– Ötvenéves lett. Milyen érzés?
– Önmagában az, hogy valaki ötvenéves, nem érdem, hanem adomány. Az számít csak, hogy az ember hogyan tudta hasznosítani ezeket az éveket a maga és mások javára. Meg aztán őszintén, nem is érzem a kor nyomasztó súlyát. Mások is hitetlenkedve kérdik, hogy tényleg? Éveim számánál fontosabbnak tartottam a harminchárom éves pályafutásomat összegző koncertemet. Különben az évfordulók most összejöttek. Harminc éve voltam először Gyimesben, ami nagyon meghatározó élmény volt, és húsz éve elsőként kerültem fel a magyar előadók közül a zenei szaklap The Q Magazine-nak a legjobb albumai közé olyanok mellett, nem összehasonlításként, csak mint névsor, mint a Beatles, a Simply Red, Elvis Presley… Az István, a király után, amiben Réka szerepével az Év énekesnője is lettem, ma már nem olyan furcsa, hogy ilyen környezetbe is kerülhet az ember neve.
– Igaz, hogy harminchárom éve számít „profi” énekesnek, de azért a színpadi létet hamarabb kezdte. Először ötévesen énekelt nyilvánosan, amikor mint óvodás köszöntötte Kodály Zoltánt.
– Igen, és most felkért Szőnyi Erzsébet, hogy ha ötéves koromban énekeltem, most ötvenévesen is énekeljek ugyanazon a helyen, a Kodály-házban, a legintimebb Kodály-megemlékezésen. Biztos vagyok abban, hogy nagyon szép lesz. Különben Szőnyi Erzsébetet is régről ismerem, tisztelem és szeretem, kilencévesen én énekeltem a Lenvirágszemű kislányt a Didergő király című operában, ebből lemezfelvétel is készült. Tízéves koromra már két lemezfelvételen is túl voltam.
– Ha ilyen korán kezdte, nyilván nagyon tudatosan készült a zenei pályára.
– Nem. Én mindig önkéntelenül, belső indíttatásból énekeltem. A mai napig, ha megkérdeznék, „mi leszek, ha nagy leszek”, nem tudnék válaszolni. A muzsika még mindig annyira magától jön, számomra ez a természetes állapot. Annyiban persze tudatossá vált, hogy tudom, ez a kenyérkereső foglalkozásom, és ebből kell felnevelnem a két fiamat.
– Pedig minden díjat elnyert, amit csak lehet, a Kossuth-díjtól kezdve a Liszt-díjon át a Prima Primissimáig. Idén is három elismerést kapott, a magyar kultúra követe, a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagja lett, és önnek ítélték a Magyar Szabadság Napja díjat.
– Nem a díjak motiválnak, bár fontosak, s örül nekik az ember. Úgy érzem, az eltelt évtizedek nem múltak el nyomtalanul. Nem kézzelfogható, amit elértem. Csodálatos, ahogy mostanában derül ki számomra, milyen sokaknak adtam valamit, ami lélekemelő volt, ami elkísérte egy életen át, ami meghatározó élménnyé vált. Annyi levelet kapok, nemcsak itthonról, de Amerikából is, szinte elképesztő, hogy messzebbre eljut az énekhang, mint egy gondolat. Reménykedem, hogy még adatik számomra egy-két évtized, amit idősebbként, kedvenc adatközlő nénijeimhez hasonló derűvel adhatok a közönségnek. Fiatalként egész mást tud nyújtani az ember, mint idősebb korában, és mindkettő fontos.
– Biztos nagyon unja már azt a kérdést, hogy mi is indította el a zenei pályán. Azt azért hadd kérdezzem meg, mennyit számított a családi háttér?
– Az az érzelmi és erkölcsi csomag, amit otthonról kaptam, ma is alapvető. „Kodály bácsiról” sokáig azt hittem, hogy a rokonunk, mert annyit hallottam emlegetni, amennyit csak egy nagypapát szoktak. Anyám állandó dalos kedve és szenvedélyes zeneszeretete nálam az élet szeretetével nőtt egybe. Imádtam nézni, ahogy vezényel. Kisgyerekként mint a meséskönyvet, úgy nézegettem a Kodály–Bartók-kórusköteteket, még a kottaképek is tetszettek. Persze ehhez az is kellett, hogy nekem az volt a természetes – a zene maga az élet. Hatalmas csalódás volt, amikor rá kellett döbbennem, hogy ez nem mindenhol van így. A népdalt persze először nem abban a formájában ismertem meg, ahogy ma éneklem, hanem elsősorban a közgazdász- professzor apám külföldi útjairól hozott lemezekről. Volt bolgár, ázsiai, indián és még nagyon sokféle népzenei lemezünk, dalos ajkú anyukámtól pedig nagyon sok Kodály és Bartók gyűjtötte népdalt hallottam. Róla már sokszor elmondtam, hogy Kodály-tanítvány volt, egy alföldi lelkész-tanító családból, édesapám pedig Vas megyei parasztszülők tehetséges és szorgalmas fiaként lett első generációs értelmiségi. Minden gyökerem a vidékhez köt, ha megkérdezik, hogy hová valósi vagyok, szinte furcsa kimondanom, hogy budapesti. Tágabb értelemben az összmagyarsághoz tartozom, és éppen azt az átjárást keresem, mint Bartók és Kodály: a faluban megőrzött évszázados hagyományokat a város népéhez is eljuttatni.
– Noha számos más együttessel és szólóban is sokat hallottuk, mégis hosszú éveken, évtizedeken át egybeforrt a neve a Muzsikáséval. Egy ideje azonban ők már inkább Petrás Máriával lépnek fel. Miért szakadt meg a szakmai együttműködés?
– Az énekhang sokoldalú hangszer, mindig is élveztem ezt a sokszínűséget, akár csak a népzenén belül is, és ebből a szabadságból nem akarok engedni. Ez a sokféleség karakterben, stílusban nagy hasznára válik az énekesnek minden szempontból. Az énekhang adta lehetőség szinte határtalan. Ezek a különböző stílusok csiszolják az énekhangot, a zenei tudást, ízlést. Korábban az időm kilencven százalékát lefoglalta a Muzsikással való együttműködés, más szép zenei gondolat- és önkifejezési módokra egyszerűen nem maradt időm. Tulajdonképpen engem Sebő Feri és Halmos Béla fedezett fel, akik életem meghatározó figurái, nekik köszönhetem azt az indulásomkor kapott sok ismeretet és szeretetet, amiből a mai napig gazdálkodom. A Sebő együttessel intenzív és igen fontos éveket töltöttem, a mai napig meghitt baráti és szakmai a kapcsolatunk. Éri Pétert is itt ismertem meg, ő invitált később a Muzsikáshoz. Nyolcvan– nyolcvanegyben kezdtünk együtt zenélni. Ez is egy hatalmas tapasztalat volt, ami jórészt a vonós zenére koncentrált, amely csodálatos élmény, gimnazistaként nemcsak az énekhangok, hanem a hangszeres zene is elbűvölt, életformám volt a táncház, később táncos is lettem a Bartók Táncegyüttesben. Ugyanakkor állandóan és folyamatosan szomjúhoztam a már felvázolt sokrétűség, szabadság iránti igényemet. A szabadság egyébként is kulcsszó az életemben. Az elmúlt három évben sok mindenre volt időm, és így készülhetett el például az a templomi műsor, a Nyitva látám mennyeknek kapuját…, amelyet pár napja a csongrádi Nagyboldogaszszony-templomban is előadtunk. Ez a koncert egyébként rendkívül megható volt, még meglepetéssel is készültek, énekes kislányok köszöntöttek születésnapom alkalmából. Bolya Mátyással és Szokolay Dongó Balázzsal zenéltünk.
– Ők már egy másik korosztály. Ez mennyiben segíti, illetve nehezíti a közös munkát?
– Nagyon élvezem, hogy összeért a két generáció. Elsősorban nem az életkor számít, hanem a lelki alkat, rugalmasság, érzékenység, és úgy érzem, nagyon jól együtt szárnyalunk. Különben a fiatalok közül nemcsak velük, hanem a Söndörgővel is dolgozom, akikkel szintén nagy élmény együtt muzsikálni. Úgy örülök, hogy idő- közben felnőtt az apák fiainak a generációja, ugyanolyan lelkesedéssel csinálják, mint a szüleik a Vujicsicsban, és én még öreglányként is énekelhetek velük, például az Oj Javorét. Ez a szerbek Tavaszi szél vizet áraszt… jellegű nótája, az egyik legközismertebb népdaluk, és régi vágyam volt, hogy elénekelhessem ezt a Vujicsics Tihamér által is gyűjtött gyönyörű dalt. Úgy látszik, meg kellett várni, amíg a fiúk felnőnek. Nemrégen egy különleges helyen énekeltem ezt a dalt meglepetésként – egyébként a műsor magyar zenére épült –, egy nagyon emlékezetes szerbiai erődítmény romjainál, zuhogó esőben, iszonyú hidegben, rusztikus körülmények között, az állva tapsoló szerb közönség előtt. Tele vagyok élményekkel. Hihetetlen, milyen érdeklődéssel és szeretettel fogadtak. Úgy látszik, mindenhol van egy olyan réteg, amelyik a kultúrára éhes, és befogadó más népek iránt is. Azért is vállaltam el ezt a koncertet, pedig nem szoktam szabadtéri fellépésre igent mondani, mert tiszteltem annak a lánynak az erőfeszítéseit, aki szervezte. Ez egy olyan fesztivál, amit első alkalommal rendeztek meg, kifejezetten azzal a céllal, hogy az ottani közönség is eljusson oda, hogy befogadhassa más népek kultúráját. Jól jött, hogy tudtam velük angolul beszélni a koncerten, és a Vujicsiccsal eltöltött 25 év zenei hozadékát is jól tudtam kamatoztatni, hibátlan volt a kommunikáció.
– Említette, hogy nem szereti a szabadtéri rendezvényeket. Legszívesebben hol énekel?
– Meghitt környezetben, aminek lélekemelő hangulata van, például templomban. Szeretem a puritán hangzást, Matyival és a Dongóval annyira szépen szólal meg a fúvós- és a pengetőskíséret. Ebben az atmoszférában egyszerűen élnek a gondolatok. A templomi koncertek a velencei Redemptore-templommal kezdődtek, ahol fel kellett építeni egy templomi műsort. Ekkor jött Matyi és Balázs, a népzenének ezt a fajta vonulatát ihletetten, sok szép kreatív zenei gondolattal felvezetve.
– Ha már szóba került a délszláv zenei múltja, eszembe jut, hogy ön annak idején a cigány folklór területén is sokat tett le az asztalra. Ennek miért nem volt folytatása?
– Sokan nem is tudják, hogy én már azelőtt énekeltem autentikus cigány dalokat, nem származásom okán, puszta érdeklődésből, érzelmi indíttatásból, hogy megalakult volna a Kaly Jag. Tizenhét évesen a Bartók Táncegyüttesben azt a felkérést kaptam, hogy egy szál énekhangra készült cigány koreográfiához énekeljek egy versenyen. Lényegében ekkor találkoztam a cigány folklórral. Ehhez rengeteg gyűjtést kellett végigtanulmányoznom, és meg is lett az eredménye, mert bár ez egy táncos verseny volt, mégis adtak nekem egy énekesi különdíjat, annyira jól sikerült. Időközben maguk a cigányok is felfedezték csodálatos hagyományaikat. Egyre-másra alakultak a hagyományőrző együttesek, és én ennek nagyon örültem. Csodálatos dolog a gyökereket fölfedezni, napi kapcsolatban lenni saját identitásunkkal. Bármenynyire is szívesen énekeltem ezeket a dalokat, annyira azért talán nem illettek az előadói egyéniségemhez. Palya Beának például sokkal testhezállóbb. A cigány énekes és táncos előadók között rengeteg barátom van, mindig élmény velük találkozni.
– Bármit elénekel?
– Nem! Csak olyasmit vállalok el, amit soha semmilyen körülmények között nem kell szégyellnem. Magasra helyezem a mércét, és nagyon fontos az önkontroll. Egyetlen olyan koncertem volt, amit bár nem akartam elvállalni, mégis hagytam magam rábeszélni, és ugyan mindenki azt mondta, hogy nem volt rossz, én kudarcnak éltem meg, és ez azóta is bennem van. Húszéves koromban felkértek, hogy énekeljem el Luciano Beriónak az eredetileg az énekesnő felesége, Cathy Berberian számára írt Folk Songs című művét a magyarországi bemutatón. Éreztem, hogy nem érett rá a hangom, mert bár népdalokról van szó, mégis képzett hangot, nagy hangterjedelmet kíván a feladat. Engedtem az unszolásnak, ez hiba volt. Csak azt vállalom, amit meggyőződéssel, hittel és a magam mércéje szerint a lehető legjobb módon tudok teljesíteni.
– Tegnap a mesterségek ünnepén hallottuk, a születésnapján pedig Nagyszebenben, a soros Európa kulturális fővárosában énekel. Mivel telnek majd a következő hónapok?
– A hazai számos felkérésen kívül Olaszországban, Koreában énekelek majd, aztán Szíriába megyünk a Gryllus testvérekkel, ahol az iszlám–keresztény kapcsolatokról forgatnak egy filmet, amiben mi is zenélünk, novemberben pedig Sanghajban énekelek a kínai magyar évadon. Úgy néz ki, életemben először támogatót is találtam, és talán megvalósulhatnak régóta dédelgetett álmaim, lemezfelvételek. De erről még nem szeretnék többet mondani. Unatkozni soha egy percig sem tudtam. Ahova eljutottam, a kis falvaktól a windsori kastélyig, meseszerűen gyűrűzött be az életembe. Mindenkinek azt üzenem: megszállottság és munka nélkül semmi sincs. Ha én kisgyermekként nem követem ennyire megszállottan a népdalversenyen nyert lemezről megismert moldvai csángó asszony, Anna néni hangját, nem jutottam volna el idáig. Amit most hall a közönség, az legalább negyven év munkája.
– A fiai nem zenélnek?
– A kisebbik nagybőgőzik, a nagyobbik csellózik, de nem énekelnek, és készülnek zenei pályára, legalábbis egyelőre rejtegetik előlem, de fontos számomra, hogy majdani életükben boldogok legyenek, és az életükben része legyen a zenének. Ha e zenei pályaválasztás családi alapon automatikusan működne, akkor most a testvéreim is népdalénekesek volnának. Adottság, elhivatottság és sok egyéb, talán rejtélyes dolog is kell hozzá. Éri Péter például sikeresen átadta Marci fiának a zenélés szeretetét, Marci kitűnő zenész lett. A vujicsicsos Eredics Kálmán nagy kivétel, neki mind a három fia zenész lett, méghozzá igen jó, kettőt fel is vettek a Zeneakadémiára, a most induló népzenész-képzésre. Ha már szóba jött, el kell mondanom, mennyire örülök, hogy megérhettem a népzene szak beindítását, különösen azért, mert annak idején édesanyám diákévei alatt szűnt meg Kodály tanár úr nyugdíjba vonulása miatt, s neki harmadév után ezért kellett népzene főszakról karvezetésre átmennie. Eltelt ötven év, és végre újjáéled. Nekem és a generációmnak sajnos más úton kellett megszerezni ezt a tudást, de a mostaniaknak meg pont azok a személyes találkozások, az érzelmi hatások nem adatnak meg, amelyek a mi életünket annyira meghatározták. Talán még tanítani is hívnak a Zeneakadémiára, amit végül éppen a népzene szak hiánya miatt nem végezhettem el, bár édesanyám karján – aki engem diákévei alatt szült – elvégeztem, és ez az igazi Kodály-módszer. Aki nem hiszi, járjon utána…
origo.hu
Napi balfék: Bud Spencer tanácsai a diszkójampinak
