Hajléktalanok éjjele

Csak becsülni lehet a hazai hajléktalanok számát: van, aki 15-20 ezerre, van, aki 30 ezerre teszi. Ezzel szemben hazánkban 6100 férőhely, átmeneti és éjjeli menedékhely van. Tegnap országszerte közös virrasztást rendeztek a hajléktalanokkal való szolidaritás jegyében.
A Nyugati pályaudvaron a szokásos péntek esti nyüzsgés. – Valamiféle banzáj van ott, nézd! – mondja valaki a metróból kizúduló járókelők közül, aztán beleolvad a Nyugati téri aluljáró tömegébe. – Nem vagyok szimpatizáns, és kész – magyaráz egy jól öltözött úr. – Terikénk meghalt, a saját bejáratú hajléktalanom. Amit becsültem benne, hogy bármikor mentem arra, rendesen összehajtogatta ruháját, és egymásra pakolta a nejlonszatyrait. Tavaly már látszott rajta, hogy ő is elkezdett inni, tavasszal már nem találtam – mondja a férfi.
Egy kis szórakozás a hajléktalanoknak, isznak, beszélgetnek. A földön matracok, kartondobozok, takarók. Már akinek jut a jóból. A szociális munkások pedig igyekeznek válaszolni a rájuk zúdított kérdésekre, hogy mit keresnek ezek itt. November 16-a, a hajléktalanok éjszakája, ezen a hét végén szinte minden nagyvárosban megszervezik a fedél nélkülieket támogató civilek és intézmények.
Sztereotípiák és arcul ütő mondatok. – Ezek is csak inni tudnak, nem akarnak dolgozni – mondja egy középkorú asszony mérgesen, és fordul a villamosmegálló felé, minél messzebb a zűrös tömegtől.
Egy járókelő a kifogásait sorolja, miért utálja a fedél nélkülieket. Egy hajléktalan minden kérdésre választ ad. Negyedóra múlva elbúcsúzik azzal, hogy pozitívan változott a véleménye róluk. – Könnyű hajléktalanná válni, és baromira nehéz kikerülni belőle – mondják. Úgy vélik, meg kell győzni, akit csak lehet, arról, hogy nem ez a természetes állapota az emberi lényeknek.
Gulyás, kannás bor, plakátok. „Tiltakozunk a kilakoltatások ellen, és követeljük egy kiterjedt szociális bérlakáshálózat létrehozását” – áll az Utca Embere fiatal önkénteseiből álló csoport plakátján. Talán ideje lenne, hogy a döntéshozók is észrevegyék őket.