Egy következmények nélküli ország

Húsz évvel ezelőtt, 1987 szeptemberében azért jöttek össze a lakiteleki sátor alatt értelmiségiek, tudósok, irodalmárok, közéleti szereplők, gondolkodók, mert Magyarország akkor válaszút elé érkezett. Az államszocializmus intézményei recsegtek-ropogtak, elképesztő adósságállományban úszott az ország, a gazdaság romokban hevert, az MSZMP, az uralkodó állampárt láthatóan és érezhetően elbizonytalanodott, kétségbeesés és kiúttalanságérzet vett erőt az ország lakóin, vibrált a levegő. Az államszocialista rendszer válságba jutott, s ennek tudatában ültek le tanácskozni a találkozó résztvevői.
És mi történik húsz évvel később? Nos, a helyzet ma a következő. Magyarország válaszút elé érkezett: a rendszerváltás 1989–1990-ben létrejött intézményei recsegnek-ropognak, elképesztő adósságállományban úszik az ország, a gazdaság romokban hever, Európa sereghajtói lettünk, az MSZP–SZDSZ-kormánykoalíció, az uralkodó hatalom láthatóan és érezhetően elbizonytalanodott, kétségbeesés és kiúttalanságérzet vett erőt az ország lakóin, vibrál a levegő, a feszültség minden pillanatban tetten érhető. Egyszóval az 1989-ben a kerekasztal-tárgyalásokon, illetve az Antall–Tölgyessy-paktum révén részben sebtében és hibásan, részben rossz alkuk következtében létrehozott demokratikus berendezkedés válságba jutott.
Az a kiindulópontom, hogy 17-18 évvel az úgynevezett rendszerváltás után idegen szóval vis maior helyzet alakult ki Magyarországon. Mi is az a vis maior magyarul? Különleges, rendkívüli helyzet, amely megakadályoz abban, hogy teljesítsük a szerződéses és egyéb kötelezettségeinket. Vis maiort, különleges helyzetet idéz elő háború, földrengés, tűzkár, fagykár, árvíz, újabban és egyre gyakrabban a cunami és ehhez hasonló dolgok. S bár sajnos az utóbbi években egyre gyakrabban érnek bennünket is rendkívüli helyzetek, mint árvíz, fagykár vagy pusztító viharok, ebben az esetben jómagam egy sajátos, a többihez nem hasonlítható vis maior állapot kialakulásáról beszélek. Arról a rendkívüli állapotról, amely az utóbbi négy-öt évben a szocialista–liberális kormányzat tevékenységének következtében alakult ki, s amely ellehetetleníti a demokrácia és a közélet normális működését, a társadalmi és szociális kötelezettségek teljesítését, az ország létéhez nélkülözhetetlen nemzettudat és közösségi felelősségvállalás kialakulását.
Mik ennek a rendkívüli helyzetnek a legfontosabb jellemzői? Négy ilyet említenék.
Először is, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésével egyértelművé vált, hogy a 2006-os választási kampányban Gyurcsány Ferenc és a szocialisták a demokrácia legalapvetőbb és végső alappillérét, a szabad választások intézményét rombolták szét. Hazugságokkal, manipulációkkal, adatok eltitkolásával, álságos és szemfényvesztő adócsökkentő törvénycsomagokkal félrevezették és becsapták a választókat. Hasonló, a demokráciát megalázó tettre az euroatlanti világban egyszerűen nincs példa, s ha mondjuk Ukrajnában az elnökválasztás során 2005-ben kiderül, hogy elcsalták a választásokat, akkor ott forradalom tör ki, és új választásokat írnak ki. Tehát még Kelet-Európában is van következménye egy elcsalt választásnak, ahol túlélhet egy ilyen botrányt egy kormány és párt, az mondjuk Burma (Mianmar), Uganda vagy Togo – esetleg az Egyesült Államok.
Ki kell jelentenünk egyértelműen: az őszödi beszéd ismeretében a jelenlegi kormány illegitim, mint ahogyan az a jelenlegi parlament is, mert egy tisztátlan, elcsalt választás következtében alakult ki. Ebből következik: Lakitelek szelleme nem engedheti meg nekünk, hogy ebbe a vis maior helyzetbe belenyugodjunk, s az, hogy tavaly ősszel még brutális módon leverte a hatalom és erőszakszervezete a tüntetéseket és a tiltakozásokat, arra kell hogy ösztökéljen bennünket, hogy még erőteljesebben követeljük az illegitim helyzet megszüntetését. Magyarországon a demokráciát zárójelbe tették, megalázták, porig rombolták. Kulcskérdés, hogy ezen a helyzeten változtassunk. Kulcskérdés, hogy kiharcoljuk az előre hozott választásokat, mert csak az új választások hozhatnak olyan katarzist, megújulást, amely minden magyar állampolgárnak visszaadhatja a reményt, hogy Magyarország nem egy hitevesztett, mindenbe beletörődő, sorsát sorscsapásként elfogadó, azon változtatni képtelen nemzet. Az előre hozott választások kérdésében nem lehet engedni, s különösen nem szabad engedni a legnagyobb ellenzéki pártszövetségnek.
Másodszor, Magyarországon nincs kormányzás, helyette kommunikáció van. A jelenlegi kormányfő írta még 2002-ben Medgyessy Péternek a következőket: „A kormányzás tehát a következő választási kampány része… Az győz, aki kezdeményez. A kezdeményezés döntően kommunikációs természetű. A politikai akciók döntő hányada nem tárgyiasuló intézkedés, hanem szimbolikus cselekvés… Ebből következően előrébb való az átfogó világkép, mint az egyedi problémamegoldás.” Valóban, az elmúlt négy-öt év kormányzása semmilyen érdemi társadalmi problémát nem tudott megoldani, ezzel szemben a problémákat elmélyítette, illetve újakat teremtett, aminek következtében gazdasági csőd előtt áll Magyarország, s totális káosz mutatkozik azokon a területeken, ahol valamilyen, reformnak tekintett akcióba kezdtek, mint például az egészségügyben. Ha valami vis maior, akkor az az, ha egy országban nem kormányoznak, hanem helyette kommunikálnak, s egy virtuális világ létrehozásával igyekeznek a magyar polgárok utolsó ellenállását is megtörni.
Harmadszor, azok az erkölcsi normák és magatartásmódok, amelyek az elmúlt évtizedekben a legfontosabb kötőszövetét adják a nyugati demokráciáknak, Magyarországon romokban hevernek, illetve lényegében felszámolódtak. Nem állítható, hogy 2002 előtt minden rendben lett volna a demokratikus normák betartása terén, ám ami azóta következett be Magyarországon, arra aligha van példa nyugaton, de immáron Közép-Európában sem. Megszűnt az az alapvető követelmény, hogy a politikusok és politikai szervezetek, kormányok felelősséget kell hogy vállaljanak hibáikért és bűneikért, korrupciós ügyeikért, mutyizásaikért, amelyeket szóban vagy cselekedetben követtek el; megszűnt a felelősségvállalás intézménye, amely pedig a demokráciák nélkülözhetetlen eleme. Ha ez nem létezik egy országban, akkor azt inkább hasonlítsuk egy afrikai diktatúrához, mintsem egy európai demokráciához. Ami a legdöbbenetesebb, hogy hazánkban létjogosultságot nyert egy olyan szemlélet, sőt norma, hogy a politikusoknak is joguk van önös érdekeiket követni, s ha a nyilvánvaló viselt dolgaikra fény derül, és kibújnak a felelősség alól, azt is lassacskán természetesnek, „érthetőnek” tekintik a közvéleményben, s bizony, e szemlélet eluralkodásában az írástudók, sőt a szakértők felelőssége is óriási.
Tíz éve írok cikkeket a Magyar Nemzetbe Egy következmények nélküli ország címmel. Ám az utóbbi napok eseményei, a Zuschlag-botrány fejleményei azt mondatják velem: tényleg fordulóponthoz érkeztünk. Az eddig információkból már nyilvánvaló és egyértelmű, hogy az egész ügy szálai a kormányfőhöz és hű társához, Szilvásy Györgyhöz vezetnek. Gros cseh miniszterelnök azért mondott le, mert egy évekkel korábbi házvásárlása egy részletével nem tudott elszámolni. Svédországban egy miniszter azért mondott le, mert évekkel korábban néhány hónapig nem fizette a tévé-előfizetési díjat. Beszéljünk nyíltan: ha a jelenlegi botrányba nem bukik bele a kormány, és utána nem következnek előre hozott választások, akkor utána aligha lesz reményünk arra, hogy bármivel szemben felemeljük a szavunkat.
Végül negyedszer: ez a kormány nem jól vagy egyáltalán nem védi a magyar nemzeti érdekeket és értékeket. Ha jobban utánagondolunk, akkor is azt kell mondanunk, hogy az elmúlt négy-öt évben képtelenség felfedezni egy koherens, világos, egyértelmű magyar külpolitikát. Van egy ismert Woody Allen-film, amelynek az a címe, hogy Zelig. A film főszereplője egy olyan kaméleonszerű, mindenhez és mindenkihez alkalmazkodó ember volt, aki ha görög étterembe ment, ott elgörögösödött, indiánok között fejdísz jelent meg a fején, zsidók között rabbivá vált, kövér emberek között percek alatt meghízott, Hitler Németországában a legnagyobb náci lett. Nos, nekem Gyurcsány Ferencről éppen Zelig jut eszembe, aki ha az oroszokkal tárgyal, akkor szereti a Kék Áramlatot, és eloroszosodik, ha Kínában jár, akkor bírálja az EU-t, és sinológus lesz, ha az EU-ban van, akkor imádja az EU-t, a visegrádiak társaságában közép-európai módjára beszél, de ha az Egyesült Államok vízumpolitikája ellen lépnek fel közösen a régióbeli országok, akkor Amerika oldalára áll. De a legsúlyosabb az, hogy látványosan elfordul a határon túli magyarságtól. Kevés figyelmet kapott, holott döbbenetes tény: a kormányfő és Kóka János néhány héttel ezelőtt kijelentették, hogy a határon túli magyarok autonómiaigényei elavultak, károsak, mert rontják a szomszédokkal való állítólagos jó viszonyunkat. A jó viszonyra példaként most megkaptuk a szlovákoktól a Benes-dekrétumok megerősítését.
Ami a leglényegesebb, hogy egy vis maior, azaz rendkívüli helyzetre csak rendkívüli módon lehet reagálni. Ne tegyünk úgy, mintha a dolgok normális mederben zajlanának Magyarországon. Ne gondoljuk, hogy a nyugati nemzetállamokban és demokráciákban megszokott módszerek eredményesek lehetnek hazánkban. Százszor és ezerszer bebizonyosodott már, hogy ez a kormány, amely ma egyeduralmat gyakorol Magyarországon, nem reagál semmilyen ismert és bejáratott ellenzéki, számon kérő lépésre sem a parlamentben, sem a nyilvánosságban, sem az utcán, sőt kineveti és lesajnálja ezeket a kísérleteket. Legyen egyértelmű: ha az ökölvívómeccsen a ringbe bokszerrel és golyószóróval érkezik meg az ellenfelem, akkor nem biztos, hogy a szabályok pontos betartásával sokra jutok.
Nem hiszem, hogy a konzervatív politika passzív politika. Nem hiszem, hogy a konzervatív politikus vagy párt nyugodtan mondhatja, hogy várjunk, türelem, az idő nekünk dolgozik, a dolgok majd kiforrják magukat. Én azt hiszem, hogy a konzervatív politika legalább annyira felelősséggel tartozik a céljai megvalósításáért, mint a többi politikai irányzat és párt. Ha már a konzervatív politika és cselekvés létalapjait veszélyezteti egy hatalommániás oligarchia, akkor sovány vigasz azt mondani, hogy majd a túlvilágon mindenki elnyeri méltó büntetését. Keynes, a híres közgazdász mondta, hogy persze, a dolgok hosszú távon jóra fordulnak, csak az a baj, hogy hosszú távon általában meg szoktunk halni.
Vis maior helyzetekre vis maior válaszokat kell adni. Példának mondok egyet: ha egy teljesen nyilvánvalóan a korrupció mocsarába süllyedt kormányfő és kormánya nem hajlandó lemondani, ezáltal pedig Burma és Uganda szintjére kezdünk sülylyedni, akkor abban az országban nem érdemes az ellenzéki parlamenti mandátumokhoz ragaszkodni, mert akkor a parlamenti mandátumok megtartása nem más, mint egy diktatórikus, velejéig züllött és romlott, a magyarságot létében veszélyeztető állapot egyfajta fenntartása.

A szerző politológus