Kalandok belső tájakon

Az építészet és a társművészetek egységét hangsúlyozza a Kévés Stúdió Galéria kiállítása: a legutóbbi tárlat, Rákossy Anikó festőművész bemutatója a szerves és konstruktív formák közötti kölcsönhatás jelentőségére hívja fel a figyelmet.

Izgalmas felfedezőútra vezet bennünket a Kévés Stúdió Galériában Rákossy Anikó a látható világból az érzések, sejtések, a lélek történései, a belső tájak felé. Miközben azonban a műveket létrehozó személyiség sajátosságait, mondandója egyediségét, egyszeriségét hangsúlyozzuk, azt is ki kell emelnünk, hogy Rákossy Anikó azok közé a par excellence festők közé tartozik, akik az anyag sajátszerűségeit tisztelve hozzák létre műveiket, művészi pályáját a belső, emberi, művészi tényezők és a mesterségbeli szempontok harmonikus együttese egymást kiegészítő, erősítő kölcsönhatása jellemzi.
Festődiplomájának megszerzése után hosszú ideig gyermekkönyv-illusztrációkat készített. Azokon is felbukkantak azonban már olyan elvont részletek, jelek, gesztusok, amelyek a festőművész belső érlelődésére utaltak, s amelyek a nyolcvanas évek végén nagyszabású festői kompozíciók részeit képezték. Hatott rá a kornissi kalligrafikus festészet és a szentendrei konstruktív hagyományokat továbbvivő kortársak (Deim Pál, Balogh László, Aknay János) munkássága. Ami azonban megszületett, valójában csak utal a kétféle hatásra, s mindkettőtől teljesen függetlennek tekinthető. Az egymással találkozó, egymást fedő, kitakaró síkok összetett térbeli hatást adnak, mintha csak különös, a korai, analitikus kubizmus, az expresszionisták, az absztrakt művészetre egyaránt utaló, de leginkább belső, lelki tájaknak nevezhető világba vezetnék a kép nézőjét.
„Furcsa kubista expresszionizmusba zárva”, a szerkesztő fegyelem és az oldott festőiség találkozásának szűk útján járva kereste a továbblépés irányait Rákossy Anikó első nagyobb periódusa vége felé. Így talált rá a porfesték, a fűrészpor és a plextoll ötvözetére, amely a kifejezés új lehetőségét jelentette. Az anyagszerűség hatása mintha csak a látomások derűsebbé, a kompozíció játékosabbá válásával jelent volna meg. A korábbi kontrasztos színegyüttesek helyét a melegebb színek, a lágyabb átmenetek vették át. Mintha zenei harmóniák részeként jelennének meg a kompozícióit felépítő tónusok, a ritmikusan ismétlődő jelek. Az első kristály, Időtlen idők, Misztikus zuhanás – e címek is jelzik, mintha a tér és az idő végtelen gazdagságára akarnának utalni a ritmus- és színképletek, amelyeket az alkotó ebből a végtelen együttesből kiragad. Az utóbbi években készült művei egyre finomabbak, könnyedebbek, szinte a távol-keleti kalligrafikus művészetre emlékeztetnek. Többnyire széles, erőteljes hatású bordűr veszi körül a kompozíció középső részét, amely egyszerre hangsúlyozza a központi rész fontosságát, s mossa el a műalkotás és a befogadó közötti határvonalat. S valóban, a művek egyszerre utalnak az univerzum végtelenségére s arra, hogy – mint márványban a szobor – magunk is benne foglaltatunk.
(Rákossy Anikó festményei, Kévés Stúdió Galéria.)