Ha film, akkor Amerika. A népek nagy olvasztótégelyének alkotásai szigorú szabályok szerint működnek, s aktuális politikai üzenetei mindenkor könnyen eljutnak a nézőhöz. Az 1967-ben készült A piszkos tizenkettőben is feltűnő áldozatkész, a film közepe-vége felé többnyire hősi halált haló feketéje az eltelt évtizedek alatt főszereplővé avanzsált. A világháborús történet után harminc évvel megjelent A függetlenség napja világmegmentő opusban Will Smith karaktere irányítja az eseményeket, bár ebben a moziban kissé talán túl direkt a propaganda. Az amerikaiak mellett egyetlen másik nemzet fiai kapnak csak szerepet: az izraeliek.
Az áhított ellenség
A szövetségesek megválasztása mellett nem kevésbé jellemző, hogy az Egyesült Államok milyen ellenséget kíván magának. Ennek fejlődéstörténete világosan végigkövethető akár az elmúlt huszonöt év filmtörténetéből is. A II. világháború óta toposszá nemesült náciszimpatizáns német alakja és a McCarthy-féle boszorkányüldözés után a szabadságimportnak makacsul ellenálló Oroszország következett. Az 1980-as években a hosszú életű Rocky-sorozat negyedik része vált a Sylvester Stallone megtestesítette magányos hős példázatából a vörös veszély elhárításának színterévé. Az ebben sugallt ellenségkép a robotgondolkodású, végrehajtó izomként működő ellenfélről sokáig kísértett. Bár Arnold Schwarzenegger tökéletesen alakította, a Vörös zsaru című 1988-as kasszasikere valószínűleg már a kiengesztelődés jegyében fogant, főgonosza ugyanis egy grúz. Úgy tűnik, a gáláns Amerika megengedte, hogy a demokrácia új reménysége rajta keresztül nézzen szembe Sztálin fémjelezte múltjával.
Hasonló ívű ideológiai pályafutást tudhatnak magukénak azok is, akik James Bond útját keresztezik naiv világhatalmi ambícióikkal. A hidegháború alatt magától értetődően minden terrorszervezet minden szála Moszkvában futott öszsze, és bár az alkotók észrevehetően vigyáznak arra, nehogy propagandasztárra silányítsák az ügynököt, az egyik legutóbbi küldetésében Észak-Korea lézeres fenyegetésével kellett felvennie a harcot. (Egyébként az Egyesült Államoknak az a kevés katonája, aki az ötven évvel ezelőtti háborúban valamiért Észak-Koreába dezertált, a sztálinista rezsim propagandafilmjében játszhatta el a vérszomjas imperialista szerepét – a ritka ingyenfejadagért.) Az pedig nem meglepő, hogy a világot fenyegető terrorszervezetek vezetői manapság kivétel nélkül arabok. A karaktereket tökéletesen sematikusra formálják a forgatókönyvírók, a halállal sem törődő, az ügy érdekében gyermekeket is megölni képes terroristák olyanok, mint tíz éve voltak az oroszok vagy kicsit korábban a nácik.
De a sztárnevekkel eladott bornírt akciófilmeken túl Hollywood mostanában egyre inkább magára figyel. Az álomgyárban kiszámított időzítésű filmdömpinggel készülnek a jövő évi elnökválasztásra, tévedhetetlenül Irakot állítva a roham középpontjába. Az egyik, igaz történeten alapuló film Richard Davis tizedes családjának küzdelmét örökíti meg, hogy a hatóságok titkolózása ellenére kiderüljön, társai miért szúrták le az altisztet, és gyújtották fel holttestét az egyik első, újra otthon ünnepelt éjszakán. Az Elah völgye című, szeptemberben műsorra kerülő alkotás körül is gerjednek az indulatok. Dennis Griffee, az iraki háborús veteránok szervezetének vezetője azért tagadta meg a közreműködést a filmben, mert az egyik főszereplő, Susan Sarandon színésznő a háborút ellenzők egyik zászlóvivője. Újraszerkesztve címmel lát napvilágot Brian de Palma rendező decemberre elkészülő műve a közel-keleti országba vezényelt egységről, amely helyi polgári családok zaklatásával múlatja a szürke hétköznapokat. Hollywood pedig kíméletlen. Amíg a vietnami veteránoknak éveket adott a trauma feldolgozásához – a Francis Ford Coppola-féle Apokalipszis most 1979-ben, az Oliver Stone rendezte Született július 4-én tíz évvel később készült el – erre most már menetközben sort kerítene. Noha a legtöbb ilyen alkotás műfaja, a dráma nem ígér többet egy középszerű kasszasikernél, a háború kapcsán hallatszó bírálatoknak a kellő tekintélyhez talán épp az elismerő kritikusi hátszélre van szükségük.
Ez utóbbihoz a befektetett pénzüket féltő filmstúdióknak is van néhány megjegyzésük. Ők a válogatott eszközöktől sem riadnak viszsza, hogy a számukra kedvező irányba befolyásolják az egy-egy termékük keltette visszhangot. A busásan honorált dicsőítő himnuszok nyilvánvalóan több évtizede része a mindennapi rutinnak. Sok szabadúszó kritikusnak azonban a karrierjébe kerülhet, ha egyszerűen kitiltják a sajtóvetítésekről, különösen, ha a pellengérre állított film miatt milliós hirdetésektől fosztja meg a kritikát közlő lapot. Ez a sors még az olyan műítészeket is elérte, mint a Roger Ebert–Gene Siskel műítészpáros, amely az utóbbi haláláig a végső mérvadó autoritásnak számított az amerikai filméletben. Őket egy lehúzott film után a 20th Century Fox tette feketelistára, míg két héttel később rá nem jött, hogy „nemkívánatos eredményre vezet”, ha fenntartják a látogatási tilalmat. A kritikai visszhang irányítására törekvő intrikák külön pikantériája, hogy az országszerte megkérdezett amerikai kritikusok szerint Hollywoodban a legtöbbet manipuláló stúdió a Disney és a Miramax, vagyis a filmjeikkel az ifjúságot célzó vállalatok.
Némi politikai inkorrektségért a franciáknak sem kell a szomszédba menniük. Az alapötlete mögül egyre inkább kihátráló Luc Besson jegyezte Taxi-franchise alig leplezhetően arról szól, hogyan számol le egy francia autógyártó, a Peugeot a más országbeli konkurenciájával – elsőként épp a Németországot képviselő Mercedes Benzzel.
Alpári gúnyolódás
A Taxi-filmek figurái persze elsősorban karikatúrák, csak kedves franciasággal, de messze nem politikai korrekt viselkedéssel. Ezzel szemben volt egy olyan időszak a filmtörténetben, mikor erről a PC-gondolkodásról még szó sem esett. A II. világháború idején és közvetlenül utána az Egyesült Államokban szinte havonta jelentek meg olyan alkotások, amelyeket később a kiadók legszívesebben töröltek volna múltjukból. Egyik leghíresebb a Disney 1946-ban megjelent Song of the South című filmje. Az animációs betétekkel feldúsított filmben az akkori szemmel kissé túlzottan is szimpatikus a fekete főszereplő bácsi, manapság viszont úgy tűnik, a kis Johnny és az öreg között idillikus úrfi-rabszolga viszony van, ahonnan nincs kitörés, ráadásul mindez tökéletesen megfelelő mindenkinek. Az akkori amerikai állapotokra jellemző, hogy a film atlantai bemutatójára a főszereplő James Baskett nem tudott elmenni, ugyanis nem találtak olyan szállodát a georgiai fővárosban, amely szobát adott volna a fekete színésznek.
A betiltott tizenegy
Az akkori hangulatot jól mutatja a Betiltott tizenegy néven elhíresült rajzfilmcsokor. Ezeket az alkotásokat 1931 és 1944 között készítették, ám a korszellem hatására a készítők revideálták álláspontjukat, és 1968-ban betiltották közlésüket. A tizenegy rajzfilm azóta sem jelent meg egyetlen hivatalos kiadványban sem, bár egyes gyűjteményekben néha-néha felbukkannak. A filmek mindegyike a feketéken gúnyolódik, mai szemmel elképesztően alpári módon. A Coal Black and de Sebben dwarfs (gúnyos utalás a néger kiejtésre) a Hófehérke meséjét helyezi a negyvenes évek New Yorkjába, amelyben minden szereplő fekete, nem tud helyesen írni, és orrhangon beszél. A Uncle Tom’s Cabana 1947-ből már egyenesen a náci karikatúrákat idézi. Itt Tamás bátya kunyhója egy telekspekuláns számára jelent problémát, aki megpróbálja az öreg feketét kiebrudalni viskójából. A befektető alakja akár a Stürmerből is kikerülhetne: fekete ruhája és hosszú orra van, gonoszul vigyorog, és hatalmas pénzeszsákokon üldögél. Mikor elindul Tamás bátyához, a tőzsdespekuláns kígyóvá alakul, és sziszegő nyelvvel kisiklik a pénzhalmok közül.
A világháború alatt az amerikai hadsereg által bőkezűen támogatott rajzfilmeket készítő stúdiók is beszálltak a propagandakészítésbe. A Disney Donald kacsát szerepeltette egyes náciellenes alkotásokban (Der Fuehrer’s face), míg az Education for death (A halál oktatása) egy kisgyermekről szól, akit nácinak nevelnek Németországban. A Paramount Superman karakterét állította csatasorba. A náciellenes propaganda mellett természetesen komoly szerepet kapott az aktuális ellenség, a japánok elleni médiahadjárat. Az utólag agyonhallgatott Bugs Bunny Nips the Nips (Tapsi Hapsi beleharap a japcsikba) című részben a tapsifüles egy csendes-óceáni szigeten pihengetne, mikor japán katonákkal találkozik. A korabeli sajtó szerint mulatságos történet során a nyúl végig „majompofának” és „vágottszeműeknek” nevezi a japánokat, és különböző agyafúrt módokon végez velük. Donald kacsa a Commando Duck című részben visel rohamsisakot, és a dzsungelben keresi a japánokat, Popeye pedig lehúzza a vécén az ázsiai ellenséget.
Az említett karakterek egyébként az óvilágban és Németországban is nagyon népszerűek voltak. Popeye neve az élő bizonyíték, akit mi, magyarok máig „Popejnek” nevezünk, szemben az angol „Pápájjal”. A gülüszemű matróz történetei ugyanis hozzánk a németeken keresztül jutottak el, így az ő kiejtésüket vettük át. Adolf Hitler is rajongott a Disney-filmekért, Joseph Goebbels propagandaminiszter 1937 karácsonyára a naplója tanúsága szerint 12 Miki egér filmet adott neki ajándékba. A nácik is olyan filmeket akartak készíteni, mint a Disney, s már 1931-ben, a végső hatalomátvétel előtt két évvel elkezdődtek a próbarajzok. A munkák azonban nem voltak különösen sikeresek, a háború háttérbe szorította a rajzfilmipart. Megszületett azonban a Der Störenfried (A bajkeverő) 1940-ben, amely határozottan a náci propagandát szolgálta. Ebben egy róka zavarja meg az erdő békéjét. Az állatoknak más fajokból választott párt, és a bűvkörébe került erdőlakók egyre erőtlenebbekké váltak. A hős sündisznók csapata azonban – Wehrmacht-sisakban – ellenáll, és elűzik a bajkeverőt. A filmet Hollandiában mutatták be, ám a propaganda aligha érte el célját, addigra ugyanis az összes zsidót kiirtották az országban. Az 1942-ben létrehozott Deutsche Zeichenfilm GmbH a tervek szerint 1947-re készítette volna el az első egész estés rajzfilmjét.
A Szovjetunió a rajzfilmek terén viszonylag kevesebbet mutatott. Érdemes ugyanakkor megjegyezni a mindenki által ismert No megállj csak! című sorozatot, ahol a farkas rendszeresen kommunistához nem illő tevékenységet folytat (jegy nélkül utazik a buszon, dohányzik, iszik), az ifjú úttörő nyuszi pedig minden ármány ellenére sem tér le a vörös útról. Az 1980-as olimpia előtt is alkottak egy filmet, amelyben Baba Jaga, az oroszok legendás boszorkánya próbálja segítőivel a Misa macit, az olimpia kabalafiguráját elemészteni. Baba Jagát nem nehéz az olimpiát bojkottáló Egyesült Államokkal behelyettesíteni.
Női kézitáska
Napjainkra a háborús jellegű propaganda a rajzfilmek területén kevésbé érvényesül a nyugati világban. Ahol mégis tetten érhető, az a politikai korrektség néhány esetben eszelősségig történő erőltetése. Ebbe beletartozik a régi rajzfilmek rendszeres cenzúrája vagy letiltása, de az új alkotások felépítése is. Nagy vihart kavart például a Teletubbies című brit sorozat egyik karaktere. Tinky Winky ugyan szerepe szerint vélhetően fiú (a négy fő karakter nemi hovatartozását csak sokszori megtekintés után lehet megállapítani), mégis női kézitáskát hord. Lengyelország médiahatósága szerint a négy furcsa figura a homoszexuálisok életformáját népszerűsíti (egy másik részben mind a négy alak tüllszoknyában táncol, egyikükre határozott ellenkezése dacára feladják a többiek a ruhát), így káros a gyerekek fejlődésére. A film ráadásul a legkisebbek, a három év alattiak szórakoztatására szolgál.
Politikai korrektség
A Teletubbiesnél határozottabb az amerikai oktatásügyi minisztérium által támogatott Maya és Miguel című rajzfilm. A két gyermek egy mexikói származású amerikai ikerpár, akik nagy családjukkal egy szinte teljes egészében bevándorlók által lakott környéken élnek. Barátaik között legtöbben mexikóiak, az egyetlen kakukktojás Andy, aki viszont végtaghiányos (hiányzik az egyik kézfeje). A kicsit nagyobbaknak szóló Saron naplója viszont már teljesen felnőtt-témákat boncolgat egy felső tagozatos általános iskolás szempontjából. A kislány családjában a szülők elváltak (ez szinte összes barátjánál is így van), a gyerekek pedig aktívan részt vesznek anyjuk és apjuk párválasztásában, s egyetlen szó sem esik a család újraegyesítéséről. A producer Alicia Silverstone színésznő egy egész részt szentelt annak, hogy Saron homoszexuális barátja hogy találja meg a szerelmet, a kislány pedig hogyan próbál segíteni a fiúknak. Persze Saron kanadai, és az ottani problémákat boncolgatja, Pityke viszont magyar, s a nyolcvanas években „élt és alkotott”. A haldokló szocializmusban a Belügyminisztérium megbízásából készült, a rendőrség imázsán javítani hivatott sorozatban egy alkalommal megmosolyogtató módon bújik ki a hithű kommunista a kék ruhás vitézből. A dühös Pityke az állandó rosszcsont kisfiút, Kukucsot utasítja rendre, mikor az egy veszélyes kerékpáros manőver után becenevén szólítja a rendőrt: „Neked őrmester elvtárs vagyok!”
origo.hu
Világosan kiderül a legújabb hangfelvételből: hazudott Magyar Péter a tüntetések költségeiről - de honnan jöhet a pénz?
