Hogyér’ a vak magyar? Ötezerér’?

Az a hír lengedez a sajtóban, hogy 5000 (ötezer) forintos kikiáltási áron vehetnek meg bennünket az üzleti alapon álló biztosítók. Fejenként és lényegében örök áron.
Mennyi is az annyi?
Az országban a 2007. első félévi adatok szerint (KSH) a bruttó átlagkereset 181 500 forint, a foglalkoztatottak létszáma pedig 2,776 millió fő volt. Egy dolgozótól 3+4 százalék egészségbiztosítási járulékot vonnak le, amihez a munkáltató további 3+5 százalék egészségbiztosítási járulékot fizet. Ez összesen 15 százalékot tesz ki, ami fejenként 27 225 forint befizetését jelenti havonta, országosan 75 576 600 000 forintot havonta, évente 906,912 milliárdot. Ha jól számolok. No, még sincs ennyi tb-bevétel, mivel a foglalkoztatottak egy része táppénzen, gyesen, gyeden van, ugyanakkor állásban nem lévő családtagok, kényszervállalkozók, alkalmi munkások után is történnek majd befizetések. Vegyünk kereken 900 milliárd bevételt, ami a biztosítók közt majdan fejkvóta alapján szétosztatik.
Utóbbiak kiadása, mármint a lakosság ára élősúlyban 5000 forint szorozva tízmillió magyarral, azaz ötvenmilliárd forint. Azt nem is tudom hirtelen, hogy kell-e áfát fizetni utánunk. A végösszeget emelheti a licit, csökkentheti, hogy nem veszik meg a biztosításból ezért-azért kiesetteket. Irányszámnak talán megfelel. Komprádor kormányunk lelkesen gondoskodott arról, hogy januárra tiszta legyen a vásárcsarnok. Azt is bejelentette, hogy a „reformnak” nevezett nagy átverés nem a kifektetők, vagyis az ideiglenesen hazánkban állomásozó multik érdekében történik, hanem végettünk. No, ez a számokból kiviláglik: ha csak tíz százalék biztosítói hasznot feltételezünk – ennyiért talán el sem vállalják, mert jelenleg több mint a fele infláció! –, akkor ez éves szinten kilencvenmilliárd forint. A „befektetés” meg ugye ötvenmilliárd volt – egyszer s mindenkorra!
Ügyes?
A félénkek megnyugtatására: „A pénztárakban a magánbefektetők 49 százalékos tulajdoni részt szerezhetnek az 51 százalékos állami részvétel mellett. Az állami többségű részvétel folyamatosan fennmarad” – ígéri a kormány tervezete, amiből nyilvánvaló, hogy az ellenkezőjére kell számítani. Így diktálja egyrészt a tavaly kihirdetett kormányideológia, az őszödi böszmizmus gránittörvénye, másrészt a tapasztalat: a Mol és más stratégiai vállalataink elherdálása is hajszálra így kezdődött.
Vessünk egy pillantást a dogmatikus SZDSZ libertinus érvelésére, miszerint a verseny majd emeli a szolgáltatás színvonalát, mert a biztosítottak kikényszerítik – odébbállnak, ha elégedetlenek. Sőt szabadságunk odáig terjeng majd, hogy ki lehet halni biztosítóink tulajdonából, mint tették hajdan aljas és ravasz rabszolgák. Nézzük, hogyan fog kinézni a szent verseny. Piacra dobóink, a tervezet készítői 8–12 biztosító porondra lépésére számítanak, ők lesznek a versenyzők. Egynek legfeljebb kétmillió magyarja lehet. Egyelőre?
„A későbbiekben a folyamatos működés során megszűnik a kétmilliós felső korlát, mert a biztosítottak számára a szabad átlépés jogát biztosítani kell. Az átlépések miatti létszámcsökkenés lehetősége miatt meg kell határozni a folyamatos működés minimum létszámát is (250 ezer fő). Amennyiben a taglétszám ez alá kerül, a pénztár elveszti a működési engedélyét, az ott maradt biztosítottakat másik eredményesen működő pénztár veszi át. A rendszerben garantált, hogy folyamatosan lesz pénztár, aki (sic!) az ellátásért felel.” Idő kérdése tehát, hogy mikor apad le a pénztárak száma egyre, s az isteni szent verseny akkor fog hasonlítani a Kádár-kori választásra.
Hogyan is fog zajlani a verseny szentséges misztériumjátéka? Mivel a tervezet a multikat is beengedi a piacra, a kilátásokat már most áttekinthetjük bármelyik szupermarkecben: az áruk silányságban versengenek, a vevők és a bennszülött szállítók pedig megalázottságban.
A magyari elkötelezettséget nem ismerő új tulajdonosaink miért az egészségügyben viselkednének másképpen, mint ahogy szoktak? Nekik nem magyar vagy más nemzeti/emberi érdekek tiszteletével kell elszámolniuk részvényeseiknek, hanem a legislegszentebb haszonnal. Azt ugye mindig, minden körülmények között emelni kell, ez meg a magasságos piac vastörvénye. A költségek nyilván nőni fognak, szokásuk, hiszen egyre drágábbak a menedzserek, az új gyógyszerek és berendezések, az energia meg a többi. Nincs más, mint a befizetendő járulékok növelése és/vagy a szolgáltatás színvonalának és a magyar gyógyítószemélyzet bérének csökkentése. Ha a prés elérte a legmélyebb pontot, akkor a kifektető odébbáll, maga után hagyva az egészségügy romjait – a mi tetemeinkkel együtt.
Akad egy-két kérdés. Miért csinálja mindezt a kormány? Ideológiájából, az őszödi böszmizmusból az következik, hogy erkölcsi, nemzeti, sőt emberi szempontjai nincsenek. Marad az üzlet. Nos, miért nyitotta eme egyedülálló boltot, amelyben az általuk kiválasztott kuncsaftoknak minden évben ad közjavainkból kilencvenet – egyszeri ötvenért? Talán úgy kéne feltenni a kérdést, hogy mennyi a titkos zuschlag (felár), amit az államkincstárban turkáló böszmék ebből eltocsikolnak?

A szerző író