A népszavazási kezdeményezések összegzése

Amikor e sorok írója bő egy évvel ezelőtt elkezdte Csapdába került demokrácia című, szándékoltan ritkán jelentkező cikksorozatát, bizony nem gondolta, hogy a lakiteleki találkozó huszadik évfordulójára, 2007. október 23-ra a csapdába került magyar gazdaság, a csapdába került magyar közjog és a csapdába került kritikai értelmiség mellett a magyar demokrácia alappillére, a népszavazás alkotmányos intézménye is a demokrácia vakvágányára siklik.
Márpedig világosan látni kell, hogy a népszavazás intézményének a politikai elit oldaláról való kiüresítése és lejáratása a legsúlyosabb támadást jelenti a magyar alkotmányosság ellen. A népszavazás – szerte a világon – az a nélkülözhetetlen eleme a demokráciának, amely a népszuverenitást, a nép államon belüli főhatalmát fejezi ki. Tartalma szerint az egész társadalom életét befolyásoló és ezáltal a legfontosabb társadalmi, politikai eldöntendő kérdésekre vonatkozik, amelyben a nép többségi elv alapján dönt.
A magyar politikai elit világa az 1990-es évek közepétől fedezte fel a modern demokrácia által adott jogi alrendszerben a politikai csatározások sajátos színterét, és azóta egyre agresszívabban használja fel és ki azokat az intézményeket, amelyeknek rendeltetésszerű működés esetén a politikai konfliktusok tisztázásához, nem pedig annak életre-halálra menő küzdelméhez kellene hozzájárulnia. Tipikusan ilyen jelenség volt a parlament munkarendjével kapcsolatos politikai manipuláció. Egyfelől a háromhetenkénti parlamenti ülésezés a törvény által előírt hetenkéntivel szemben, másfelől a választási években rekordrövidségű tavaszi ülésszakok mind a fennálló politikai hatalom érdekei szerint lettek kialakítva, rombolva az alkotmányosan garantált parlamenti munkát és nyilvánosságot.
Aztán a választás mint politikai jog ürült ki azáltal, hogy a kampány nem a programok versengését és a jobb programról való meggyőzést jelentette 2006-ban, hanem a nagyotmondás kényszeréről – lásd tizennegyedik havi nyugdíj – vagy a szemenszedett hatalmi hazugságtengerről szólt. A magyar társadalom eközben „blind society” lett, vagyis vak társadalommá vált, olyanná, amely képtelen felismerni érdekeit, mert miközben információk milliói érik utol naponta, a számára relevánsat és hiteleset képtelen kiválasztani, ellenőrizni.
Egy évvel ezelőtt október 23-án a miniszterelnök hatalmi hazugsághengere által kiüresedett választójoggal a zsebében, a több hete vezérre váró tüntető-ünneplő közönség előtt, a tömeg nyugodt hazavonulásának hamis illúziójával indította útjára az ellenzék vezetője a Fidesz–KDNP népszavazási kezdeményezését a kórházak állami tulajdonban maradása, a gyógyszerek patikai árusítása, a termőföld családi gazdálkodók általi megvásárlása, valamint a tandíj, a vizitdíj és a kórházi napidíj eltörlése ügyében. A cél világos volt: a kormány és annak feje fehéret ígért a választások előtt, majd megkapva erre a választásokon a felhatalmazást, feketelevest adott a magyar társadalomnak, leginkább saját szavazóit becsapva. Így a népszavazás kezdeményezője újabb demokratikus lehetőséget adott volna a társadalomnak arra, hogy kell-e neki a feketeleves, helyreállítva ezzel a szabad választás, döntés demokratikus intézményét.
És ettől a pillanattól a kormányoldal szisztematikusan, megfontoltan minden hatalmi és jogtechnikai eszközt megragadott ahhoz, hogy 2007. október 23-ra elhomályosuljon az egy évvel ezelőtti kezdeményezés célja, kaotikus legyen a kérdések tartalma, és a népakarat lehetőleg semmilyen módon ne legyen érvényes és eredményes egy – már nem is tudjuk, hány kérdésben tartandó – népszavazáson. Az első lépéseket ehhez sajnálatos módon az az Országos Választási Bizottság tette, amelynek sokat bírált tagjait maga a Fidesz–KDNP egyetlen ellenszavazat nélkül szavazta meg 2006. február 9-én a délutáni órákban, beleértve az OVB elnökét is, akinek politikai szimpátiája nyilván nem kerülhette el az ellenzék vezérkarának figyelmét. Eső után köpönyeg volt már az OVB-t politikai elfogultsággal bírálni a korántsem minden tekintetben szakmai döntései miatt, a kérdések hitelesíthetősége kapcsán. Ahhoz azonban pontosan elég volt ez a bírálat, hogy egy újabb alkotmányos alapintézményt hiteltelenítsen el a fél magyar társadalom előtt. Ennek veszélyére maga a köztársasági elnök is teljes joggal figyelmeztetett. Igaz azonban, hogy a hitelvesztéshez hathatósan hozzájárult azon álláspont is, amelyet Halmai Gábor alkotmányjogász képviselt, miszerint az Alkotmánybíróság döntése nem kötelezi az OVB-t, így az akár el is utasíthatná új érvek alapján a Fidesz kérdéseit.
A beterjesztő eredeti hat kérdése kétfelé szakadva folytatta bonyolódó útját. Háromra megnyílt a Fidesz– KDNP előtt az aláírásgyűjtés lehetősége (kórházak állami tulajdonban maradása, gyógyszerek patikai árusítása, termőföld elővásárlási joga a családi gazdálkodóknál), azonban – téves döntést hozva – nem élt ezzel a jogával a beterjesztő. (A mostani, időközben hitelesített másik három kérdésre – tandíj, vizitdíj, kórházi napidíj – elindult aláírásgyűjtés igazolja, hogy téves volt a korábbi vezetői döntés a kérdések egymást bevárása kapcsán.)
A kezdeményezés igazi jogtechnikai ellehetetlenítése, ám kétségkívül a jogi alrendszer tanulékonysága szempontjából érdekes fejlemény akkor következett be, amikor Kálmán László nyelvész a Fidesz–KDNP által első körben jóváhagyott kérdésekben, azok védettségének lejárta után azonos tárgyú, de ellentétes tartalmú kérdéseit szintén benyújtotta az Országos Választási Bizottságnak. Arra a közjátékra már nem érdemes több szót vesztegetni, hogy a két beadvány néhány másodperces különbséggel való hivatalba érkezése körül egy hétig folyt a nevetséges nyilatkozatháború, és komoly szakembernek tartott politikusokat vezettek félre korántsem komoly szakértők a tekintetben, hogy a beérkezés sorrendjének ügydöntő szerepe van a kérdések elbírálásában. E sorok írója már akkor jelezte a Magyar Nemzetben, hogy védettséget egy népszavazási kérdés csak akkor élvez, ha hitelesítési záradékkal látják el, és az OVB nem tehet mást a Fidesz–KDNP, valamint Kálmán László kérdései kapcsán, csak azt, hogy mindegyik kezdeményezést átengedi, és az Alkotmánybíróság dönt majd a kérdésekről. 2007. július 18-án az OVB ennek megfelelően is döntött. Fontos jogelvi alapállás tisztázódott ezen az ülésen, amely szerint az OVB minden népszavazási kérdésről önállóan kell eldöntse, hogy megfelel-e a hitelesítési kritériumoknak, és nem tárgyalhat párban vagy több kérdést összevonva, így nincs lehetősége az azonos tartalmú, de ellentétes kérdések egybevetésére, és tartalmi alapon a közülük való mazsolázgatásra. Ez súlyos eljárásjogi hiba lenne. Ám ettől az üléstől kezdve a népszavazás intézményének teljes politikai kilúgozása indult el. A zűrzavar fokozódott, a kérdések egymástól elválasztása megtörtént, és csak néhány – e sorok írójához hasonló szakértő – vitázgatott érdemben az aktuális helyzetről és annak politikai vonzatáról, miközben az átlagpolgár már azt sem tudja, hogy elérhet-e valamit népszavazáson, és legfőbb félelme, hogy megérti-e azt, amit kérdeznek tőle.
A végső csapást a miniszterelnök népszavazási kezdeményezése jelenti, ha a polgármesterekkel való ütközése nem sodorja el. A tisztasági csomag népszavazási kérdésekként való bedobása a metternichi trükköt másolja, amely szerint ha valamit nem tudsz megakadályozni, akkor állj az élére. Így a népszavazást korábban „bornírt ötletnek” nevező miniszterelnök ma húsz (!) kérdéssel áll az OVB előtt.
Sajnálatos azonban az is, hogy a legszentebb kollektív alapjog alkotmányos kiüresítésébe az ellenzék is belemegy. Arról már nem is beszélve, hogy az újabb nyolc kérdése kapcsán koránt sincs akkora jobboldali kompromisszum, mint amekkorát a Fidesz–KDNP gondol. Már rögtön az első kérdés, a kisebb parlamentről szóló is vitatható, de alapvetően nem ez a gond. A baj az, hogy a politikai elit népszavazási őrületbe került. Még az is, akinek célja pont az volt, hogy a népszavazás magasztos, alkotmányos eszközével visszaadja a magyar demokrácia méltóságát. Az „őrület” kifejezés nem publicisztikai túlzás, ha szakmailag áttekintjük az elmúlt tizennyolc év népszavazási kezdeményezéseit.
1989. november 26-tól a szégyenteljes 2004. december 5-i népszavazásig összesen hat alkalommal járult a magyar társadalom urnákhoz népszavazásokon. Ezeken a rendszerváltozás és az euroatlanti integráció legfontosabb kérdéseiről döntött a nép, valamint a kettős állampolgárságról és a kórházak állami tulajdonban maradásáról. Mindegyik Magyarország és a magyar nép egészét érintő, hosszú távú stratégiai kérdés volt, még akkor is, ha nem lettek eredményesek. A sikertelen kezdeményezések száma a rendszerváltozás elmúlt tizennyolc évében pedig tizenöt volt.
Ma, egy évvel a Fidesz–KDNP hat népszavazási kérdésének kezdeményezése után az OVB asztalán hetvenegy népszavazási kezdeményezés fekszik. Ebből húsz a miniszterelnöké, tizenöt a tanácsadójáé, másik nyolc a Fideszé, miközben eredeti kérdései közül csak háromban tudta elkezdeni az aláírásgyűjtést, az Alkotmánybíróság az ellentétes tartalmú, de önmagában feltehető kérdések problematikáját pedig még nem oldotta fel.
A mérleg tehát tragikus az állampolgár oldaláról nézve. A politikai elit ismét gyarmatosított alkotmányos világunkból egy intézményt, méghozzá a demokrácia alapintézményét. Ma egyetlen út járható, ha mindenki, aki a tavalyi hat kérdés érvényes és eredményes népszavazásának megtartásában érdekelt, azonnal visszavon minden egyéb kezdeményezést, és kizárólag arra törekszik, hogy kétmillió-százezer szavazatot tudjon maga mögött. Több jóhiszemű politikai tévedést nem visel el a csapdába került népszavazás intézménye.

A szerző politológus, egyetemi oktató