Villachtól délre, az osztrák–olasz határt átlépve kávézunk a benzinkút melletti Autogrillben. Az „espresso macchiato” a világ legjobbja, mint mindenütt Olaszországban, és harmadába kerül annak, mint amennyiért vérszegény testvérét adják a határ északi oldalán – sőt mindenütt Európában. Itt bezzeg szögre akaszthatná kalapját a magyarországi Auchan cég jog- és emberellenes gyakorlata miatt az áruházlánc bojkottálását hirdető Morvai Krisztina. Ugyanis az Autogrill – amely egyedül Olaszországban 1200 helyen 11 ezer alkalmazottat foglalkoztat a turisták éhségét és szomját csillapítandó – a legtöbb egységében becsületrendszerrel üzemel. A többiben nem kutat táskát. A pulthoz beálló megkapja, amit kér, majd miután elfogyasztja, a szemben lévő pénztárnál bemondásra (!) fizet. Az Autogrillnek megéri. A jelek szerint Olaszországnak is. Növeli a bizalmi tőkét, és még a nap is szebben süt tőle – amely megjegyzésre nyilvánvalóan több balliberális (nálunk egyenlő multibarát) jegyzet születhet, amely ezen állítás képtelenségét bizonyítja.
De kezdjük az elején.
Brüsszel után az otthon töltött néhány nap is elég ahhoz, hogy fellélegezve léphessük át tíznapos nyaralásra az osztrák határt Hegyeshalomnál. Ausztriában és Olaszországban – bármennyire is a baloldal legyen kormányon – a rendőrök ok nélkül („szúrópróbaszerűen”) nem igazoltatnak úgy, mint ahogyan ez diktatúrák sajátja, és a két ország médiáját se uralják azok, akiknek a mesterségük címere nálunk köztudomású.
Ausztria és a Gyurcsány alatti Magyarország mára ismét más bolygó lett. A határ a szemétövezetet is elválasztja a makulátlanul tiszta utaktól és az ugyancsak makulátlanul tiszta országtól. Ahol nem a maffia diktál, ahol a pénzügyminiszter fiai nem ültetik át a gyakorlatba azt, amivel az apjuk állami szinten foglalkozik, ahol jelenlegi és volt szocialista képviselők nem alkalmazhatnak fizikai erőszakot, fenyegethetnek fegyverrel (ó, bocsánat, „fegyvernek látszó tárgygyal”), és ellenzéki képviselőket vagy polgárokat nem vernek össze.
Ausztria – akaratán kívül – újra szabad földdé vált, és a híd Andaunál ma már szinte ismét jelképezi azt, amit James Michener 1957-ben írt regénye. Lassan a forradalmat, a kommunista Magyarországot és százezrek drámai menekülését leíró könyvből tán már csak a „prison of Szarháza” hiányzik (már az sem sokáig) – ez egyébként Michener hatalmas bakija. Akit az állítólagos magyar börtön helységnevével nyilván egy tréfás barátja vert át.
Irány Milano Marittima, a Ravenna és Rimini között fekvő tengerparti üdülő. Az „igen elegánsnak”, „híresnek” és „varázslatosnak” hirdetett hely a valóságban felejthető: szálloda szálloda hátán, nyugágy- és naperdőtenger a tényleg szeméttelen parton, amelyet a csúnya színű tengervíz nyaldos.
Milano Marittima az olasz középosztály tehetősebb rétegének és néhány éve az orosz turistáknak érthetetlenül kedvelt célpontja, ahol egy lepkeházon, természeti parkon és a vele szomszédos Cerviát összekötő árnyas úton sorakozó Gucci-, Versace- és egyéb boltok százain kívül látnivaló nemigen akad. Jobban mondva a főutat meg-megszakító köröndök kivételével, amelyek közepén sok-sok európai város rendezett be és tart fenn egy-egy kertrészletet. Mint Budapest is, amely a rá jellemző „leleménnyel” a gyepre absztrakt kőoszlopokat helyezett el. A jelkép persze a zöld és a kő dialektikus harcának is felfogható, amelyben – ott, ahová a vörös–kék koalíció hatalma elér – változatlanul a kő győzedelmeskedik, kíméletlenül likvidálva a védtelen fák és növények írmagját is. Az üdülőhely egyetlen valódi fénypontja a vendéglők garmadája, amelyek gasztronómiailag minden kétséget kizáróan verik Brüsszelt is, ami azért nem könnyű feladat.
A nyaralást igazán kellemessé a jó társaságon kívül a rossz idő tette, ami olvasásra is adott időt. Például a külpolitikától magukat meglehetősen távol tartó, a külföldieknek teljesen érdektelen olasz napi- és különösen a hetilapok forgatására. Az újságosnál azonban lüktet a véleményszabadság: elénk tolulnak a belföldi és külföldi hírességek képével díszített műanyag pénztárcák, amelyek közül az árus szerint a legkelendőbb a Mussolini arcképét viselő buksza, amelynek a duce – „aki bezárkózik, elvész” – mondásával dekorált belsejében tíz rekesz is kínálja magát a műanyag kártyáknak.
De hol van már az adózási rend tavalyi hava: az olaszok ismét visszazökkentek közmondásos adókerülő szokásaikba: ők így, ilyen gyakorlatiasan fejezik ki a „kis államról” vallott felfogásukat. Az adófizetéssel szembeni húzódozás azonban a jelek szerint nem csak olasz sajátosság. A strandon a takarókra kiterített kacatokat áruló szenegáliak egyike sem akar hallani sem a számlaadásról, sem pedig az adófizetésről. Igazi lehetőség ez az APEH-nek, a lábatlanná vált pumaország adóhatóságának, amely netán egy bilaterális szerződéssel béradóbehajtást is vállalhatna, komoly jutalomért, hatékonysága növelésére magával hurcolva az SS-egyenruhás In-Kal Security-gorillákat és a nyilasidők rémét felidéző Árpád-pajzsos, -turulos NBH-szimbólumot.
Olaszországot hazai irányban autón elhagyni nem illik anélkül, hogy meg ne szállnánk Jörg Haider tartományfőnök Karintiájában, ahol a rend, a biztonság, a jólét, a derű és a tisztaság üli minden rendű balliberális szemében eléggé el nem ítélhető torát. Millstatt a pazar Millstatti-tó kulturális központja, amely – hasonlóan oly sok többi osztrák üdülőtársához – élő laboratóriuma lehetne annak, amit a hazai üdülőhelyek bérmentve utánozhatnának le, a helyi hagyományokra igazítva az Ausztriában tanultakat.
A tavat elhagyva a villachi autópálya-csomópontnál érdemes még felautózni az Ossiachi-tóra néző landskroni vár romjaihoz, ahol félóránként sólymot, sast és keselyűt röptetnek, nem is szólva a Karintiában honos uhu baglyokról, amelyek a legendával ellentétben nappal is remekül látnak.
Graz felé tartva azon tanakodunk, hogy mit nem láttunk sem az olasz üdülőhelyen, sem Karintiában. Igen: igazoltató rendőrt és szemetet. Az előbbi nem rúgott belénk, az utóbbiba mi nem.
A magyar határ másik felére érve mindez teljes mértékben megváltozott.
origo.hu
Tolvajok tartják rettegésben az őrbottyániakat
