Melike

Bartha Júlia termékeny szerző, az utóbbi tíz évben számos tanulmánya és kötete jelent meg. Orientalista etnográfus, muzeológus, a szolnoki Damjanich János Múzeum néprajzi osztályának vezetője. Kutatási területe a kunsági folklór és keleti kapcsolatai.

Ahhoz, hogy valaki a Kelet-kutatásra adja a fejét, milyen vidékről, környezetből kell indulni?
– A Nagykunság a szülőföldem, éltető közegem. Mindent innen kaptam, ami az életben fontos. Kunnak, kunságinak lenni különös érzés, tartást ad az embernek. Persze kérdezhetik a nagyvárosokban lakó kollégák, hogy hol vannak már a kunok. Nyolcszáz év alatt asszimilálódtak, nyelvüket is elveszítették. Ez mind igaz, de egy olyan etnokulturális csoportról van szó, amely megőrizte a származástudatát és hajdanvolt műveltségének jó néhány elemét. Ennek főleg a viszonyokat konzerváló zárt társadalma az oka, ahol a folklór, a népi díszítőművészet és a szokáselemek megmaradtak egészen a huszadik századig – nagyrészt a pásztorkultúra miatt. Ezt alátámasztják a történeti, néprajzi vizsgálatok is. Nagyon izgalmas, ahogyan a Kunság, elsősorban a Nagykunság lakói reagálnak a globalizációs nyomásra. Kapaszkodót és mértéket keresve főleg Kisújszálláson, Kunhegyesen és Karcagon feléledtek a hagyományok. Újra pezseg például a lovasélet, a Kunság egykor a legkiválóbb katonákat adta a hazának, de a tudományban is neve van ennek a vidéknek. Nem véletlenül indultak Karcagról a hazai turkológia jeles alakjai. Györffy István ugyan nem volt turkológus, de mivel a kunokkal és a kunsági kultúra törökségi párhuzamaival foglalkozott, termékenyítően hatottak a kutatásaira a turkológia eredményei. Németh Gyula pedig fiatalon lett az ELTE török tanszékének vezetője, s kiváló tanítványokat nevelt ki, közöttük a szintén karcagi születésű Mándoky Kongur Istvánt, aki ugyan nem itt élt, mert a munkája elszólította, de mindig ide tért haza. Számon tartjuk őket.
– Hogyan, miért fordult éppen a török kultúra felé?
– A kunsági kultúra fordítja a törökség felé az ember figyelmét. Körmendi Lajos író tanácsára kezdtem törökül tanulni, amikor majd 24 évvel ezelőtt a Györffy István Nagykun Múzeumba hívott dolgozni Bellon Tibor igazgató. Áldom is érte, mert nekem ez a kultúra olyan sok jó munkával töltött napot és olyan sok kiváló ember barátságát hozta! A kunsági folklór – amelyet a törökség ismeretében lehet igazán megérteni – és keleti párhuzamainak kutatását elkezdő Györffy István után nem nagyon akadt olyan kutató, aki vállalta volna ezt a munkát. Nemcsak a nyelvet kell tudni, hanem terepen is biztonsággal kell mozogni. Az utóbbi ötven év nem bizonyult alkalmasnak erre, de nekem szerencsém volt. Eljutottam három alkalommal Közép-Ázsiába, és nagyon sokszor Törökországba, Belső-Anatóliába is. Nagyon megszerettem ezt az országot, ahova évente elmentem egy-egy hónapra, mindig más vidékre. Keresztül-kasul jártam, nemigen van olyan jelentős temetője, amelynek az árkát át ne ugrottam volna, mert első nagy munkám a halottkultusz kutatása volt. Több faluban már visszajáróként ismertek, és mondhatom, igazán akkor fogadják el az embert, ha az új gyerekeket is megmutatják. Több ilyen kedves élményem volt. Egyszer például Nedzsátiye faluban egy kislány névadója lettem. Nagyon érdekes az, ahogyan a törökök a gyermekek nevét választják. Rendszerint a család legidősebb tagja súgja a gyermek nevét háromszor a fülébe. Vagy valaki, akit tekintélyesnek tartanak, így kerültem én képbe mint messziről jött ember. Melike, Angyalka lett a neve, csodaszép gyermek volt!
– Törökország mellett hová sikerült eljutnia Ázsiában?
– Kazakisztánban és Kirgíziában három alkalommal jártam. Nagy élmény volt, de azért nem volt egyszerű. Az utolsó utam egy kicsit kalandosra sikerült így utólag visszagondolva. Karcag testvérvárosába, Merkibe utaztam Almatiból autóval. Elég nagy a távolság, és Kazakisztánnak nagyon ritka a településhálózata. A legegyszerűbben a kazak–kirgiz határon átkelve közelíthettük meg Merkit, nem volt kirgiz vízumom. Éjszaka – oda-vissza! – az autó hátsó ülésére leborulva vittek át a határon. Még belegondolni is rossz, hogy mi lehetett volna abból, ha rendesen ellenőrzik a határátkelést. Megúsztam, de sohasem felejtem el. Viszont nagyon szép dolgokat gyűjtöttem. Ha utazni nem tudtam, gyakorlásként esténként törökül olvastam. Jól megtanultam magyarra fordítani. Terepen elsősorban szokásokat gyűjtöttem, az izgatott, hogy miként működik a társadalom, hogyan mentik át a hagyományokat, miközben mindenáron Európához akarnak igazodni. Mert az az igazság, hogy Törökország európai csatlakozása már a XX. század elején elkezdődött Atatürkkel, aki minden reformjához európai mintáért nyúlt. Így kerültem a Kelet-kutatásba. Györffy István nyomdokain próbáltam elindulni, főleg a népszokásokkal foglalkoztam, de persze gyűjtöttem mást is. Etnobotanikát, népművészetet, népi építészetet. Huszonnégy év alatt több mint 80 tanulmányom jelent meg, és immár a kilencedik kötetem is kijött. Úgy éreztem, hogy tartozom ezzel a Nagykunságnak. Mindig vágytam egy olyan igazán szép, kemény kötésű, színes borítójú könyvre, amelyet szívesen elolvasnak a kunságiak. Mert nekik szól, az őrhelyüket el nem hagyó, de mindig megújulni képes embereknek, és persze azoknak is, akiket az élet másfelé vetett, de szívükben mindig kötődtek a szülőföldhöz. Nagykunsági néprajzi tanulmányok a címe. Most ez a legfrissebb, ezért beszélek róla szívesen. A kötetek fele kunsági téma, fele törökös. Az egyik kötelesség, a másik szerelem. A legelső könyvemet a Debreceni Egyetem adta ki, amiért nagyon hálás vagyok a professzoromnak, Ujváry Zoltánnak. Az anatóliai törökök temetkezési szokásai címmel jelent meg 1996-ban. Amire nagyon büszke vagyok, és minden percet élveztem, amíg dolgoztam vele, az idén kijött Lále – Hagyományok a mai török társadalomban, az emberélet fordulóinak népszokásai. A munkahelyem adta ki Szolnokon; a mű csaknem húsz év kutatásait összegzi.
– Ha Törökországnál járunk: mi jellemezte a két nép kapcsolatát a múltban, mi él tévesen erről a köztudatban?
– A magyar népi műveltség törökös, ezt ma már senki sem vitathatja el, az összehasonlító vizsgálatok ezt igazolják. A nyelv más kérdés, majd a nyelvészek eldöntik. A mostani törökországi törökökkel való viszonyunkat a hódoltság százötven éve és Gárdonyi könyve, az Egri csillagok határozza meg. Ez azért is lényeges dolog, mert a kitűnő munka a mai napig vezeti a magyar könyvek népszerűségi listáját. A hódoltság idejét megjegyeztük, miközben a négyszáz éves osztrák elnyomásról nem beszél senki. Mintha kollektív amnéziában szenvedne a nemzet. A magyarságnak talán az a legnagyobb baja, hogy nem tud tisztességesen elszámolni a múltjával. Mindenesetre aki még nem járt Törökországban, sandán tekint a törökökre, de aki megismeri őket, azt elbűvöli az ország. Ők talán már elhiszik azt, hogy a török kultúra sokat adott Európának. A hódoltság százötven évében nem folytak harcok, hanem kereskedtek az emberek, kertkultúrát telepítettek, fürdőket építettek. Szemmel látható hozadéka a török világnak, hogy színessé vált a magyar népviselet, hiszen a színes keleti kelmék megjelentek a kisvárosok boltjaiban is abban a pillanatban, ahogy a Balkánról jövő kereskedők megnyitották kereskedéseiket. Közvetítésükkel került be a karmazsin, az abaposztó, a gyolcs és egyebek. Minden valószínűség szerint a magyarországi kertkultúra is a mai napig őrzi ennek az időnek a nyomait. A két nép viszonyát a háborúk elültével a jóindulat jellemezte. Vesztes szabadságharcaink vezetői általában török földön találtak biztonságot és menedéket. Mindig szívesen és jóindulattal fogadták őket, emléküket a mai napig nagyon szépen ápolják a törökök. Később, amikor az Oszmán Birodalom sorozatos háborúkat vívott Oroszországgal, magyar önkéntesek hosszú sora öltötte magára a szultán egyenruháját, és forgatta vitézül fegyverét Sztambul szolgálatában. A tudományos kapcsolatok is régi múltra tekintenek vissza. Elég Ibrahim Müteferrika nevét említeni, aki az első török nyomdát alapította, és neve ellenére magyar volt. Vagy Széchenyi Ödön pasát, a török tűzoltóság megteremtőjéét. Később a néprajzosoknak, magyar oldalról Györffy Istvánnak, török részről Hámit Zübeyir Kosaynak volt nagy szerepe az együttműködésben. Kiváló tudósok dolgozhattak együtt több tudományterületen. Az ankarai egyetemen, a Rásonyi László által létrehozott magyar nyelvi tanszéken kitűnő magyarnyelv-tanítás folyik a mai napig. Atatürk, mielőtt bevezette a latin betűs írást Törökországban, karcagi magyar tudóst, Németh Gyula turkológust hívta meg a nagy munka elvégzésére. A tudományos kapcsolatok tulajdonképpen csak a szocialista időszakban kerültek takaréklángra… Most is jól állunk. A török fél jó fogadónak számít, és ha valakiben megvan a tudomány iránti kellő és illő alázat meg érdeklődés, bármilyen témában kutathat, megtalálja a készséges partnert. Konferenciákra kapunk meghívást, és hozzánk is jönnek kutatók. Például a Debreceni Egyetem néprajzi tanszéke is fogad török vendéghallgatókat az Erasmus program keretében. A törökök számára mi igen jó partnerek lehetünk európai kapcsolataik alakításában. A két nép viszonya napjainkban persze lehetne sokkal jobb is, de ehhez jobban meg kellene ismerniük egymást az embereknek. Sokat segíthetne ebben a tudományos ismeretterjesztés és persze a turisztika, hiszen a jó tapasztalat mindennél többet ér. Volna mit eltanulni a törököktől, és biztosan szívesen tanulnának ők is a mi kárunkon.
– Mit tudnánk felhasználni, tanulni a törököktől?
– A hagyományok tiszteletét feltétlenül. Azért stabil a török társadalom, mert bár nyitott az új dolgokra, a mércéért minden esetben a saját kultúrájához tér vissza. Becsüli azt a hagyományos értékrendet, amibe belenevelődik kisgyermekkora óta. A törökök nem asszimilálódnak, hanem integrálódnak, tehát tiszteletben tartják az idegen ország törvényeit, de a sajátjuk szerint élnek. A török embernek nincs identitászavara, mert a hatalmas erőt és biztonságot adó, a nemzedékek egymás iránti tiszteletén alapuló nagycsaládban nő fel. Tisztában van a múltjával, és nyilván ez a stabilitás határozza meg a jövőképét is. Elsősorban erre érdemes figyelnünk, valamint arra, hogy habár Törökországban negyvenhétféle táji, etnikai és vallási csoportot tartanak számon, mégis egy nemzetben gondolkodnak. Nagyon fontos, hogy Törökország népessége évről évre rohamosan nő. A megszülető gyermekek nagy száma pedig a jövőképpel rendelkező, önmagában bízó nemzet egyik legbiztosabb jellemzője.
– Ön szerint mi jellemzi várhatóan a török–magyar viszonyt a jövőben?
– Ugyan más vallású országról van szó – habár ennek fontosságát időnként eltúlozzák, nem minden célzatosság nélkül –, de ez nem lehet akadálya annak, hogy normális kulturális és gazdasági kapcsolatban legyünk egymással. Sajnos ezt nem az emberek döntik el, hanem a politika, de ha a politikusaink jobban megismernék azt az országot, talán nyitottabbak lennének irányába. Pécs mellett majd Isztambul is Európa kulturális fővárosa lesz, amire már most nagyon készülnek.
– A kapcsolatok jövője után szóljunk pár szót az ön szakmai terveiről is.
– Úgy tűnik, most jött el a számadás ideje. Viszszatekintve az elmúlt húsz évre, szerencsésnek érezhetem magam. Termékeny időszak volt, mindent meg tudtam jelentetni, amit fontosnak gondoltam. Mindig a saját példámmal biztatom a kollégákat, hogy az ember a végeken, kisvárosban is tud fontos dolgokat létrehozni. A sikernek egyetlen módja van: a buldogkitartás és a szorgalom. Azt, hogy ezek a munkák mit érnek, nem a mi dolgunk eldönteni. Én csak lábjegyzet szeretnék lenni. Három éve a szolnoki Damjanich János Múzeumban dolgozom, teljes szabadságot érzek, és a kutatási területem sem változott. Az elmúlt három év alatt szerkesztőként 12 kötet megjelentetése felett bábáskodtam. Igazi műhelymunka folyik itt, amiért nagyon hálás vagyok. Az biztos, hogy az életemnek lezárult egy korszaka, most más feladatok jönnek. A munkahelyemen a Tiszazug néprajzi, történeti kutatásának programja kezdődik, ahol nekem is van témám. A Jászkunság Műhelyben is felvettem egy új kutatási irányt, a XVIII–XIX. századi válóperek vizsgálatát. Minden perirat elképesztő réteget tár fel a korabeli társadalomból. Az erkölcsökről, a jogszokásokról. Nagyon érdekes dolog és nagyon jó munka ez!