Mindannyian gárdisták vagyunk

Mindannyian amerikaiak vagyunk – a Le Monde, Franciaország vezető lapja ezzel a szállóigévé vált vezércikkcímmel fejezte ki részvétét a 2001. szeptember 11-i terrortámadások idején. Ennél jobban nem tudta volna összefoglalni azt a rokonszenvet és együttérzést, amelyet a világ érzett Amerika iránt. Kivételek persze voltak – az Egyesült Államokban is, ahol nem egy vezető baloldali vagy balliberális értelmiségi azt állította: Amerika azt kapta, amit érdemelt. Sőt, a magyarországi balliberálisok egyik ottani kedvence, Susan Sontag arról írt, hogy a terroristák bátor emberek, mert egy ügyért áldozzák fel életüket.
Később azonban az egymillió iraki halott és négymillió menekült után az Egyesült Államok iránti rokonszenvet világszerte ellenszenv váltotta fel a felmérések szerint. Amikor az Eurobarometer 2003-ban először és utoljára fel merte tenni az unió polgárainak azt a kérdést, hogy véleményük szerint mely országok fenyegetik leginkább a világbékét, a megkérdezettek többsége elsőként Izraelt és az Egyesült Államokat nevezte meg. Ám amíg a világ közvéleménye – Nagy-Britanniától Törökországig – egyre ellenségesebb Amerikával szemben, addig ezzel ellentétesen vélekedik nemcsak a kormányok nagy része, de a média is. Mindez azt mutatja: sok minden nagyon nincs rendben a XXI. századi demokráciával.
Tom Lantos amerikai kongresszusi képviselő tegnapelőtti budapesti kijelentése hosszú távra és garantáltan gondoskodik arról, hogy Washington itteni „rokonszenvmutatói” tovább essenek. Ami igazán kár, hiszen egy mindinkább veszélyessé váló világban az Egyesült Államoknak szüksége van a népek jóindulatára. Csak rakétákkal nem lehet szeretetet vásárolni.
A képviselőház külügyi bizottságának elnöke budapesti sajtótájékoztatóján még az eddigieknél is példátlanabb mértékben szólt bele a magyar belpolitikába, amikor a magyar pártokat elhatárolódásra szólította fel a törvényesen bejegyzett, fegyvertelen és viperátlan Magyar Gárdától, amelyet a vastag magyar akcentussal angolul beszélő Lantos őrültnek nevezett. Ezután pedig „személyes garanciát” ígért tagjainak – Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos szerint törvénytelen – listázására és arra, hogy soha egyiküket se engedjék be az Egyesült Államokba. Itt azonnal felmerül a kérdés: vajon miként reagálnának az amerikai pártok, ha egy oda látogató külügyminiszter arra szólítaná fel vezetőiket, hogy határolódjanak el attól a fehér faji felsőbbrendűséget, kérlelhetetlen zsidóellenességet és homofóbiát hirdető Ku-Klux-Klantól, amelynek ott jelenleg 150 szervezeti egysége és 8000 tagja van…
Hogy Tom Lantos Magyarország nemzeti szuverenitását ilyen mértékben vegye semmibe, annál csak az szomorúbb, hogy erre a magyar politikai palettán lévő egyetlen pártnak nem volt egyetlen elítélő szava. Talán már hozzászoktak gyarmati státusunkhoz. Pedig az ilyen kijelentések elítéléséhez nem kellenek ellensúlynak repülőgép-anyahajók. Ha Tom Lantos ugyanezt tette volna a kis Írország bármely felén, nemcsak a politikai pártok, de a kormány is a legsúlyosabban elítélte volna az amerikai politikust, és az ír nép egyként lépett volna be a tiltólistára tett gárdába. Nálunk erre egyebek között azért sem kerül sor, mert a vezető magyar ellenzéki párt 17 év óta szenved a „szekérizmus” illúziójában, vagyis gyógyíthatatlanul akar belekapaszkodni olyan szekerekbe, amelyek bakján ülő kocsisok unott ostorcsapásokkal verik le a rácsimpaszkodó kezeket.
Tom Lantos – aki egyrészt óvott attól, hogy „felnagyítsák” a Magyar Gárda ügyét, másrészt már-már Oszama bin Laden nagyságú veszélyt vizionált köré – Vona Gáborék félszáz taglétszámú Magyar Gárdáját azért nevezte „őrültnek”, amiért az azt állította, hogy a NATO-tól akarja megvédeni Magyarországot. Azt most hagyjuk, hogy ez így nem igaz, de vajon a külügyi bizottság feje merészelné-e ugyanezzel a jelzővel illetni a 38 milliós Lengyelország kormányát, amelynek külügyminisztere vádolta meg Németországot azzal, hogy – mint a kommunista Szabad Nép utódjaként magát nyilvántartó Népszabadság 65. évfolyama 192. számában (tegnap) vezércikkben panaszolta – ő az „ősellenség”, amely meg akarja szerezni uralmát Lengyelország fölött. Tom Lantos természetesen ezt éppen úgy nem tenné, mint ahogyan a világ minden kőolajkincséért sem merné bírálni az emberi jogok legnagyobb sivatagját, Szaúd-Arábiát vagy az Egyesült Államok másik szövetségesét, Izraelt, amiért az 11 ezer palesztin politikai foglyot tart bezárva vád nélkül, köztük kisgyerekeket.
Mint azt megszoktuk, a Magyarországról elszármazott amerikai képviselő Budapesten „bulizik”. Tények helyett szavakkal igyekszik megtámogatni az antidemokratikus lépéseiben és tehetségtelenségben a térségben páratlan Gyurcsány-kormányt, amely a szemkilövetésen és a szinte nulla gazdasági növekedésen túl az off-shore-céges privatizálási stikliken és a szervezett bűnözés és bűnözők tevékeny támogatásán kívül nem sok teljesítményt mondhat magáénak.
Lantos azt igyekszik elhitetni a magyar közvéleménnyel, hogy hála a Gyurcsány-kormány különös hűségének a washingtoni vonalhoz, a magyarok amerikai vízummentessége küszöbön áll, és megelőzi a többi posztkommunista országok polgárainak vízummentességének eljövetelét. Ami egyszerűen nem igaz: a most elfogadott törvény szerint ez akkor lesz valóság, ha a visszautasított vízumkérelmek száma 10 százalék alá csökken.
Aki azonban egyetlen pillantást vet az amerikai vízumkérő lapra, az láthatja, hogy annak kiértékelése teljes mértékben szubjektív, vagyis az amerikai külügyminisztérium a „széljárásnak” megfelelően alakíthatja az elutasítási arányt. De Lantos önmagát is leleplezi önellentmondó nyilatkozataival, amikor azzal „nyugtatgatja” a „türelmetlen” magyarokat: „a 2001-es terrortámadás óta az Egyesült Államok biztonsági politikája teljesen megváltozott”, holott köztudomásúan a magyarok azelőtt sem léphettek vízummentesen Amerika földjére.
Lantos ezenkívül azt állítja, a vízummentesség biztosításához „Magyarországnak garantálnia kellene, hogy 10 millió lakosából egy sincs, aki bajt okozhat. Ezt senki nem tudja megtenni…
Vajon ha az Egyesült Államok valóban hálával viszonozná azt, hogy a magyarok jelenleg Afganisztánban segédkeznek azon amerikai irányítású infrastruktúra fenntartásához, amelynek segítségével az országban esküvőket, kórházakat és mecseteket is bombáznak, valamint azért, mert kivették a részüket Irak megszállásában, miért ne vezethetne be a terrorizmust közismerten nem gyakorló magyarok esetében is ugyanolyan szűrést, mint a britek esetében, akik egyik polgára majdnem a cipőjében rejtett bombával röpített levegőbe egy utasszállító gépet?
A magyar nyilvánosság jó része azonban Tom Lantosnak nemcsak az igazmondáshoz fűződő, nem túl erős viszonyát éppen úgy ismeri, mint emberi jogi „elkötelezettségét”. Már abból az időből is, amikor a véreskezű román kommunista kondukátornál, Ceausescunál vizitált feleségével, meg sem említve az erdélyi magyarok iszonytató kettős, vagyis kommunista és kisebbségi elnyomását. Vagy pedig a közelmúltból, amikor nem zavarta – ellentétben Európa legnagyobb pártjával és az Európai Unióval –, hogy Magyarországon tavaly ősszel megemlékezők szemét lőtték ki és vertek félholtra ártatlanokat, közöttük amerikai állampolgárokat. Azon biztonsági szolgálatok aktív támogatásával, amelyek közül nem egy a kormány, az MSZP és az SZDSZ nem hivatalos, de megbízásokkal agyonfizetett magánhadserege. Akik talán a jövő amerikai díszpolgárai címre pályázhatnak.
Mindenesetre a Magyar Gárda tagjainak néhány hónap múlva érdemes tesztelniük „terroristagyanús listázásukat”: hátha csak ismét blöfföl Lantos.