyermekkorukban ritkán hallották szüleiktől a saját történetüket, s az iskolában sem oktatták mélységében a vészkorszak eseményeit, a harmadik generáció tagjai, a túlélők unokái most fiatal középkorúak, s tisztában vannak a múlttal.
Gitu Citkovics holokauszttúlélő, aki Husztról származott el Amerikába, majd költözött Jeruzsálembe. Az idős hölgy kiválóan beszél magyarul, de arra nem gondol, hogy meglátogassa gyermekévei színhelyét, ahhoz túl fájdalmasak az emlékek. Beszámolójából kiderül, hogy mégsem a németekre haragszik, hanem ránk, magyarokra. A csendőrökre, a magyar katonákra és a deportálásukat végignéző lakosságra. Örök kérdés, hogy tudott-e a népirtásról a zsidóság vagy a magyarság. Eszter Miron szerint bizonyosan. „Már 1933 óta tudtuk, mi lesz velünk, de azzal foglalkoztunk, hogy megfelelő legyen az ünnepi ruhánk, vagy hogy milyen lesz a képviselő-testület összeállítása. Hallottuk a híreket, sírtunk, de nem tettünk semmit” – mutat rá.
Simon Segaly idegenvezető kissé másképp látja a helyzetet. Simon – akkoriban még Székely László – pesti vagány volt. Tizenhat évesen menekült el Magyarországról, s jött Izraelbe új hazát keresni. Ezt követően 39 éven át egyetlen szót sem beszélt egykori hazája nyelvén, kultúrájától is megpróbálta távol tartani magát. Mikor ma megszólal, senki sem veszi észre, hogy akár egy napot is kihagyott. Pedig neki is mély a szívében lévő seb, de gyógyul. „Haragszik a magyarokra?” – kérdezem tőle. Eltűnődik, majd azt mondja: „Rád nem.” Később hozzáteszi, már egyáltalán nem haragszik senkire. Túl sok idő telt el. Pedig a holokauszt traumája szerinte nem dolgozható fel. „Nem lehet ezzel együtt élni, mindig rágondolni, viszont mindig meg fog maradni az ember agyában” – mondja a magát magyar zsidónak tartó idegenvezető. Harminckilenc évnyi „némaság” után aztán az első magyar csoportjában szembe találta magát egyik osztálytársával, akivel egy padban ültek a Berzsenyi-gimnáziumban. „Akkor jöttem rá, hogy akárhogy próbáltam is magam mögött hagyni a magyar kultúrát, nem lehet. Ezek a verssorok: »Magyar vagyok, magyarnak születtem, magyar nótát dalolt a dajka felettem«, tökéletesen igazak” – vallja Segaly. Majd hozzáteszi: „A magyar kultúrát betettem a fiókba, bezártam, és eldobtam a kulcsot. Majd az első magyar csoporttal visszaugrott a kulcs.”
A második generáció számára azonban ez a kulcs hiányzik. Hava Báruch, a magyar csoport vezetője miskolci, de élete legnagyobb részét Izraelben élte le. A Jad Vasemben dolgozik, édesanyja fiatalkorában élte át a tábor poklát. Hava pedig saját bevallása szerint „izraeli, aki magyar származású”. Életében központi szerepet kapott a holokauszt, már csak a múzeum miatt is, míg egykori hazája, Magyarország nem úgy él szívében, mint az idősebb nemzedéknek.
A pszichológusok szerint nagyjából öt nemzedéknek kell eltelnie, hogy a nagy trauma feloldódjon. Kati Pepper szavai sokkal kevésbé gondterheltek, mint az előtte nyilatkozóké. Ő magyarként gondol magára, aki 19 évesen költözött Izraelbe. Férje izraeli, ám egyértelműnek tartja, hogy születendő kisgyermekét magyarul is megtanítja. Leszögezi, hogy ő itt is és Magyarországon is jól érezte magát, az általa képviselt kultúra pedig magyar és zsidó elemeket tartalmaz. „Számomra az, hogy izraeli vagyok, abban nyilvánul meg, hogy zsidó vagyok. Itt pedig örülök annak, ha magyar zászlót látok” – mutat rá a fiatalasszony.
A fal
Tomi Lapid, a sokszor igen radikális véleményt hangoztató, szintén magyarországi gyökerekkel rendelkező politikus mutat rá az ellentmondásra: „Azért hoztuk létre ezt az országot, hogy a zsidók biztonságban lehessenek. Ma ez az egyetlen ország, ahol a zsidók nincsenek biztonságban.” Az arabok tengerének közepén megalkotott állam fegyverrel vívta ki függetlenségét, azóta négy nagy és számtalan kisebb háborút harcolt végig, voltaképp azért, hogy a zsidó állam eszméje megmaradhasson. Izrael hivatalosan „zsidó és demokratikus” állam. Ezt a meghatározást sokan és sokszor elemezték már, míg Aharon Barak, a legfelsőbb bíróság elnöke kijelentette: a „zsidó” fogalmat itt olyan absztrakt módon kell elképzelni, amennyire csak lehet, míg végül azt fogja jelenteni, hogy „demokratikus”. A mindennapokban viszont ez azt jelenti, hogy Izraelben csak az lehet parlamenti képviselő, aki nem vonja kétségbe az állam ezen jellegét, s nem tör a megváltoztatására. A demokratikus vívmányokat ugyan a lakosság és a politikai pártok legnagyobb része elfogadja, de a zsidó identitást az izraeli arabok értelemszerűen nem érzik magukénak. Pedig Izraelt kizárólag a zsidóknak építették, és senki másnak nincs helye ezen a pontosan soha körül nem határolt területen, szó sem lehet valamiféle multikulturális Izrael–Palesztináról. Az önmeghatározásnak is van értelme, hiszen az izraeli zsidó társadalom valóban demokratikus, már-már irigylésre méltó módon sikerül konszenzusra jutniuk egy-egy kérdésben, miközben a legradikálisabb nézeteket sem hallgattatják el hatalmi szóval. Az ország zsidókat érintő belső rendje bájosan közel-keleti, kaotikus, harsány, nagyon szerethető. Ebbe azonban nem tartoznak bele az arabok, pedig közülük sokan boldogulnak Izraelben, és nem sokra tartják a palesztin területeken élőket. A városon keresztülszállító taxisofőr arab, de mobiltelefonján héber jelek vannak. Ő átmehet az izraeli ellenőrző ponton, ahonnan aztán Ciszjordániába lehet menni. Ám felháborodottan utasítja vissza, hogy onnan származna. „Arab vagyok, de jeruzsálemi” – szögezi le, személyes sértésként értékelve a feltételezést, hogy máshonnan származott ide.
Jeruzsálem Ciszjordánia közvetlen szomszédságában fekszik. Nem kell sokat autózni, és máris feltűnnek a morcos katonák az ellenőrző ponton. Arab sofőrünk nyugalomra int, majd ő beszél. Az autó izraeli rendszámú, de ő arab, az utasok pedig külföldiek, így átmehet mindenki. Nem lépheti viszont át a „határt” zsidó, akinek az életéért nem tudnak kezeskedni az izraeli hatóságok a palesztin területeken. A másik oldalon hasonló a helyzet, ám a terrorveszély miatt a zöld-fehér rendszámú palesztin kocsiknak kell a fal túloldalán maradniuk. Krisztus születésének helye, Betlehem mindössze két perc lenne autóval, ha az odavezető utat használni lehetne. Ám nemrég elkészült a sajtóban sokszor megénekelt izraeli védmű, az „elválasztó fal” vagy „biztonsági kerítés”, ki hogy nevezi. Az út így legalább húsz perc, mert meg kell kerülni a betonmonstrumot. Végig a szürke szörnyeteg mellett haladunk, majd munkagépek mellett járunk, amelyek a terepet készítik elő a további építkezés számára. Politikai oldaltól függetlenül csúnya ez az építmény. Nagy és erőszakos, a tövében élni pedig borzalmas lehet. „Rómaiak, menjetek haza!” – díszeleg egy, a Brian élete című Monty Python-filmből vett felirat a fal palesztin oldalán. Mindez elmondhatatlanul abszurd.
Az izraeli ellenőrző pont után nem sokkal már benn is vagyunk Ciszjordániában. Ott, Beit Dzsalla városában, nem messze a II. János Pál utcától palesztin rendőrök állítanak meg. A procedúra ugyanaz, csak a palesztinoknak nincs csinos kis barakkjuk, egyszerűen az út közepén állnak gépfegyverrel. Később kellemes kávézóra lelünk, egy fiatal pár turbékol a sarokban, készséggel helyet csinálnak a külföldi vendégeknek. A külföldire mindenkinek szüksége van, senki sem bántja, senki sem haragszik rá. Ott, a falon túl a palesztinok nem kezdik sorolni szenvedéseiket, és a zsidók sem mutogatnak folyton a fal felé az idegeneknek, ahol terroristákat gyanítanak. Ez az ő háborújuk.
Mosoly nélkül
Jeruzsálemhez éppúgy hozzátartoznak az arabok, mint a zsidók. A nyugati részen a többségi lakosság él, szépen karbantartott házakkal, saját közösségükkel körülvéve. Kelet-Jeruzsálemben viszont arabok vannak, legyenek mozlimok vagy keresztények. Ez már a hamisítatlan Közel-Kelet. Fedett bazár, illatozó fűszerek, kávé és tea, vízipipát szívó arab férfiak. Minden sarkon évezredes romok vagy olyan házak, amelyek még Jézus idejéből maradtak itt. Ottjártunkkor épp viszonylagos nyugalom volt, így az ortodox zsidók is megengedhették maguknak, hogy imára sietve átvágjanak az arab negyeden. Van, aki magányosan, mások egymással beszélgetve igyekeznek a siratófal felé, ám olyan is akad, aki fél, ennek ellenére útra kel. Ők állig felfegyverzett izraeli katonák segítségét kérik, hogy kísérjék el őket a szent helyig, keresztül a zsúfolt arab bazáron. Ahogy izraeli vezetőnk magyarázza: „Ha katonákkal kísértetem a turistákat, az egész utca csak ránk figyel. Ha nincsenek fegyveresek, senki sem foglalkozik velünk.”
Nem kell persze az óvárosba menni, hogy katonát lássunk, ott vannak ők mindenütt. Akárhová nézünk, feltűnik az olajzöld egyenruha s a karabély. Egy idő után olyan érzése támadhat a látogatónak, hogy mindenkinek van fegyvere, csak neki nincs. Ha rákérdezünk, csak csodálkoznak: miért, nálatok nincsenek katonák? A fegyver itt olyan természetes, mint a mobiltelefon. Nem akad fenn rajta senki. S katonának sem kell lenni ahhoz, hogy karabély legyen valakinek a vállán. A telepesek civilben is felfegyverkezve járnak, az óvárosban pedig épp egy nagypapa mutogatta az érdekességeket unokájának, szintén puskával az oldalán. Talán ez az erőszakos jelen az oka annak, hogy mosolyoghat itt az ember bárkire, nem az európai reakció rá a válasz. Az emberek inkább furcsának tartják, ha az utazó kíváncsian feléjük fordul. Készségesen válaszolnak, de nem érdeklődőek, inkább bizalmatlanok. Egy palesztin területeken élő vallásos zsidó lány meséli szokásaikat. Kiderül, hogy szomszédjukban egy arab falu van. Hogy milyen a kapcsolat a két nép között? „Még soha nem beszéltem arabbal. Nagyon ritkán bejönnek a telepre, de én ilyenkor azonnal kimegyek a szobából” – vallja a lány.
A tel-avivi magyar étterem falán függ egy festmény. Ezen az izraeli társadalom jellegzetes arcait örökítette meg a művész egy montázsban. Van közöttük földműves kisgyermeke kezét fogva, csodaszép fiatal szefárd leány, zsidó rabbi és persze katona is. A nagyjából 20 alakban egyetlen közös van: a mosolytalanságuk. A földműves dacosan néz a jövőbe, a kislány maciját átölelve mogorván tekint a távolba. A fiatal lány komoran emeli fel hosszú szempilláit, talán egyedül a rabbi arca derűsebb a többiekénél. Az arab negyedben viszont árulnak egy pólót, amelyet 30 sékelért bárki megvehet, ha ügyesen alkuszik. Azon nevettükben fetrengő alakok láthatók, s mindegyikük egy feliratra mutat: Béke a Közel-Keleten.
origo.hu
Világosan kiderül a legújabb hangfelvételből: hazudott Magyar Péter a tüntetések költségeiről - de honnan jöhet a pénz?
