Azon a májusban megtartott aktívaértekezleten, amelyen Rákosi Mátyás önkritikát gyakorolt, a belügyminiszter, Piros László a belső ellenséges erők legaktívabb elemeiként a kulákok és a horthysta fegyveresek után a szerzeteseket nevezte meg. A belügyminiszteri helyzetértékelésben a Vatikán is megkapta a magáét, a pápai városállam hazánkban kifejtett kém- és aknamunkáját – Piros szerint – méreteiben és veszélyesség tekintetében csak az Amerikai Egyesült Államok ellenséges tevékenysége haladta meg. Júliusban a felsőpetényi Almássy-kastélyban tizenhét ávós által őrzött Mindszenty Józseffel egyezkedtek volna a kormány megbízottai, arra akarták rávenni a magyarországi katolikus egyház fejét, hogy kérjen kegyelmet. A koholt vádak alapján életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt bíboros azonban nem magának, hanem a hetven év feletti rabok és a hatvanötödik életévüket betöltött, beteg elítéltek számára kért amnesztiát az igazságügyi miniszterhez írt levelében. Választ ugyan senkitől nem kapott, de szeptemberben tizenhat bebörtönzött egyházi személyt engedtek szabadon.
Az októberi forradalom előkészítésében és megszervezésében az 1949 óta folyamatosan gyötört magyarországi katolikus egyháznak az égvilágon semmilyen szerepe nem volt. Az első napokban az egyházi személyek főleg szociális és lelkipásztori tevékenységet folytattak. Segélyszállító csoportokat szerveztek, a kórházakban a sebesülteket látogatták, menedéket nyújtottak a népharag elől iszkoló párttitkároknak, tanácselnököknek, „papfaló” egyházügyi hivatalnokoknak. Temették a holtakat, a mosonmagyaróvári sortűz áldozatait jelképesen is, oltárterítőkből tépett kötésekkel próbáltak segíteni a súlyosan sérült embereken. (Tiszakécskén Gyurkó Lajos vezérőrnagy parancsára repülőgépről lőtték a fegyvertelen tüntetőket. A rémült tömeg a templomba menekült, a település párttitkára is. A plébános, Gémes Mihály kelt a védelmére, ő szervezte meg, ahogy tudta, a templomi elsősegélynyújtást is.) A szabadságharc eltiprása után mégis megkülönböztetett szigorral büntették meg az 1956. október 23. és november 4. között a magyarsággal együtt örülő-síró katolikus papokat. Százával hurcolták el őket, noha nem fogtak fegyvert, és nem buzdították a népet a fegyveres harcra, ha a gonosz bukásáról prédikáltak csupán, akkor is. Legtöbbjüket, kis falvak plébánosait, káplánjait, a győri egyházmegye területén tartóztatták le. De nagy volt a veszteségük az úgy-ahogy megmaradt szerzetesrendeknek is, a ferenceseknek, a piaristáknak, az 1950 után titkos tevékenységre kényszerített jezsuitáknak. A pontosnak ma sem tekinthető statisztikák szerint 1956 novembere és 1957 decembere között a magyarországi katolikus egyház százhetvenhat felszentelt tagját hurcolták meg, és legalább ennyi egyházi személy menekült külföldre. Akit félelmetes találékonyságuk ellenére sem tudtak perbe fogni, az éj leple alatt ölték meg. A harminckét késszúrással „likvidált” Brenner Jánosnak, a rábakethelyi káplánnak soha nem találták meg a gyilkosait. A gyanúsítottakat bizonyítékok hiányában felmentették, és csak évekkel később kezdték el suttogni a környékbeliek, hogy a megfélemlítés céljából elkövetett politikai gyilkosságot feltehetően a falu párttitkára hajtotta végre.
Voltaképpen máig nincsenek hiteles adatok arról, hogy a megtorlás éveiben, a börtönfalak közt, az internálótáborokban hány papot, szerzetest tettek tönkre lelkileg, hányat szerveztek be békepapnak vagy besúgónak, és hányat idegenítettek el az egyházi szolgálattól. Az 1990-es évek elején kiadott, hiányos forrásanyag és rendezetlen levéltári gyűjtemények alapján összeállított művek szerzői, Szántó Konrád, Hetényi Varga Károly, Havasy Gyula mind arra hívták fel ifjabb pályatársaik figyelmét, hogy nekik kell feltárniuk, megírniuk az elmúlt évtizedek tárgyilagos és tudományos egyháztörténetét, a legújabb kori magyar történelem e sokatmondó fejezetét. A forradalom ötvenedik évfordulójának azonban éppen az volt az egyik szomorú tapasztalata, hogy az a kutatói lendület, amely a rendszerváltozás utáni első éveket jellemezte, a kilencvenes évek közepére igencsak lelassult, az ezredfordulóra pedig szinte teljesen megbénult.
Az Új Ember jubileumi kiadványa, A katolikus egyház 1956-ban című ismeretterjesztő kötet nagyobbrészt a kilencvenes évek elején közreadott tényeket tartalmazza. A „civil” olvasó számára is újdonságként hat azonban Soós Viktor Attilának a Központi Szeminárium hallgatóinak a forradalom alatt és a megtorlás időszakában tanúsított magatartásáról szóló tanulmánya, Szabó Csabának Mindszenty József politikai végrendeletét magyarázó szövege, Romano Guardininek a müncheni egyetemen 1957-ben Magyarországról mondott beszéde. Ha nem vesznének el a már ismert adatok tengerében, az 1956-os szabadságharc máig ható tanulságait is összerakhatnánk általuk. Sőt a segítségükkel talán arra a kérdésre is megfogalmazhatnánk a válaszunkat, mi akadályozhatja az egyháztörténészeket abban, hogy a katolikus egyháznak a forradalomban betöltött szerepéről végre teljes képet alkossanak.
Viszonylag későn, október 29-én kapcsolódhattak be a forradalmi eseményekbe a Központi Szeminárium növendékei, tanügyi elöljáróik ugyanis csak a szokásos évi lelkigyakorlat befejezése után hagyták őket szabadabban mozogni. A csoportos elmélkedés hatására, vagy másért, a papnövendékek nyomban tudták, hogy mi a teendőjük: röplapot fogalmaztak, a teljes és valódi vallásszabadságot és Mindszenty József szabadon bocsátását követelték. Egy másik röpiratukon nyolc pontban foglalták öszsze elvárásaikat: a Rákosi-rendszer egyházellenes bűneinek a megszüntetését, az egyház jogainak a visszaállítását, az elítélt papok szabadon bocsátását. A „fekete reakció” helyett az igazi vallásosságot, a demokráciát, a társadalmi, a gazdasági erkölcsöket és a békét sürgették. Akik a nyolc pontot fogalmazták, valószínűleg ismerték XII. Piusznak a Vatikáni Rádióban felolvasott enciklikáját, amelyben a pápa a magyarok felkelését üdvözölte, és felszólította a világ katolikusait, hogy imádkozzanak a győzelmükért. (A népek megháborított rendjét nem lehet megszilárdítani sem fegyveres hatalommal, sem a polgárokon elkövetett erőszakkal, sem kiagyalt hazugságokkal – mondta a magyarok sorsát 1938-as ittjárta óta fokozott érdeklődéssel követő pápa.) Figyelemre méltó, hogy a papnövendékeken kívül egyedül a nyolcvanhét esztendős pécsi püspököt, Virág Ferencet bátorította fel annyira a pápai szózat, hogy ő is meg merte fogalmazni egyházának a sérelmeit és kívánságait, híveinek megfélemlítés nélkül is érvényesíthető lelkiismereti jogait. Pásztorlevelének alaptétele: a hibákat nem elég csak emlegetni, hanem ki is kell javítani…
A brosúragyártással a szabadságharc vérbe fojtása után sem hagytak fel a szeminaristák. Karácsonyi ajándék gyanánt olyan sűrűn gépelt, huszonnyolc oldalas „szöveggyűjteményt” küldtek szét az országban, amelyben naplószerűen rögzítették a forradalom eseményeit. Kedves Barátom! kezdetű küldeményükhöz hozzácsatolták Mindszenty József november 3-i rádióbeszédének az írásos változatát, valamint XII. Piusznak a magyarok szabadságküzdelmével kapcsolatos megnyilatkozásait. A százötven példányban sokszorosított összeállítás „természetesen” a belügyi hatóságok kezébe is eljutott, és 1957 tavaszán teljes erőbedobással kezdtek el foglalkozni a Központi Szeminárium hallgatói által kifejtett „ellenséges tevékenység felderítésével és realizálásával”. A legtöbb információt a Hívő fedőnevű ügynöktől kapták. Soós Viktor Attila kutatásai alapján ma már nyilvánvaló, hogy a cinikusan megválasztott álnév az intézmény vicerektorát, Semptey Lászlót takarta. Semptey egyébként november 1-jén a Központi Szeminárium elöljáróival tisztelgő látogatásra ment a két nappal korábban rabságából kiszabadított Mindszenty Józsefhez, és a magyarországi katolikus egyház feje őt bízta meg a papnevelde vezetésével. A főpapnak szűk százhúsz szabad óra állt a rendelkezésére, hogy a gondjaira bízott közösség kétségbeejtően zilált ügyeit rendezze. Semptey László kinevezése volt e sűrű négy nap egyetlen hibás döntése, de ennek az egy hibának is máig ható következményei lettek: a legtehetségesebb és legbátrabb kispapok kerültek ki a magyarországi katolikus egyház vérkeringéséből.
Egy Konrád nevű ügynök segített névre szólóan szűkíteni a Hívő által feladott „ellenséges” növendékek népes csapatát. Konrádot nem nevesíti a kutató, azt a két személyt azonban, akiknek Badalik Bertalan veszprémi püspök 1957 és 1965 közötti, halálos betegségének a kialakulásáig tartó internálását „köszönhette”, igen. Mind a ketten a közép-dunántúli főpásztor közvetlen környezetében dolgoztak. A „megbízható” jelentéseit már a „Mindszenty-ügyben” is Jenei néven körmölő Ijjas Antal újságíró egyháztörténeti kutatásaiért rendszeres anyagi juttatást is kapott Badalik Bertalantól. (Az Új Ember 1956. november 4-i dátummal kinyomtatott számában Ijjas írta a vezércikket Imádság elesett hőseinkért címmel. Minden egyes mondata dagad a részvéttől és a vallásos érzülettől…) A másik besúgót László néven emlegették a belügyérek. Valójában Klempa Sándor Károlynak hívták, 1957-ben ő volt a veszprémi apostoli kormányzó.
Kádár János – Balogh Margit kutatásai alapján tudható – már 1956 novemberében azt hajtogatta, a román hírügynökség tudósítójának adott interjújában ki is nyilvánította, hogy „az ellenforradalom programját Mindszenty dolgozta ki, és a Nagy Imre-kormány likvidálására törekedett. Mindszenty a demokratikus és szociális vívmányok ellensége, a földreform és a nép tulajdonát képező üzemek ellen van.” A frissiben megfogalmazott rágalom a magyarok forradalmától rettenetesen berezelt romániai politikai vezetés közreműködésével gyorsan szárnyra kapott. Szünet nélkül ismételgették idehaza is. Nem is teljesen hatástalanul. Ha hinni lehet a Huszár Tibor által közreadott Bibó István-interjú hitelességében, még az a tiszta gondolkodású, minden előítélettől mentes férfiú – a Nagy Imre-kormány államminisztere, aki 1956. november 4-e tragikus reggelén az amerikai követség irányába menekülő bíborost a Parlament kapujáig elkísérte – sem tudta teljesen kivonni magát a korabeli propaganda Mindszenty-értelmezésének a hatása alól, és „a Monarchiára való visszasandításnak” minősítette a katolikus főpap bizonyos megnyilvánulásait. („A régi nacionalizmust mindenütt át kell értékelni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása az országok között, hanem az igazság fundamentumán a békés együttélés záloga. A nemzeti érzés virágozzék a kultúrértékek területén” – mondta Mindszenty József. Majd így folytatta: „A politizálás ma másodrendű ügy: a nemzet léte, a mindennapi kenyér a mi gondunk… Nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányításával, sőt az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk…”) A bíboros nyolcévnyi rabságát, kiszabadítását és állig felfegyverzett őrök felügyelete nélkül eltöltött négy napját tanúsító, hiteles dokumentumok mind azt bizonyítják, hogy Mindszenty Józsefnek a forradalom előkészítésében semmilyen szerepe nem volt, a feudális rend visszaállítását pedig egyetlen szavával sem szorgalmazta. A világtól elzárt rab a szüretelők távoli nótázása hallatán sejtette meg, hogy jelentős változások történhettek az országban. „Ej, haj, kikelet, Rákosinak kötelet, a magyarnak kenyeret” – ezt dalolta a nógrádi domboldalakon a nép. A magyarországi katolikus egyház vezetőjeként – a törvényes magyar kormánytól kapott felhatalmazással a kezében – mindenekelőtt a kommunista diktatúra által egyházi közösségébe beépített egyházellenes gépezet mechanizmusát szerette volna megismerni, a gépezetet működtető személyek és titkos egyházi segítőik névsorával együtt. Az Állami Egyházügyi Hivatal budai székházában tárolt bizonyítékok lefoglalásával azonban elkésett. Mire november 4-én reggel a feladattal megbízott Tabódy István volt huszár hadnagy és recski rab, a hittudományi akadémia negyedéves növendéke tíz társával a Pasaréti út 59. számú ház elé érkezett, már nem volt érvényes a köztársasági elnök, Tildy Zoltán engedélye, sem a bíborosi felhatalmazás, nem léphették át az Állami Egyházügyi Hivatal kapuját. Mindszentynek a másik fontos, a vezető békepapok elmozdítását, valamint a miattuk a fővárosból száműzött plébánosok visszahelyezését elrendelő egyházkormányzati intézkedése is csaknem kudarcot vallott. Az amerikai követségen töltött első huszonnégy órában „irtózatos ágyúzás mellett” azon munkálkodott, hogy korábban hozott utasításait végrehajtsák. Levélben bízta meg a budapesti érseki helynököt, Szabó Imrét, hogy a békepapokat, Beresztóczy Miklóst, Horváth Richárdot, Balogh Istvánt – a híres Balogh pátert –, Halász Györgyöt, Vitányi Györgyöt és még hat társukat távolítsa el az egyházi hierarchiában állami és nem egyházi megerősítéssel elfoglalt helyükről.
Szabó Imre elismerésre méltó módon teljesítette a bíboros meghagyásait. Más kérdés, hogy a kommunistákkal való együttműködésre fenyegetéssel, zsarolással, megvesztegetéssel rávett békepapoktól megtisztított egyház meddig létezhetett nélkülük. Nem sokáig. A forradalom bukása után, a megtorlás hónapjaiban, a katolikus egyháznak azért kellett még a többi vallási felekezetnél is súlyosabb büntetéseket elszenvednie, mert Kádárék nem tudták kellő gyorsasággal viszszaállítani a katolikus békepapok 1956-ban „összekuszált” szervezetét. Ami a régi békepapok átmentése érdekében 1957 májusában létrejött, az Opus Pacis – Mű Béke a Béke Műve helyett, a bátrak így csúfolták –, gyanakvást keltett a katolikusokban. És hiába utazott ki a vezetőség tapasztalatgyűjtés céljából a Szovjetunióba, bizalmatlanságot gerjesztett a katolikus egyház iránt az államhatalom köreiben is. Mindszenty József végakarata – amelyet akkor fogalmazott meg, amikor még azt is számításba kellett vennie, hogy az amerikai követségről elrabolják, életétől megfosztják, cselekvőképességét megbénítják –, hogy „magyar a magyart részvéttel szeresse, és ne ártson egymásnak”, ilyen körülmények között persze nem teljesülhetett. Az Opus Pacis vezetőségi tagjai még a rendszerváltozás után is a helyükön maradtak, és nem szívesen nyilatkoztak 1956-ról, a forradalom áldozatairól és árulóiról sem.
Magyar Honvédség (MH)
Magyar helikopterek sietnek eloltani az albániai tüzet
