A társadalmi leszakadás felgyorsulása

Leglassabban a 27 tagú Európai Unióban a magyar gazdaság fejlődik. Jóllehet se szeri, se száma az adó- és járulékemeléseknek, az államháztartási hiány tekintetében mégis az utolsó helyen vagyunk. Nem beszélve az egyre magasabb inflációról. S minél hosszabb ideig vannak érvényben az így vagy úgy megemelt adó- és járulékkulcsok, a különadók, várhatóan annál inkább állandósul az alacsony növekedési ütem. Hazánk csúszik lefelé. Mindez a társadalom szétzilálódásán is meglátszik.
A konvergenciaprogram indulása óta – vagyis egy esztendő alatt – csaknem 72 ezer egyéni vállalkozó tevékenysége szűnt meg. És ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy jelenleg is 30 ezer cég ellen folyik csőd- és felszámolási eljárás, cseppet sem lehetünk bizakodók. Sokan mondhatják erre, hogy a kismértékű gazdasági növekedés alapvetően az elmúlt évek fiskális politikájának a következménye. De az is látszik, hogy az úgynevezett reformszakasz egyensúlyjavító intézkedései nem hoztak eredményt, hiszen a kormány rövid távú hiánycsökkentő programja igazából nem teljesült. Az ez évre tervezett 6,8 százalékos GDP-arányos hiány alig marad öt százalék alatt. Mialatt a lakosság eladósodása kézzelfoghatóan felgyorsult, amit – mellesleg – a pénzintézetek hitelezési gyakorlata is megerősít. Méghozzá úgy, hogy a háztartások nagyobbrészt ingatlanjaikat ajánlják fel a kölcsön fedezeteként.
Nemcsak arról van szó, hogy az állampolgárok többsége átütemezni kényszerül a korábban felvett kölcsöneit, hanem az eladósodást mutatja a hitelkiváltások előtörése is. Ezúttal is a lakosság hitelképességének drasztikus romlásáról beszélhetünk. S éppen csak elkezdődött az államháztartás rendbetétele, a csüggedés jeleit máris láthatjuk. Mert a kiigazításnak nevezett első szakasz sem zárult sikerrel. Vagyis nemhogy félúton lennénk, hanem éppenséggel zsákutcában. Többi között az egészségügyi ellátás rendszerében a régi már leomlott, az új még nem látható. Jóllehet igaz az is, hogy a szűkösre álló erőforrásokkal kínkeservvel lehet ésszerűen gazdálkodni. Így mindenképp az illúziók birodalmába tartozik, hogy létezik egy olyan koncepció is, amely szerint megvalósítható a gazdasági növekedés őrzése és a gazdasági egyensúly egyidejű javítása. Ugyancsak álom, hogy a megszorító intézkedések hatására vezethető vissza a gazdasági növekedés. Míg drasztikusan csökken a foglalkoztatottak száma, s az állásukat megtartók is kevesebb terméket és szolgáltatást vásárolhatnak bérükből, addig megállíthatatlanul csökken az életszínvonal. Ugyanakkor a hiteltelen gazdaságpolitika miatt csaknem négyszázmilliárd forinttal emelkedett az adósság kamatterhe (ami plusz negyvenezer forintot ró minden egyes állampolgárra). Közben arról sem feledkezhetünk el, hogy az idén csaknem kilencszázalékos az infláció mértéke, ami nyolcszázalékos munkanélküliséggel párosul.
Ám azt sem kell különösebben hangsúlyoznunk, hogy a sokat emlegetett szociális biztonság csakis úgy értelmezhető racionálisan, amely valódi szociális ellátáson alapul, s ily módon szolidaritásra épül. Ha viszont – mint manapság – a szociális hálón egyre több rés akad (mivel az elszegényedett milliók képtelenek számláikat kifizetni), napnál világosabb, hogy egyre távolabb kerülünk a szociális piacgazdaságnak a reményétől is. Aminthogy egyre reményvesztettebb viszonylag olcsó munkaerővel – nemritkán az ezzel párosuló állami támogatással – a külföldi tőke kegyeiért versenyezni. Mindez a gyarmati jellegű felzárkózást vagy bekapcsolódást állandósítaná. És mivel a leszakadás felgyorsult, ennek következményei makro- és mikrotársadalmi szinten egyaránt megjelennek. Attól függetlenül, hogy az ország a katasztrofális monetáris politika áldozata. Éppígy döbbenetes a lemaradásunk az uniós pénzek felhasználását tekintve is, hiszen csak arra kell utalnunk, hogy a strukturális alapokhoz viszonyítva alig több mint hatvanszázalékos szintet értünk el. Viszont az államadósság növekedése nem áll meg, előrejelzések szerint a jövő évben meghaladhatja a hatvanhat százalékot. S ez az adat mindennél kifejezőbb.

A szerző szociológus, egyetemi oktató