A Magyar Kulturális Intézet tisztelettel meghívja Önt és minden magát magyarnak valló, Belgiumban élő honfitársát Nemzeti Ünnepünk, az 1956-os Forradalom és Szabadságharc, valamint a Köztársaság kikiáltásának évfordulója alkalmából 2007. október 23-án, kedden 18 órakor rendezendő ünnepségre. A köszöntők után Kornis Mihály író, a Kádár-rendszer aktív kritikusa és irodalmi megörökítője mond megemlékező, gondolatébresztő szavakat. Az ünnepség helyszíne: Magyar Kulturális Intézet.
A meghívók: Petőcz György, a brüsszeli Magyar Kulturális Intézet vezetője, Kiss Tibor nagykövet, az EU Állandó Képviselet vezetője és Robák Ferenc, a Magyar Köztársaság belgiumi nagykövete.
Már az elején szögezzük le: ha a magyar kormányapparátust az ország javának segítése és nem a magyar jobboldal elleni paranoid gyűlölet vezetné, Robák Ferenc nagykövetről e lapban minden túlzás nélkül lehetne olyan portrét rajzolni, amelyből kitűnik, mennyi mindent megtesz a magyar nemzeti érdekek és – ami az előbbi része – a belgiumi magyarok összefogásának érvényesülésére. Mint közismert azonban, egy diplomata korrekt munkájának elismerése e lapban nem a szándékolt hatást válthatja ki a Gyurcsány-kormányból.
Az ünnepi szónoknak meghívott Kornis Mihály kiválasztásának ötlete információink szerint nem a meghívón szereplő nagykövetektől származik, hanem sokkal inkább a szabad demokraták által a posztjára javasolt Petőcz Györgytől. Azt is le kell szögezni: a brüsszeli Magyar Kulturális Intézet közönsége alapvetően átalakult azóta, hogy Petőcz György igazgató a rendkívül tehetséges, fiatal, több nyelven anyanyelvi szinten beszélő Szép Fruzsinától átvette az intézet irányítását, amelyben a korábbi korszakában mindaz jól és otthon érezhette magát, aki élete néhány óráját el tudta képzelni politikai vagy „kultúrpolitikai” kötődései ápolása és visszaigazolása nélkül is.
Petőcz Györgyben mindeddig csupán az volt a meglepetés, hogy nem engedett teljesen a szabad demokratáknál megszokott azon ösztöneinek, hogy nem elégednek meg hatalommal, pénzzel és totális cselekvési szabadsággal mindaddig, míg nem lehet az övék a bosszúállás gyönyöre az általuk halálos ellenségnek tekintett másik táboron. Természetesen az adófizetők pénzén.
Petőcz György az 1956-os forradalom brüszszeli megemlékezésével most már ezt is megtette. Megosztó botránnyá és provokációvá süllyesztette azt az eseményt, amelynek egybe kellene kovácsolnia legalább néhány órára az azon részt vevőket. A tavalyi szemkilövők méltó hagyományát folytatja, és telepíti át az uniós fővárosba.
Arról már talán ne is beszéljünk, hogy a Kádár-rendszerben az akár egyetlen napi börtönt is valahogyan megúszó „aktív kritikusok” – a mai szabad demokrata tábor prominensei – előtérbe állítása azt sugallhatják: Kádár János rendszere oly enyhe és elnéző volt, hogy az akkori ellenzéke szabadságvesztés nélkül intézhetett ellene kihívást. Ami nem igaz: a hatvanas és hetvenes években a Kozma utcai börtönt több százan járták meg. Ahol még 1980-ban is tartottak politikai foglyot, amikor Kornis első könyvét a Szépirodalmi Kiadó megjelentette. Akinek kételye van erről, meg kell erről kérdeznie a még élők közül Pákh Tibort, Vanek Bélát, Tóth Károlyt, a Regnum Marianum és a jezsuita rend tagjait (is).
Ami pedig az egykori, mára szabad demokratává vált ellenzék ellenzékiségének árnyalatait illeti, az olvashatatlanságig azért még nem sárgultak el a sajnos korán eltávozott Krassó György vagy Zsille Zoltán írásai. Vagy a ma is publikáló Modor Ádám történész kutatásai. De akinek erre nincs ideje, és a mai balliberális, szinte minden esetben a Rákosi-elitbe tartozó szülők gyermekeiből verbuválódott ellenzék – „őfelsége ellenzéke” – valódi jellemét és a szabadságjogokhoz való valódi érzelmi viszonyát kívánja megismerni, annak elég, ha rápillant arra, amit írtak és ahogyan beszéltek a tavaly őszi budapesti gumilövedékes-viperás-szemkilövős rendőrterrort követően; ahogyan gúnyolódtak annak áldozatain; ahogyan ajnározták és kitüntették a parancsnoki hierarchiában szinte azonnal a miniszterelnök után következő fő elkövetőt, Gergényit. Vagy – hogy megértsék ezen egykori operettellenzék valódi affinitását például a demonstrálás szabadságához – nézzenek a Budapestet az adófizetők pénzén elárasztó, a traktorok behajtását tiltó táblákra.
Kornis Mihály maga vall arról, hogy miként érzékeli a Kádár-diktatúrát az antalli korszakkal („kurzussal”), tehát az első demokratikus kormány „alatti” élettel összevetve, és teszi le voksát egyértelműen az előbbi mellett: „Egyszerűen nem bírom tovább. Azon kapom magam, hogy rosszul érzem magam, hogy valahogy semmi nem úgy van, mint régen. Még az a minimális nyugalmam sincs meg, ami a nagyon aljas kádárista kultúrkommunikációban megvolt. Nem tudhatom, hogy melyik pillanatban hoznak egy olyan országgyűlési határozatot vagy politikai ötletet a köztudatba, amelyik közvetve, de nagyon valóságosan az én emberi jövőmet kockáztatja vagy sérti. Nem esik jól az olvasás, nem járok moziba, keveset olvasok, úgy veszem észre, más sem sokat olvas. Nem nagyon írnak az írók, nem is nagyon olvasnak, nem születnek jelentős filmek, nem írnak drámákat. Az a legnagyobb baj, amikor a kultúra hirtelen elhallgat, mint a madár a csalitban. Ilyen állapotban és ilyen helyzetben még életemben nem voltam, és nem kívánok senkinek. Hirtelen minden kérdésessé válik. Hirtelen az ember elgondolja, hogy most akkor így fogok tovább élni?” – írta néhány hónappal azelőtt, hogy e lap, a Magyar Nemzet 1993. november 18-i száma ezzel a címmel jelentetett meg cikket: Minden idők leggazdagabb téli könyvvására.
Kornis – az az ember, aki Brüsszelben azoknak ad elő majd 1956-ról, vagyis azon világra szóló forradalomról és szabadságharcról, amelyben Wittner Mária is részt vett, akit társai határok és korlátok nélkül gúnyolnak ma – ekkor már közsikolyokat ad ki magából (amelyeknek a 168 Óra című hetilap szorgalmasan hangot adott), kétségbeesik, emigrálni készül és retteg, holott chartájával, a Tégy a gyűlölet ellen! mozgalmával együtt tüntethet úgy, hogy nem kell féltenie a szeme világát vagy a koponyáját egy-egy azt beszakító viperaütéstől: „Ezek után most eljutottam odáig, hogy ha egyáltalán ki tudok préselni a kétségbeeséstől és a rettegéstől magamból egy szót is, akkor az a szó egészen 1994 májusáig arról fog szólni, hogy ezt nem tűröm, ezt kikérem magamnak, és nem vagyok hajlandó tovább hallgatni.” Vagyis a pufajkás miniszterelnökségéig.
Ez a pártfüggő közíró tart Brüsszelben 2007. október 23-án előadást „minden magát magyarnak valló, Belgiumban élő honfitársnak”?
Kornis ekkor még ezt is mondta: „Tehát ugyebár itt most nem arról van szó, hogy húsz fillérrel drágább a tej, hanem arról van szó, hogy nem érzem magam biztonságban ebben az országban, és nem tudom, hogy a törvényesen megválasztott kormányzó pártok mikor óhajtják az élet egészét ellenőrizni a maguk sajátos, nem egészen őszinte eszközeivel.”
Az általa érzékelt demokráciadeficitre oly kényes író – miután az 1956-os forradalmat vérbe fojtók oldalán aktív Horn Gyula miniszterelnöksége idején ideiglenes nyugalmat nyer – az Orbán-korszakban ismét emigrálni akar, mint ahogyan azt a Magyar Hírlap 1999. szeptember 25-i számában egy egész oldalas interjújában elmondja: „Most nem nagyon lehet mást csinálni, mint emigrálni vagy ideiglenesen elköltözni ebből az országból.”
Kornis akkori kétségbeesése természetesen tökéletesen érthető, hiszen azok uralták 1998 második felétől Magyarországot, akiktől az Élet és Irodalom című hetilap 1997. március 21-i számában így rettegett előre: „…de te megbocsájtod, ha elég jó a haja, és jó a szeme, és érzed, hogy a pinája sose fog a Torgyánra szavazni… mert ha jönnek a nyilasok, úgyis öngyilkosok leszünk, ez már le van vajazva, jöhet a Kövér oldalán Cseh Mária…” Ami – mint a későbbiek és tervezett fellépése bizonyítja – annyira nem volt levajazva.
Ami igaz azonban, Kornisnak van önkritikai érzéke, hiszen ars poeticájáról így vall:
„Ki kéne menni a temetőből most már.
Csak most jött be a Halál-téma. Küldjem ki máris?
Nem merem… Végre írok. Ha szart is.”
Nem csoda tehát, hogy néha elbizonytalanodik, és úgy érzi, nem kap elég pénzt tehetségéhez képest: „Hadd pimaszkodjam”, mondta annak idején: „ha valamelyik liberó pártnak ez ennyit megér, és nyugati ösztöndíjat tudna nekem adni, csak ne szóljak bele a magyar politikába, én boldogan elfogadnám a lehetőséget”.
A magukat demokráciáknak nevező formációkban páratlan szemkilövetések és szemkiverések korszakában Kornis azonban már nyugodt, és nem pimaszkodik. A lehetőségeket – az öszszegszerűen a legkisebbeket is, mint egy röpke brüsszeli felléptit – már automatikusan használja ki. Hogy ráadásul beleszól a magyar politikába, és arcul köpi az 1956-os magyar forradalmat, valamint azon ünneplők jó részét, akik közül egyesek talán nem is tudják, kit választott Petőcz György szónoknak, az e torgyántalan és kövértelen, tehát számára félelem nélküli érában már szinte természetes. És üzletszerű.
Egy biztos: Petőczék azon „magát magyarnak valló, Belgiumban élő honfitársai”, akik e Kornis-idézeteket most a maguk valóságában elolvassák, több információ birtokában dönthetnek részvételükről vagy távolmaradásukról az 1956-os forradalom és szabadságharc brüsszeli megemlékezéséről, amelyet október 23-án, kedden 18 órai kezdettel tartanak az ottani Magyar Kulturális Intézetben.
origo.hu
Újabb részletek derültek ki a debreceni halálos munkahelyi balesetről
