Megelevenedett a zenedoboz

Hód Adrienn koreográfus, valamint Glázer Attila író, rendező négyszereplős darabját táncelemek híján nehéz még a kortárs tánc műfajába is besorolni, pedig oda tényleg rengeteg produkciót begyömöszölnek az alkotók. A néző a kortárs tánc helyett komplex szimbólumokkal tömörített állóképek sorozatát látja, s ráadásként kapja a már megszokott görcsös rángatózást és ordítozást.

Halk, jól ismert Bach-dallamok csendülnek fel a MU Színház nézőterén. A zenetöredék verkliszerűen visszatérő, mégsem unalmas. A pódium közepén a balett egyes pozíciójában áll mozdulatlanul hófehér tüllszoknyában az előadás egyik táncosa, Cuhorka Emese. Megelevenedett zenedobozzá változik a koromfekete színpad. A táncos csupán akkor mozdul, ha a dallam felcsendül. A jelenet szép, harmonikus, így gyönyörködtet, bár értjük a klasszikus balettet kifigurázó, a táncosokat automatának láttató humorát. Ekkor még nem bánjuk, hogy táncmozdulatokat nem látunk, hiszen a szereplő valódi színészi hitelességgel játszik. A kezdőkép abba a hamis illúzióba ringat, hogy a kortárs tánc üresen szenvedéses, ordítós, rángatózós korszaka véget ért. De sajna Cuhorka Emese színpadi bemutatkozása után bekövetkezik a csekély mondanivalóval bíró szenvelgés. A Vonaton címet kapó második részben Kovács Kata egyébként lebilincselő színpadi környezetben – a fekete térben fehér fénnyel kijelölt kockában – a „Szabad?” kifejezéssel játszik, akár egy beszédtechnikai gyakorlaton. Ha az öncélú depresszió nem ömlene szét a színpadon a szaggatott, táncnak alig nevezhető mozdulatok nyomán, még izgalmas is lehetne a jelenet. A harmadik rész, Hadi Júlia előadása tartalmaz táncelemeket, s az ordibálás helyét átveszi a lírai hangulat. A fénycsíkkal kijelölt útvonalon mozgó táncos harmonikus koreográfiát mutat be. De a zárójeleneten megint csak eluralkodik a kilátástalanság. Virág Melinda agyaggal tömi be a száját, miután az egész színpadot beszórta fehér porral. A négy kép négy tétel akarna lenni, de túl hosszúak, nem áll össze egésszé.
A szaggatottan egymást követő állóképek miatt úgy tűnt, mintha különleges jelmezeket és megkezdett mozdulatokat megörökítő hangos fotókból rendezett tárlatot láttunk volna. Ez nyilván a koncepció része volt, hiszen Glázer Attila – amikor épp nem rendez – fotográfus. Hód Adrienn produkcióira pedig jellemző a színpadi beszéd és az irónia. A Négyszer szólókban viszont mindez erőltetett. Ezért kerül ki győztesen a harmónia és a káosz harcából az utóbbi. A gondolati, érzelmi összevisszaság.
(Négyszer szólók – MU Színház; írta, rendezte: Glázer Attila; koreográfus: Hód Adrienn.)